"... ködbôl, csöndbôl vagyok."
(József A.)

Valamikor nagyon szerettem az ôszt. Írni is akartam róla sokszor. Mindig magaménak éreztem, mert bele születtem, méghozzá Dénes napján, anyai nagyapám neve napján. Ôt, sajnos, soha nem ismerhettem, mert három ôsszel születésem elôtt távozott örökre a Házsongárdba. Írni szerettem volna a gyermekkori ôszeimrôl, mikor zuhogó esôben, nyakig sárban kergettük a labdát barátaimmal. Azokról, amikor apámmal és nagyapámmal préseltük a szôlôt, és öröm volt ott téblábolni a nagyok között. Emlékezni akartam a késôbbi ôszökre, mikor társaságunkkal nagyokat kirándultunk a Bükkbe, és néha a vörösen lebukó Nap még az erdôben ért minket.

Arról az ôszrôl is írni akartam, amikor elôször ismertem meg az igazi szerelmet. Azt az ôszt késôbb elneveztem ôzike-ôsznek, mert annyira ártatlanul és riadtan tekinthettünk a jövôbe, mint a lövés elôtti pillanatban az ôz a vadászra. Akkor, az udvaron pihenve, Ady versét suttogtam kedvesem fülébe, és egymás szemében szerettük volna látni, hogy egyszer véget érnek a nehéz idôk.

Hosszú évek, sok-sok ôsz telt el azóta. Ma már nem szeretem az esôt, nagyapám immár tíz éve valahol az égben szüretel, a kirándulások csak emlékeimben élnek, és egykori szerelmemnek már rég mások suttognak szép és hazug szavakat.

Az utóbbi években az ôsz már nem az enyém. Ellopták tôlem azok, akik az ôszben semmi szépet nem találnak, akik csak a maguk érdekeit nem tévesztik szem elôl. Ez az évszak ma már a találgatásoké és a kiábrándulásoké, a nagy fogadkozásoké, és az ígéretek megszegéséé, a félelemé és a kétségbeesésé, hogy mi lesz velünk télen, és egyeseknek a végsô és visszafordíthatatlan megoldásé.

"A köd, a csönd sosem ragyog" — írta József Attila. Nekem a köd és a csönd az ôszt jelenti, amely immár fénytelenül vonul át éveinken, életemen.

Nánó Csaba