— Mãi, de ce râzi?! — kérded; igen, 1998-ban. A szemedbe nézek, te is a szemembe nézel, nem pillant egyikünk sem, tudjuk a játékot. Telnek a másodpercek, biztatom magam a meg nem adásra, pedig nagy az erô benned, az arcod, akár a bikáé, csúnya vagy, de e kis hibát ellensúlyozza "tudásod". Ismered az emberi testet, azokat a helyeket, ahol az ütés nyoma nem látszik meg. Persze nem kívánom, hogy rajtam próbáld ki e "szelíd" fogásokat, viszont szeretném, hogy a rend biztosítása közben szakíts egy kis idôt az olvasásra. Nem egyébért, de jogi analfabéta vagy. Fogalmad sincs, hogy mi az emberi érték. Olyan "iskolában" jártál és olyan tanáraid voltak, akik tudatosan nem táplálták be ezt az ismeretet kis agyadba. Változnak az idôk, vagy változni szeretnének, és változnod kell neked is, ha nem akarod, hogy családi összejöveteleken disznófejeddel tréfálkozzanak az emberek. Végre elfordítod fejed. Távozol. Barátom mosolyogva rám kacsint. Velem örvend a gyôzelemnek. Vannak olyanok, akik remegnek, ha csak közeledni látnak, pedig semmi kihágást sem követtek el. Te meg dorgálsz az utcán, s bátran, de ha kell, fenyegetôn is megkérdezheted még ma is akárkitôl, csak úgy, egyszerûen letegezve ôt, hogy "Hé, te miért kacagsz?!"

Szabó Ferenc