Egyre csípôsebbek az ôszi reggelek, s a kalapos, kicsi öregasszony is egyre késôbb áll ki a piaci betonasztal mögé árulni.

Délfelé, amint megszokott helyére, a virágos-stand végére érkezik, nejlonszatyrából elôveszi az újságpapírt, kiteríti a hideg asztalra, majd akkurátusan elrendezi rajta a köteteket. Pillantásával végigsimogatja valamennyit, felidézve magában a sokszor elolvasott történéseket, verseket, s elmélázik egy-egy idôtálló mondaton. Láthatólag kedves emlék fûzi mindenik kötethez. A piaci forgatag nemigen vesz tudomást a kis öregasszony létérôl. Néhány szenvtelen arc feltûnik ugyan idônként elôtte, de sietôsen továbbmegy. Nem nagy keletjük van manapság a klasszikusoknak...

Odébb, a valutázók táborában, már jó ideje figyeli egy farmeres fiatalember az öreg nénit, majd elhajítja kiürült sörös-dobozát, magához inti egyik társát. Rövid tanácskozás után a társ, akinek egyre nyúlik az arca az elképedéstôl, bizonytalan léptekkel elindul a betonasztal irányába. Tanácstalanul nézi a könyveket, majd találomra rábök kettôre, és megkérdezi, mennyibe kerülnek. Rövid idôn belül megköttetik az üzlet, s a keményfedelû kötetek gazdát cserélnek. A vevô, szerzeményével a kezében, elindul elôbbi ôrhelyére, a farmeres fiatalember mellé, akinek mosolyogva számol be az üzletrôl:

— Az elején nem akarta forintért adni, mert a könyvek egy az egyben nem érnek annyit. De figyelj csak, ha újra felbukkan valamelyik volt tanárnôd, küldd hozzá Csabit, ô legalább hord nyakkendôt!

Schönberg Éva