"Két-három évvel ezelôtt valamelyik központi lapban olvastam, hogy egy romániai falu polgármestere, mivel több pénzt akart keresni, nyáron három hónapra otthagyta hivatalát, és segédmunkásként dolgozott Németországban. Hát velem is történt valami hasonló, annyi különbséggel, hogy én nem saját akaratomból, hanem kényszerûségbôl hagytam ott a polgármesteri "bársonyszéket", és Németország helyett Magyarországra mentem dolgozni. Úgy történt az eset, hogy miután 1992-ben feladtam a régi állásomat és polgármester lettem a szülôfalumban, a legutóbbi helyhatósági választások alkalmával földijeim nem választottak újra. A régi állásom idôközben megszûnt. Iskoláskorú gyermekeim vannak, és én polgármesterbôl máról holnapra munkanélküli lettem. Arról most nem beszélek, hogy ez mennyi keserûséggel járt. Mérnök vagyok, egy ideig idehaza próbálkoztam, sem a képesítésemnek megfelelô, sem más munkahelyet nem találtam magamnak. Nagy úr a szükség, s mivel azt hallottam, hogy ott szakképzetlen munkásként is jól lehet keresni, kimentem Magyarországra szerencsét próbálni. Egy újgazdag fogadott fel feketén, segédmunkásnak abba a kômûvescsoportba, amely az új házát (vagy inkább palotáját) építette. Mivel ezt utólag sok ismerôsöm firtatta, megmondom anélkül, hogy rákérdezne: nekem nem derogált, hogy mérnöki diplomával a tarsolyomban trógerolnom kellett. Apám kômûvesmester volt, annak idején több szakmát is kitanultam mellette, a szorgalommal sem állok hadilábon, tízen voltunk testvérek, nekem is keményen meg kellett dolgoznom azért, hogy a sok éhes szájba mindig jusson falat. Úgy fogtam fel a dolgot, hogy egyszer fent, máskor meg lent, és az, hogy végül is milyen ember, milyen férfi vagyok, nem abban mutatkozik meg igazán, amit polgármesterként tettem, hanem abban, hogy vajon tégla- meg malterhordásban is megállom-e a helyemet. Mégsem maradtam ott dolgozni egy hónapnál tovább. De nem a munka nehézsége vagy egyáltalán a milyensége miatt jöttem ilyen hamar haza, hanem valami egészen másért. Sok olyan, látszólag jelentéktelen történés miatt, amelyek közül csak egyet mondok el szemléltetô példa gyanánt, mert ha ezekre visszagondolok, még most is felmegy a cukrom.

Negyvenfokos hôségben patakokban csorog le rólam az izzadság, keverem a maltert, hordom a téglát, hogy a nyelvem is kilóg közben; megállás nincs reggeltôl estig. Déltájban, amikor legkínzóbb a kánikula, behúz az udvarra a zsírtól fényes képû újgazdag, és a kombi típusú drága nyugati kocsijából ládaszámra hordják be a drágábbnál drágább söröket, különbözô hûsítô italokat, déli- meg egyéb gyümölcsöket, mindent, ami szem s szájnak ingere. Nekem és munkatársaimnak eközben csak a port szabad nyelni, olyan nagy a szigorúság.

Esténként, amikorra úgy kidolgoztuk magunkat, hogy jártányi erônk sem maradt, jön az újgazdag, leereszkedôleg veregeti a vállunkat, s valahogy olyanformán, mintha kutyáknak vetne koncot, a többieknek átnyújt egy-egy üveg olcsó sört, nekem kettôt, mert én mégiscsak mérnök vagyok, és burkolt formában ugyan, de azért közérthetôen a tudomásunkra hozza: ezt nem azért adja, mintha megérdemelnénk, hanem kizárólag csak azért, mert ôneki olyan nagyon jó szíve van...

Hát látja, az ilyen és ehhez hasonló jeleneteket nem tudtam én elviselni, vagyis azt, hogy egy bumfordi paraszt, akinek talán annyi osztálya van, mint a vonatnak, csak azért, mert több a pénze, mint az esze, engem, aki végzettség és emberség dolgában egyaránt különb vagyok nála, kábé úgy kezeljen, mint egy fajkutyát, amely a korcsoknál értékesebb ugyan, de azért, ugye, mégiscsak állat..."

Boros Ernô