Érettségi után nyugtató falusi zajoktól zsongó szobában készültem a felvételire. Egyik percrôl a másikra óriási, ropogó zápor kerekedett. A súllyal leverôdô vízcseppek mély lyukat fúrtak a szomjas porba. Ember, állat menekült.

A szomszéd baromfiudvaráról áthallatszott egy kamaszcsirke panaszos sírása. Számoltam vele, hogy pár pillanat alatt bôrig ázom, mégis átszaladtam. A fészer fedele alá húzódó libák, tyúkok egy teljesen csupasz csirkét csíptek-martak, mert az is fedezékbe akart kerülni; jeges-hideg az esô, bôre piros-kék volt a hidegtôl, csípéstôl.

Mutattam a gazdának; nem az övéké. Megfogtam a csóré kis jószágot, rohantam vele haza.

Az özönvíz elállt. A csirke egyik szomszédé sem volt, messzirôl verhette el az esô. Megtartottam, a gazdátlan kis állatot. Telt az idô. Nôtt, de a két szál szárnytollán kívül hónapokig semmi ruházkodási szándék sem mutatkozott rajta. Olyan volt, mint az Arany János — "Szûcs György uramja" — bajusz és szakáll nélkül Aztán beindult a kamaszkora. "Férfidíszek" jelentkeztek rajta: erôs taréj, fehér és vörös tollak. Vörös, kéjvágyó szeme igen féktelen testiségre utalt. Teste elég kicsiny maradt, de a toll befedte. Utóbb kijárt az utcára. Kistermetû lévén, és kakas, magaslatot keresett. Felfújta tollait, hogy nagyobbnak lássák. Végigtekintett az utca tyúkkínálatán, egyet kiválasztott, odarohant hozzá. Elámultam, ahogy rájöttem: ez a satnya testû kakas hogyan csapja be magát és másokat: felborzolja tollazatát és önbizalommal elhiteti, hogy ô nem akárki! És nyer is.

Milyen jó érzés lehet az önhittség, mikor a liliputi azt hiszi magáról, hogy ô a világ közepe!

•

A tanári üres elôszobájába ritkán, loppal belép egy diák. Kicsire húzza magát össze, orrát bedugva, bekukkint a tanáriba is, ott van-e, akit keres, hogy ne várja hiába. Ilyenkor egy-egy tanár beinti: Gyere csak be, fiam! Vedd ki a kezed a zsebedbôl, állj egyenesen! Köszönj, mondd, mit akarsz, kit keresel.

Jól van. Máskor épp az utóbbi módon viselkedik a diák. Mondja: Jó napot kívánok! Kérem szépen, itt van ez és ez a tanár? A válasz rá: Nézz szét! Látod? — Nem. — Akkor miért kérdezed.

•

Jóval elôttem kisfiú áll a sorban. A felnôttek eléje kerülnek, nagy hangon beszélnek tovább felette, mintha mindezt csak figyelmetlenségbôl követték volna el. A gyerek már elém jut, azaz annyira hátra. Elég félszeg: a felnôttek nagyok, és aki kiabál, annak mindig igaza is van, nevelôdött belé a tapasztalat. Rám is felnéz. Rámosolygok, lazábbak lesznek arcizmai, tekintete kevésbé riadt. Biztatom is: miért hagytad magad hátrataszítani?

A pultnál mindenki jobb kézzel nyomja a kiszámolt pénzt, ballal veszi az árut. Minden megy, mint a karikacsapás, mechanikusak a mozdulatok. És tessék, a gyerek elrontja! Ô szép lassan kérné, ahogy otthon a szájába rágták: tessék adni..., és izgalmában csak felszólításra nyújtja a pénzt. Leállítja a gépezetet! Az eladónô ingerülten: Na, nyögd már ki végre... Add már azt a pénzt!...

Megkapja adagját, helyreáll a rend. Utánanézek, a gyerek összehúzódva, magára haragudva csusszan gyorsan ki, és fáj neki, hogy ô mindig milyen ügyetlen.

•

Útkeresztezôdés, a jobbkézszabály érvényes, az illetô mégsem engedi el a jobbról jövôt. Benyomja a pedált, és törtet elôre a pillanatokért. Kevésen múlik, hogy a szabályosan jövô kocsija bal oldalát nem horpasztja be. Az utóbbi, jobb tenyerét saját homloka elôtt fordítja ki és be, mint hal az uszonyát, aztán ezt az üzenetet ujjával a könyöklôs szabálysértônek küldi. Azt nem éri váratlanul, öklét rázza, fejét kidugva szitkozódik, hogy a másik a hülye!

•

Fiatal, alig-huszonéves pár a vonatfülkében. Fôiskolások lehetnek. A fiú az ajtó melletti sarokban ül, a lányt a padra fekteti, cipôje alá újságot tesz. Örömmel nézem ôket.

A lány behunyt szemmel szendereg, talán nem is oly álmos, inkább jól esik a biztonság. Benyít az ellenôr, a jegyeket kéri, majd rájuk kiált: nem tudják a szabályt, hogy cipôs lábat nem lehet feltenni? De hát ôk épp azt elôzték meg az újsággal és az idô is száraz, védekezik a fiú. Igen, de az újság elcsúszott, ezért pénzbírság jár. Jegyzôkönyvet vesz fel, minden kérlelés ellenére. Hogy térdén megírhassa jegyzôkönyvét, bal lábát, cipôstôl, a padra teszi. A fiú: — De hát most meg maga... — Az más; fogja be a száját, vagy megkétszerezem a büntetést.

A lány már nem dôl vissza pihenni, egész úton morcosan ülnek, leforrázódott lelkükben az öröm. A fülkében is rossz már a hangulat.

Bartos-Elekes Ildikó