Gergely urat kissrác korom óta ismerem. Ô volt környékünk ezermestere, aki minden elromolható dolgot megjavított. Ha kellett, kifestette a lakást, megjavította a csepegô vízcsapot, a gyerekek kerékpárját, a szomszéd autóját. Románnak, magyarnak, a tejesembernek, az orvosnak ô volt A MESTER.

Gergely úr utálta a rendszert, amelyben élt. Állami vállalatoknál keveset dolgozott, mindig mondogatta, minek vegetáljon egy gyárban, ha maszekeléssel az akkori fizetések kétszeresét is megkeresheti. Egyszer letartóztatták mint veszélyes munkakerülôt — éppen ôt, aki reggeltô estig valahol valamit mindig dolgozott.

A rendszerváltás után elszaporodtak a különbözô "szakik". Gergely úr úgy érezte, feleslegessé vált. Régi kliensei kiöregedtek, meghaltak, a fiatalok pedig nemigen tudtak róla. Ô, aki soha nem ivott, egyre gyakrabban látogatta a kocsmákat. Rövidesen eladta házát és elköltözött a környékrôl. Nem sokkal ezután felesége egy banális balesetben elhunyt, a fia pedig a nagy szabadságban nem találta helyét, és Kanadáig meg sem állt.

A Caritas-ôrületkor Gergely úr eladta a lakását, és minden pénzét ebbe a szélhámosságba fektette. Úgy járt, mint sokan mások, rövid idô alatt mindene elúszott. Véletlenül éppen akkortájt találkoztam vele. Az egykori szorgos, életvidám mesterbôl egy megkeseredett, kiábrándult, megöregedett ember lett. Szidta önmagát, a sorsot és az új rendszert, amiben mindene elveszett, még hite Istenben is.

Eltelt pár év, és Gergely urat sokáig nem láttam. Az elmúlt télen a sportcsarnok felé vitt az utam, mikor a megdöbbenéstôl földbe gyökerezett a lábam. Gergely úr jött velem szembe egy kéziszekeret húzva maga után, megrakva kartonokkal, papírral, újságokkal. Rongyos volt, piszkos, magában motyogott valamit. Bár fájt érte a szívem, nem mertem megszólítani, úgysem ismerne meg. Ô, a valamikori ezermester, akit mindenki szeretett és tisztelt, már egy másik világban élt, és csak a létfenntartási ösztöne vezette fáradt lépteit, hogy egy darab kenyérrevalót összeturkáljon a szemétben. Régi büszkeségébôl annyi még megmaradt, ne az utcasarkokon kéregessen. Abban a pillanatban éreztem, hogy Gergely urat utoljára látom, és a tavaszt talán már nem is éri meg.

Rövid idô múlva egy régi közös szomszédunk mondta, hogy a mestert holtan találták abban az utcában, ahol majdnem egész életét leélte. Belsô kényszer vihette meghalni oda, ahol egykor mindenki ismerte, ahol számára a pénznél is fontosabb volt az emberek szeretete, ahol úgy hozzátartozott a tájhoz, mint a házunk elôtt álló cseresznyefa, a parkban a törött pad, és úgy megszoktuk, mint azt, hogy a Nap mindig keleten kél és nyugaton tér nyugovóra.