A huszadik század történelmi eseményei és az ezt követô változások jelentôs népmozgást idéztek elô egész Közép-Kelet Európában. Így volt ez szûkebb pátriánkban, Erdélyben is. A két világháború, az impériumváltozások, majd a rendszerváltás valóságos újkori népvándorlást okoztak.

Míg az elmúlt évszázadok nagyobb méretû népmozgásait a háborúk vagy természeti katasztrófák idézték elô, századunkban ez a mozgás elsôsorban gazdasági-egzisztenciális okokra vezethetô vissza. Másik jellemzôje, hogy a vándorlás egyirányú: faluról városra. Ez a korszak két jól elkülöníthetô részre tagolódik. A határt a II. világháború és az azt követô rendszerváltás húzza meg.

Az elsô korszak a múlt század utolsó évtizedeiben kezdôdik, az ipari fejlôdés következtében. Megépülnek az elsô nagyobb gyárak, ezeknek munkaerôre van szükségük, és a falu kiapadhatatlan forrást jelent e tekintetben. A századforduló évtizedeiben rohamosan megnô a városi lakosság száma: 1857–1910 között Erdély városainak lélekszáma két-háromszorosára nôtt. Az általam tárgyalt helység szempontjából két város érdekesebb: Marosvásárhely 12117-rôl 25517-re, Kolozsvár 20615-rôl 60806-ra növelte lakosainak számát. Nagy lendületet vesz a vasútépítés: 1868-ban megépül az elsô vasút Erdélyben, Arad és Gyulafehérvár között. Marosvásárhelynek 1871-tôl van vasútvonala, 1886-tól megvan a Vásárhely–Szászrégen vonal is. 1914-ig Erdélyben 4585,5 km vasút épül. (Irod. Imreh István: Falu, város, civilizáció, Buk. 1981). Számunkra a vasút kérdése azért fontos, mert azontúl, hogy megkönnyítette a közlekedést, több ezer munkahelyet teremtett. Érdekes módon az itt tárgyalt Pókakeresztúr esetében ennek negatív kihatása is van. Tudniillik a pókakeresztúri férfiak tutajozni jártak, ez is egy kereseti lehetôség volt. A vasutak megépülése után ez a lehetôség korlátozódik, majd teljesen megszûnik.

1918 után mind több erdélyi vállal munkát az Ókirályságban, a bányavidékeken, sokan Amerikába vándorolnak ki. Ezeket a veszteségeket a magas születési arányszám következtében a falu társadalma még pótolni tudja.

Az igazi nagy érvágást a kommunista rendszer hozta. A paraszt lába alól kihúzták a magánbirtokot és ezzel földönfutóvá tették! Kezdetben a magas beszolgáltatási kötelezettségek, utána az erôszakos kollektivizálás, majd az alacsony keresetek tették elviselhetetlenné a falusi életet. Az erôltetett iparosítás éreztette szívóhatását, így mind többen vállalják az ingázást, még többen a városra telepedést. Ez egyes falvak számára végzetessé válik, kistelepülések, tanyák szûnnek meg, de nem nagy jövôt jósolhatok jelenleg a 30–40-es lélekszámú, elöregedett falvaknak sem. Ilyenek a Székelyföldön és a Mezôségen tízesével találhatók. Jobb helyzetben vannak a városokhoz közel lévô települések és azok, amelyeknek vasútja van. Jó példa erre a marosmenti Gernyeszeg, amelynek népessége így alakult:

1956-ban 1638 lakos, 1966-ban 1765 lakos, 1992-ben 1931 lakos — tehát csökkenés nincs, sôt, enyhe növekedés észlelhetô, szemben Pókakeresztúrral, ahol a fenti idôszakban 1/3-os fogyás tapasztalható. A városra özönlés egyik következménye a "vízfejû" vidékek kialakulása: egyik oldalon az elöregedô falvak, puszta házaikkal és portáikkal, másfelôl a túlzsúfolt város élelmezési-ellátási gondokkal. Egyik helyen a munkaerô hiánya, másik helyen a munkanélküliség.

Az, hogy a csökkenô születési szám, amely a magyar lakosságnál fokozottabb, valamint a szintén sajátos elvándorlás mennyire apasztotta falvaink magyarságát, nem a jelen dolgozat tárgya, de a következôkben mégis megemlítem konkrétan, a tárgyalt falura vonatkoztatva.

Az elkövetkezôkben a fent vázolt jelenséget próbálom meg egy adott település, a Maros megyei Pókakeresztúr esetével számszerûen érzékeltetni.

A tárgyalt téma szempontjából fontos Pókakeresztúr földrajzi elhelyezkedése és természeti viszonyainak vázlatos áttekintése. A falu a Maros egyik mellékvölgyében fekszik, a Marosmente és a Mezôség határán, a Maros jobb partján, a folyótól 6, a Marosvásárhely-Régen fôúttól 8 km-re, a Sáromberke-Faragó megyei úttól 2 km-re. Tehát nincs a világ végén, hisz Vásárhely 25 km, de félreesô falu, innen huzamosabb ideig ingázni kimerítô.

A falu mezôgazdasági területébôl 410 ha szántó, a többi 330 ha erdô, legelô és egyéb. A szántóföld minôsége gyenge, de kiválóan alkalmas gyümölcs- és zöldségtermesztésre. Az 1895-ös mezôgazdasági statisztika szerint 11 ha szôlô és 4740 darab gyümölcsfa volt a faluban, átlagban gazdaságonként 12 ár szôlô, 54 db. gyümölcsfa. Egyéb helyi jövedelmi forrás nem létezett.

Pókakeresztúr a Marosmente egyik legrégebbi faluja, elsô okleveles említése 1322-bôl maradt fenn, Keresztwr néven. Említik még 1323-ban, a következô évszázadból már öt oklevél maradt fenn, azóta folyamatosan találkozunk a helység nevével. Vegyes, azaz szabadok és jobbágyok által lakott település. 1870-ben 80 család törpebirtokos, ezen kívül 87 személy napszámos, 54 személy szolga. A családok nagy része 2–5 hektáros gazdálkodó.

Az alapfoglalkozás évszázadokon át a gazdálkodás, úrként-szolgaként egyaránt. Számottevô elvándorlás nem is történt az utóbbi évtizedekig. A múlt században jelenik meg a tutajozás. Ismert a legrégebbi idôkbôl az idénymunkára való elszegôdés (aratás, kaszálás) a szomszédos nagybirtokokra. Az elsô világháború után gyakori az elszegôdés a vásárhelyi gazdákhoz, szintén idénymunkára. A vásárhelyi kertészek is adtak tavasszal és nyáron munkát. Megbízható munkások lévén, a keresztúriak többségének állandó helye volt, ahová visszatért minden tavasszal. Anekdotába illô, de igaz történet az, hogy Hirsch úr, a maroshíd melletti fogadó tulajdonosa bármikor adott a keresztúriaknak hitelbe is egy féldecit vagy egy kis falnivalót. A másik munkalehetôség, amely a 60-as évekig fennállt, a "havas". Télen egy hétre felpakoltak az átalvetôbe, késôbb a hátizsákba, legyalogoltak a sáromberki vasútállomásra, onnan felvonatoztak a dédabisztrai, ratosnyai, palotailvai fakitermelô telepekre, ahol erdômunkán vagy útépítésnél dolgoztak. Volt idôszak, amikor 20–30 személy kereste így kenyerét, éveken át, minden télen. Még egy sajátos munkavállalási formáról kell beszélni: a lányok elszegôdtek háztartási alkalmazottaknak, ahogy akkor mondták: szolgálni mentek. Volt Pókakeresztúron errôl egy sajátos felfogás: az, hogy a szolgálás nemcsak pénzkereseti lehetôséget jelentett, hanem ezalatt a lány megtanult fôzni, háztartást vezetni, amit otthon az anyjától csak részben tudott elsajátítani, lévén egy családban 3–4 lány. Így megszokottá vált, hogy még a középgazdák lányai is elmentek szolgálni.

A huszadik század jellegzetes munkavállalási formái a hatvanas évekig fennmaradtak, annak ellenére, hogy volt ezalatt két világháború, három impériumváltozás és egy rendszerváltás. Így maradt fenn a hatvanas évekig a már említett "szolgálás" és "havasba járás", valamint a Vásárhelyen vállalt alkalmi munka, de fennmaradt a napszámosság és a részes mezôgazdasági munka. Napszámosokat bármilyen munkára alkalmaztak, részes munkást fôleg kapáláskor és aratáskor. A bérezést a munka nehézsége és a munkaerô-kínálat határozta meg.

Az egyetlen közös munkavállalási forma, amely napjainkig fennmaradt, a napszámos munka mellett, az a hagyományos kaláka. Ez közös munkát jelent, nem bérezést, hanem kölcsönös segítséget. Régebb elsôsorban a betakarításhoz kapcsolódott: aratás, kaszálás, hordás, cséplés, kukoricaszedés és hántás. Szükségszerûen alakult ki olyan munkálatoknál, amelyek sürgôs jellegûek és több munkaerôt igényelnek. Egyik nap az egyik részvevô munkáját végezték el közösen, másnap a másikét, és így tovább. A kölcsönt mindenki szigorúan számon tartotta, és visszaadta. Elsôsorban rokoni és szomszédsági alapon tartották be a csoportok rendjét. Az egymás megsegítése, az összetartozás természetes állapot volt. A falu zárt és erôs közösséget alkotott. Összetartó és jellemformáló ereje döntô volt a közösségi érzés és a munkaerkölcs kialakításában. A kalákában nem lehetett felületes munkát végezni, a kölcsön segítséget kötelezô volt (legalábbis erkölcsileg) visszaadni. A mai idôre a kukoricaszedô- és hántó kaláka maradt fenn elsôsorban, de gyakorta jön össze szûkebb csoport a krumpli ültetése és szedése idején s szüretkor. Jelentôs szerepet játszott és játszik ma is az építkezéskor összejövô kaláka. Ez is kölcsönös alapon történik, így az építô csak a mestereket fogadja pénzért, a munkaerô többi része kölcsönbe jön, ami jelentôs pénzmegtakarítást jelent. Természetesen a kosztot a gazda adja, és az étel mellé egy pohár ital is jár.

Ezek a közös munkák — a saját szabályaikkal — beletartoztak a falu jól meghatározott rendjébe, a falusi életforma velejárói voltak. Felelôsségérzést, tisztességes munkát, összetartozást jelentettek. Külön lehetne foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy miért pont az a rendszer, amely nevében is közösségre utal, tette tönkre a közösségi érzést, a minôségi munkát, rombolta le a régi falu érték- és erkölcsi rendjét, sok esetben magát a falut is, miközben a modern világ magatartási formáiból elsôsorban a negatívumokat vette át. A falun lakó és városon dolgozó ember pedig fizikailag is, idegrendszerileg is túlterheltté vált; a városra költözöttek nagy része a szülôfaluban már nem, a tömbházak rengetegében még nem tudta otthon érezni magát.

Az elvándorlás, a faluról városra költözés általános volt a század 6., 7., 8., 9. évtizedében. Az ok a falusi élet bizonytalansága, a sok munka, kevés bér állapota, valamint az iparosodó város vonzása-csábítása, munkalehetôség és lakáskörülmények tekintetében.

Nézzük meg, hogyan alakul a falu népessége századunk folyamán: 1910-ben az összlakosság 376 fô, 1930-ban 408 fô, 1941-ben 436 fô, 1956-ban 476 fô, 1977-ben 414 fô, 1992-ben 308 fô.

Amint látható, a lélekszám 1956-ig fokozatosan nô. Még a két háború sem okoz lélekszám-apadást, pedig 13, illetve 16 fiatal férfi esett áldozatul a világégéseknek. Megfigyelhetô viszont egy általános jelenség, tudniillik az, hogy a háború utáni években megugrik a népszaporulat. Esetünkben például az 1917–18-as, 5-ös, illetve 6-os születési szám 1920-ban 21-re ugrik (1919-ben, 13, 1921-ben 14, 1922-ben 18).

Amit azonban nem tett meg a két világháború, megtette a kommunizmus. A falusi lét mind nehezebbé és kilátástalanabbá vált, míg a város egy minimális létbiztonságot nyújtott.

Nézzük meg mi történik ez alatt az idô alatt az országban. A hivatalos propaganda szerint az ország népe építi a boldog jövôt. A kommunista párt irányításával, és persze a nyugati imperialisták bosszúságára és a hazai reakciós erôk ármánykodása ellenére. A Marosvásárhelyen megjelenô Vörös Zászló címû napilap 1952-es évjáratában például ilyen címeket találunk: Fokozzuk az éberséget a cséplésnél!, Minél több búzát az államnak!, Megtisztítottuk sorainkat az osztályidegen elemektôl!, Kollektív gazdaságainkat szervezzük az éles osztályharc szellemében!

Csupa felkiáltójel. Természetesen az éberséget a reakcióval szemben kell fokozni, az osztályidegen elemeket jelentették mindazok, akik nem voltak munkások, szegényparasztok és nem tartoztak az új rend vezetô garnitúrájába. Ez a vezetôréteg azonban nem sok bizalmat gerjesztett az emberekben; nem egyszer hajdani nyílások és vasgárdisták, máskor egyszerûen dolgozni nem szeretô és hatalomra éhes egyének voltak. Az új vezetôknek Pókakeresztúron sem volt semmilyen tekintélyük, de az emberek engedelmeskedtek, mert féltek a hatalomtól. Ez a hatalom nem kegyelmez senkinek, aki ellenszegül. Egymást érik a bebörtönzések. Ezt nem kívánom részletezni, hiszen lassan valóságos irodalma alakul ki ennek a kérdéskörnek. A zaklatások, megfélemlítések és feljelentések Pókakeresztúron is napirenden voltak. Nézzünk meg egy ilyen példát! Az 1952. augusztus 17-i Vörös Zászló a következôket írta: "A Marossárpatakhoz tartozó Pókakeresztúron a pártalapszervezet irányításával a dolgozó parasztok leleplezték azokat a kulákokat, akikkel eddig a néptanács volt vezetôsége kesztyûs kézzel bánt." Következik a kulákok bûneinek a felsorolása (szabotázs stb.), holott ezek az emberek már úgy meg voltak nyomorítva a kvótákkal, hogy szólni sem mertek. A dolgozó parasztok pedig valóban dolgoztak a mezôn és nem ücsörögtek pártgyûléseken. Ami pedig a volt pártalapszervezet tagjait illeti, hadd ne minôsítsük itt ôket.

Az adók és a kvóták a magángazdákat is nehéz helyzetbe hozták. Lássuk, mit mond a szemtanú Gábor D. János (1914–1985) volt középgazda, "Családkönyv"-nek elnevezett emlékiratában: "Mi, középgazdák még bírtuk, mert jó szerszámaink és fogataink voltak, úgy, hogy 15 mázsa búzát is megtermeltünk egy katasztrális holdon, pedig a határ gyenge, hegyes és agyagos."

1960-ban megalakul a faluban a kollektív gazdaság. Szándékosan nem írok termelô szövetkezetet, bár a kifejezés magyarosabb, de nem fedi a jelölt fogalom lényegét. Tudniillik a szövetkezet-szövetkezés jelentése önkéntességet feltételez, amirôl ezen gazdaságok esetében szó sem volt, a tagság nagy része nyílt terrornak engedve írta alá a belépési nyilatkozatot. Még egy idézet erre vonatkozóan a már említett visszaemlékezésbôl: "1960-ban megalakult a kollektív gazdaság, de az úgy volt beállítva politikailag, hogy mindenki saját meggyôzôdése szerint, önként kérte felvételét. De nem úgy volt ez természetesen, hanem kiszálltak a faluba arra alkalmas emberek, a kezükben pisztollyal, szigorúan ráparancsoltak az emberekre, hogy írjanak be a kollektívbe, ha nem, ott tartották éjjel-nappal, egyeseket el is vittek napokig, vagy hetekig, úgy, hogy végül is mégis alá kellett írni." Ennyit az önkéntességrôl! Ami a termelôt-termelést illeti, a fenti forrás szerint: "A termés évrôl-évre csökkent, az emberek nem dolgoztak lelkiismeretesen."

A kollektivizálás valóságos modernkori népvándorlást idézett elô. Az elmenô otthagyta a közös gazdaság bizonytalan megélhetési lehetôségét, az alacsony jövedelmet, a biztos gyári kereset reményében. Nem osztom azt a véleményt, hogy a valóban nehéz mezôgazdasági munka elôl futottak el, hisz sokan nehéz munka után éltek továbbra is. Inkább a falusi élet és a mezôgazdaság kilátástalansága hajtotta el ôket.

Az elvándorlás az ötvenes években kezdôdik, és kettôs hatásnak kitéve fokozódik. Az egyik hatás az ipar vonzereje, a biztos fizetés, sok esetben lakás is, a városi lét viszonylagos kényelme, tanulási lehetôség a gyerekek számára. A másik hatás a taszítás: bizonytalan kereset odahaza, az ingázás nehézségei, kevés tanulási lehetôség és munkanélküliség a felnövô gyerekek számára.

El kell mondanunk, hogy az elvándorlás az esetek többségében három lépcsôben történt:

— Az elsô lépcsô az ingázás otthonról az iskolába, munkahelyre.

— Következik a beköltözés albérletbe, de a hétvégéket és az ünnepeket otthon töltik.

— Önálló lakás megszerzése, legyen az saját vagy állami, teljes elköltözés, alkalmi hazalátogatásokkal; amíg a szülôk élnek gyakrabban, késôbb mind ritkábban. Az elköltözés akkor válik "hivatalossá", amikor az illetô átiratkozik az új lakhelye szerinti egyházhoz.

Mintegy alátámasztásul íme egynéhány statisztikai adat: 1951 és 1985 között a pókakeresztúri református templomban konfirmált 289 fiatal. Ebbôl elment 153 személy, maradt 136. (Ha ezt a majdnem háromszázas számot hozzáadjuk az 1950-es kb. négyszázas lélekszámhoz, kapunk hétszázat, ehhez hozzáadva a természetes szaporulatot, kétszeres létszámnövekedést kapunk. Persze ez pusztán elméleti spekuláció, hisz a valóságban ilyen növekedés nem létezik.)

Ha az elôbbi évtizedek növekedését vesszük alapul, akkor normális körülmények között ma a falunak 520–550 lakosa kellene legyen. Ehelyett van egy elöregedô közösség. Mert míg például az 1870-es, 365 lakosból 234 személy 30 év alatti volt, addig az 1992-es 308 személybôl csak 102 van 30 év alatt. Az arány tehát megfordult.

Ugyanakkor az általános születésszám csökkenése ebben a közösségben is érvényesül. A két világháború között általános a 4–7 gyerekes nagycsalád, ma csupán két család van a faluban, amelynek 4 gyereke van:

Az elvándorlás fokozódására néhány adat:

1951-ben konfirmált 7 fiatal, elment 2
1956-ban konfirmált 8 fiatal, elment 3
1962-ben konfirmált 15 fiatal, elment 9
1963-ban konfirmált 8 fiatal, elment 5
1965-ben konfirmált 10 fiatal, elment 6
1967-ben konfirmált 8 fiatal, elment 6
1970-ben konfirmált 13 fiatal, elment 11
1973-ban konfirmált 4 fiatal, elment 4
1976-ban konfirmált 4 fiatal, elment 4
1980-ban konfirmált 7 fiatal, elment 6
1985-ben konfirmált 10 fiatal, elment 5.

Egyrészt megfigyelhetô az ifjak számának csökkenése a 70-es évektôl, illetve az elmenôk arányának növekedése, néha 100%-os arányban, pl. 1973, 1976.

Megjegyzés: a. A statisztikában a református vallásúak szerepelnek csak, de kevés számú más felekezetû az arányokat nem módosítja.

b. A születési arányok jelenleg alacsony szinten stagnálnak (2–5).

c. Az 1976–1990-es 15 éves idôszakban a református templomban megkereszteltek 89 gyereket, ebbôl itthon maradt 43. Az elôzô 15 évben 94 gyereket kereszteltek.

Összehasonlításként: az 1921–35-ös, ugyancsak 15 éves idôszakban született 212 gyerek, a rekordév 1924 volt, amikor 27 gyerek született.

Visszatérve az elköltözôkre: míg 1951–65 között a fiatalok 40%-a ment el, addig az 1966–85 közötti idôszakban ez az arány 72%.

Ami a fiatalok iskolázottságát illeti: 1962-tôl (ekkor létesül a szomszédos Pókában a 8 osztályos iskola) a nyolc általánost mindenki elvégzi, és ettôl a nemzedéktôl kezdve, kevés kivételtôl eltekintve, szakmát tanulnak. A hetvenes évek derekától mind többen érettségiztek, a kilencvenes évekre arányszámuk eléri az 50%-ot.

Viszonylag alacsony az egyetemet-fôiskolát végzettek száma. Az 1951–1985 idôszakban, a már említett 289 fiatalból nyolcan szereztek felsôfokú képesítést: 3 orvos, 1 közgazdász, 1 tanár, 3 mérnök.

Hová költöztek? Elsôsorban Marosvásárhelyre, vagy a hozzá kapcsolódó helységekbe (Marosszentgyörgy, Maros-szentkirály). A másik kategória a szomszédos nagyközségekbe költözôk, illetve a Szászrégenben letelepedôk. Ezenkívül szerte az országban és a nagyvilágban: Kolozsvár, a Zsíl-völgye, Temesvár, Szatmár, majd Magyarországon át egészen Kaliforniáig és Ausztráliáig. Csepp a tengerbôl, hisz ennek a kicsi közösségnek a sorsa és részleges szétszóródása tükrözi az egész erdélyi magyarság helyzetét. Elsôsorban az erdélyi falvak helyzetét mutatja kicsiben: elköltözés, csökkenô, majd negatív népszaporulat. (A kevés felsôfokú végzettség a kisebbségi sors velejárója. Tudomásom szerint errôl nem készült külön felmérés, de az erdélyi magyarság körében kisebb a felsôfokú végzettséggel rendelkezôk aránya, mint az országos átlag.)

Milyen a kapcsolata az elköltözötteknek a szülôfaluval? Ezt a rokonsági szálak határozzák meg. Akinek még élnek a szülei, azok hetente hazalátogatnak, a testvérekhez már ritkábban; akinek csak távoli rokona maradt, az még ritkábban. Új helyzetet teremtett az utóbbi évek változása. Sokan visszavették a régi földet, ezt megdolgozzák, vagy bérbe adják. Nyugodtan el lehet mondani, hogy a rendszerváltás megerôsítette a kapcsolatot a falu és "távolba szakadt fiai" között. Az 1990-ben rendezett falutalálkozón kb. 700 személy vett részt.

Milyen kilátásai vannak Pókakeresztúrnak és a hasonló sorsú falvaknak? Jelen pillanatban erre választ adni nehéz. A bizonytalan és gyakran változó gazdasági helyzet alapján messzemenô következtetéseket levonni nehéz. Ha a mezôgazdaság a jelentôségének megfelelô támogatásban részesül, akkor ezek a falvak tovább élnek majd; ha nem is gyarapodnak létszámban, jelentôségük, szerepük megmarad a gazdasági élet egészében. Ez a közösség már árutermelô gazdálkodást folytat. Ha a megtermelt javak (zöldség, gyümölcs, tej, hús) értékesítése könnyebbé válik, anyagilag biztosított a termelôk jövôje. Ha pedig meg lehet itt élni, érdemes lesz itt élni, akkor vonzóerôt jelent az itt maradásra, sôt a hazatérésre is. Az emelkedô megélhetési költségek városon kezdenek taszító erôként mûködni. Gondoljunk a szinte megfizethetetlen albérleti vagy közköltségi díjakra, a piaci és üzleti élelmiszer-árakra, a munkahelyek bizonytalanságára. Ezzel szemben a falu legalább a betevô falatot biztosítani tudja. Ha a falusi ember egy kissé anyagilag rendbe jön, akkor egyéb civilizációs feltételeket is képes biztosítani: gázfûtés, telefon, vízvezeték, mûholdas TV. Ami pedig a lelki és szellemi táplálékot jelenti, óriási feladatok hárulnak az egyházra és az iskolára. Reményik Sándor szavaival élve, ne hagyjuk a templomot s az iskolát. A lelkészekre, tanítókra, tanárokra fokozott feladat hárul. Egyrészt: a kisebbségi sorsból adódóan, a magyar hagyományok és magyar kultúra életben tartása; másrészt: a nyugatról áramló kozmopolita, felszínes mûveltség, sok esetben szubkultúra hatásainak ellensúlyozása. Ez utóbbiak mögött ugyanis ott áll a pénz, a piac zsarnoksága. A "kultúrmocsok" mögött nagyobb erôk állnak, mint az igazi, évszázados-évezredes népi- és nemzeti értékek mögött. Ezeknek a népi értékeknek (folklór, anyagi kultúra, a falu erkölcsi értékrendje) hordozója elsôsorban a falu. A falu, a vidék továbbélésével ezeknek is nagyobb esélyük marad a továbbélésre.

Gábor Attila