Egy magyar-ukrán érdekeltségû cég magyarországi képviselôje december elsô hetében üzletkötô útra indult a Regátba, Bukarest környékére. Sikeres vállalkozása érdekében fiatal tolmácsnôvel kísértette magát.

A román partnerrel az elsô találkozás elôzetes telefonos bejelentés után a következôképpen történik:

A tolmácsnô felhívja a román céget, közli, hogy gabonaipari terméket szeretnének vásárolni, majd megbízója nevében még aznapra találkozót kér a vezérigazgatótól — aktuális nevén menedzsertôl. A vezérigazgató-menedzser örül, bár kissé szorong, mert még sohasem exportált a saját szakállára, és fôképpen nem tárgyalt még tolmács útján magyar üzletemberrel. Ennek ellenére megígéri, hogy szükség esetén meghosszabbítja munkaidejét, de föltétlenül megvárja ismeretlen tárgyalópartnereit a cégnél.

Ahová azok meg is érkeznek, bukaresti idô szerint délután fél ötre.

A vállalat kihalt, a portai kutya ugatására valahonnan elôkerül egy munkásasszony a délutáni váltásból.

— A menedzser úr a szokásos idôben hazament, de lehet, hogy még bent találják s közgazdásznôt — informál készségesen, és terelgeti befelé az ismeretlen urat és hölgyet. Az irodában a közgazdásznô épp a kabátját gombolja befelé, a külföldi úr és hölgy jöttére a mûveletet megszakítja, és visszafelé kezdi játszani a kabátbegombolást. Székkel kínálja a magyar kereskedôt, akibôl a hölgy láttán kitör a magyar úriemberség:

— Kezit csókolom! — felkiáltása üzleti jellegû kézszorítással végzôdik, a magyar úriemberség felemás módon valósul tehát meg, mire a román diplomás hölgy szégyenlôsen a szája elé teszi a kezét, s elmosolyodik.

— A vezérigazgató úr? — érdeklôdik a magyar kereskedô a tolmács révén.

A hölgy köhint, s változatlan, szemérmes mosollyal tájékoztatja ôket:

— Sajnos, el kellett mennie —, látszik rajta, hogy egy percig sem gondolta komolyan, hogy ezek tényleg megjönnek. Csak azért maradt bent mostanig, hogy megvárja a férjét, aki, ígérete szerint, utána jön autóval.

— Na, csak dolgozz még egy fél órát, vendégeim vannak! — kackiáskodik férjével a telefonon keresztül, közben asszonyi cinkossággal mosolyog a tolmácsnôre. — Annyira azért ne siess! — s máris válaszol a további kérdésekre, melyek sorban pattannak el, mint puskagolyók:

— Hová ment a menedzser úr?

— Hát...

— Mi direkt azért tettük meg ezt a kitérôt, hogy vele személyesen találkozhassunk. Mára szól a vonatjegyünk visszafele.

A magyar kereskedô átcsap üzleti jellegû kérdezôsködésbe, a közgazdásznô megismétli a magyar fél naprakész információit.

— Mégiscsak a vezérigazgató úrral kellene beszélnünk érdemben... — állapítja meg a magyar üzletember. — De hol van, ha egyszer megígérte, hogy megvár bennünket?

— Sajnos — fogja halkra a szót a nô —, ma Szent Balkán neve napja van. Családi ünnepségre hívták meg. Megpróbálom ott utolérni.

Sikerül.

— Jön. Azonnal itt lesz — teszi hozzá csitítólag.

— Cinci minute? (Öt perc?) — kérdi friss románságával, kajánul a magyar kereskedô. Már tudja, hogy itt, e térségben az öt percbe akár órák is beleférnek.

— Tizenöt — suttogja szemérmesen, apró, alig látható szájszéli rángással a közgazdásznô. — Azonnal — teszi hozzá ismét, majd tárgyalópartnerei elnézését kérve magára teríti vállkendôjét, és kisiet, hogy fônökét odakint várja a vállalat elôtt, a szitáló hóesésben.

— Nem értem — mondja a magyar kereskedô, inkább önmagának. — Ha én egy német kereskedônek üzletet ajánlok, az éjfékkor is hajlandó felkelni és tárgyalni velem teljes munkaapparátusával, s ha az üzlet érdekli, éjfél után öt perccel már alá is írtuk a szerzôdést. Ezek itt... — közben szavakat keresgél, gondolkodik.

— Nem vesznek minket komolyan — fejezi be a tolmácsnô szentenciózusan.

— Csakugyan? — kérdi a magyar üzletember megkönnyebbülten, amiért nem neki kellett ezt kimondania. Közben kissé szomorú.

Az öt perc kereken negyvenre rúgott, amikor az aktuális nevén menedzser, hajdan volt vezérigazgató fél-illumináltan, széles mosollyal megérkezik. Arcán a "nem félek tôletek, még ha szeretteim körébôl ugrasztottatok is ki" elszántsága tükrözôdött.

— Ezzel ma nem írunk alá szerzôdést, — súgja a magyar kereskedô a tolmácsnônek, — teljesen hiába jöttünk ide!

— Legyünk türelemmel — javasolja a tolmácsnô, majd bemutatja a két férfit egymásnak. Saját személyét mellôzi "én a tolmácsnô vagyok" legyintéssel, mire a menedzser-vezérigazgató teljes érdeklôdéssel a tolmácsnôt az apjáról kezdi faggatni. Nyilván, a Balkánon fontos, hogy egy nônek ki a férje — s ha az ismeretlen, akkor ki az apja. A magyar üzletember-tolmács felállás a román menedzser számára ismeretlen konfiguráció. Egyetlen biztonságnak ígérkezô támpont a románul beszélô tolmács apja lehet. A tolmácsnô közli, hogy — bár édesapja szintén gabonaipari szakember, tehát szakmáját tekintve a menedzser úr kollegája —, már régóta nyugdíjas.

— Mi a neve? — kérdi ellentmondást nem tûrô hangon a román menedzser, s a magyar kereskedô teljesen kireked pillanatnyi szesz-orientált érdeklôdési körébôl. Elvileg igaza van: ebben az órában, Szent Balkán neve napján érdekesebb egy fiatal tolmácsnô, mint egy félkopasz, félhízott külföldi üzletember.

Állhatatos érdeklôdésére a tolmácsnô közli vele közvetlen felmenôje mezôségi magyar (névadás-mintára keresztnévbôl keletkezett) vezetéknevét. Az meg sem hallja.

— És nem élt annak egy házasságon kívül született fia Bukarestben? — érdeklôdik tovább rendületlenül. Mindezt a tolmácsnô nem fordítja megbízójának.

— Nem tudok róla — fordítja tréfára a szót —, lehet, hogy van, de még nem vagyok elég gazdag ahhoz, hogy balkézbôl elejtett féltestvéreim jelentkeznének.

A menedzser-vezérigazgató elneveti magát, vállon veregeti a tolmácsnôt.

— Csak azért kérdeztem, mert annak az agrármérnöknek, akit én ismerek, a szerelemgyerekre nemrégiben öngyilkos lett Bukarestben — teszi hozzá elérzékenyülten, majd szemöldöke ismét szigorúan összerándul.

— Lehet, de az nem volt az én féltestvérem — biztosítja a tolmácsnô, s közben érzi, hogy megbízójának a türelme véget ért. A feszültség-szülte pillanatnyi csönd átragad a menedzserre is:

— Mirôl is van szó? — fordul komolykodva a magyar partner felé.

Az ismét elmondja. A menedzser köhécsel. Mielôtt nyilatkozna, bizalmasan közli, hogy csak azért áll szóba a magyar üzletemberrel, mert a tolmácsnô román.

— Csak olyan román, mint Ön — feleli, de a menedzser ezt elereszti a füle mellett. Vezetékneve makedónosan -chi-re végzôdik, keresztneve görög: Donel.

A kihallgatást követôen a menedzser összpontosít, majd vallomásszerûen meggyónja, hogy még nem foglalkozott exporttal. Ô személyesen nem. A magyar kereskedô biztosítja, hogy pont arra szeretnék ôt rávenni, hogy mostantól foglalkozzék. A menedzser elgondolkodik...

— Elôbb-utóbb... Lehet szó róla, bár meg kell beszélnem a többi igazgatóval. Mi osztott felelôsséggel dolgozunk, a cégnél minden részlegnek külön igazgatója van — magyarázza fontoskodva.

— S a végleges döntéseket úgyis maga hozza meg — teszi hozzá a magyar kereskedô, akinek végképp fogytán a türelme.

— Na, jó-jó... — ingatja a fejét a menedzser-vezérigazgató.

Már csak újabb tárgyalási idôpontban kell megállapodniuk, s a magyar üzletember piackutató tevékenysége ezzel véget is ért.

•

Két hét múlva, a megbeszélt idôpontban, elôzetes bejelentés nélkül keresik a lakásán a menedzsert. Ô kérte ezt a találkozóhelyet, hisz félig-meddig az ô magánügye, mit és mennyiért exportál az ô félig-meddig privatizált cége.

A taxisofôr félelmetes, általánosan lepusztult tömbház-negyedbe hajt.

— Létezik, hogy ilyen helyen lakjék egy vezérigazgató? — kérdi a tolmácsnô megütközve.

— Miért ne? — csodálkozik a taxis vissza rá.

— Csak tömbházlakások vannak ebben a városban? — kérdi amaz gyanakvóan.

— De vannak régi házak is, amelyeket nem bontottak le: az árvaház, az óvoda, a rendôrség meg a polgármesteri hivatal.

— S a többi házat lebontották?

— Több régi ház nem is volt. Ami volt, azok apró kocsubák voltak. — Így mondja: cocioabe, magyarul viskók. Nem szépít.

A ház elôtt megkérik, várjon öt percet rájuk. Ragaszkodnak a taxihoz mint egyetlen menekülési lehetôséghez. A lépcsôházban a januári hideg dacára félelmetes szemétbûz. Emeletenként más-más szombat esti menüszag terjeng. Már ahol.

A címnek megfelelôen már az ajtó is jelzi, hogy kivételezett személy lakik itt: a vezérigazgató névtáblája berakásos parketta-fenyôfaajtón díszeleg. A csengôgomb lenyomására mesterkélt madárcsicsergés hallatszik. A magyar kereskedô egy másodpercre visszafojtja lélegzetét, majd kitör belôle a nevetés:

— Ó, hogy a Szent Balkán...! — s alig tud komoly képet vágni. De aztán a másodpercek teltével lefagy arcáról a mosoly. A madárcsicsergésre gyanús csönd felel.

— Ez nincs itthon — hüledezik.

— Mondtam, hogy telefonálni kellett volna elôtte! — vádaskodik a tolmácsnô.

— De hiszen megbeszéltük... — védekezik a magyar kereskedô továbbra is hitetlenkedve.

— Mondtam! — s a -dt- csak úgy pattog a tolmácsnô nyelve alatt —. Mondtam, hogy telefonáljunk minden nap, hogy itt vagyunk az országban, és jövünk. Hogy vegyen komolyan!

— Ez nem lehet igaz! Menjünk a vállalathoz!

— Szombat van. Ott csak a portás lesz.

Csak az volt ott. Nem lepôdött meg. Higgadtan tudatta, hogy a vezérigazgatónak hétvégi háza van, ott tölti a szombat-vasárnapjait a szülôfalujában.

— Telefonon?

— Nem érhetô el — sajnálkozik a portás.

Te Szent Balkán! Hétfô reggelig még két éjszaka román, decemberi szállodaszobákban!

Vasárnap este a szállodaszoba ketreccé válik a tolmácsnô számára, aki feldúltan tárcsázza Erdélyben lakó, hajdan gabonaipari szakember felmenôjét.

— Te, apa, ezek itt nem vesznek minket komolyan. Nem tartják be a megbeszélt idôpontokat.

Csönd a vonal végén. Majd:

— Hát, mindenesetre, te tárgyalj velük, fiam. Ne a magyar kereskedô.

— De én csak tolmács vagyok.

— Akkor is.

— De hogy? Te dolgoztál velük egész életedben, te ismered ôket.

— Az igaz. De nem tárgyaltam velük.

— Hát mit csináltál egész életedben?

— Végeztem a dolgomat, fiam.

*

A magyar kereskedô hétfô reggel már biztos a dolgában. A menedzser-vezérigazgatónak minden bizonnyal a cégnél kell lennie. A tolmácsnô kíséretében nyugodtan megreggelizik tehát a szállodában. Mint aki lekörözni készül egy bûnözôt, szinte már kényelmetlen számára, hogyan fog mentegetôzni a menedzser. Lelkében már helyette is kifogásokat keres, megnyugtató okokat, amiért a lakásán szombat estére idôzített találkozáskor nem lehetett jelen. Biztos súlyos beteg volt szegény öreg édesanyja. Vagy szegény öreg édesapja, sôt az ángyikája is. Hiszen a baj nem jön egyedül.

Fél kilencre odaérnek. A titkárnô széles mosollyal, régi ismerôsként fogadja ôket.

— A menedzser úr?

— Dolga akadt az egyik leányvállalatunknál.

— Szombatra ajánlott találkozást nekünk. Akkor sem sikerült beszélnünk vele — cövekeli le magát a magyar kereskedô.

— Biztos közbejött valami — a titkárnô mosolya veszít üdeségébôl.

— Biztos. De nekünk ma találkoznunk kell vele! — szögezi le minden elszántságával a magyar üzletember, melyet a két (decemberi) román hoteléjszakából merített.

— Délután — suttogja a titkárnô. — A menedzser úr a leányvállalattól egyenesen haza szokott menni.

— Akkor utána megyünk — feleli rendületlenül a magyar kereskedô. — Hány kilométer ide az Önök leányvállalata?

— Ötven.

— Az nem távolság — feleli eltökélten a magyar kereskedô, s a kijárat felé lép.

— Várjanak! — emeli fel a hangját a titkárnô, s a telefonkagyló után nyúl. Hosszas tudakozódás, vonalak kapcsolgatása. A titkárnô hamarosan eléri a menedzser-vezérigazgatót.

— Ezek mintha dugdosnák elôlünk a fônöküket! — állapítja meg a magyar kereskedô.

Közben muzsik-szerû technikus jön be, és halkan érdeklôdik, hogy hoz-e ma pénzt a fônök. A munkások zúgolódnak. A múlt havi fizetést sem kapták meg. A titkárnô rosszalló pillantást vet a muzsikra, lopva oldalpillantást a tolmácsnôre. Az halkan tolmácsol.

— S akkor miért nem érdeke, hogy velünk üzletet kössön? — értetlenkedik a magyar kereskedô.

— Nincs elôtte hitelünk. Nem tárgyaltunk vele balkáni taktikával.

— Hogyhogy? — hüledezik.

— Nem kérdeztük meg tôle, hogy szolgál az egészsége, melyik pártra fog szavazni a választásokkor, és nem adtunk alkalmat neki, hogy szidalmazza X-et. Tehát nem alkalmaztuk a késleltetések, körbejárások technikáját. Egybôl üzletrôl beszéltünk. S még ajándékot sem hoztunk neki.

— De mi köze mindennek az üzlethez? — hüledezik a magyar kereskedô.

— Hogy kiismerhessem. Hátha kiderül, hogy nem is vagyunk románok. S ha azok is lennénk, hátha nem is vagyunk ortodoxok, s ha azok is lennénk, hátha nem is tartjuk meg az ünnepeket. Ez nagy hiba. — A menedzser irodafalán olcsó, nagy falfelületet takaró ikonreprodukció.

— Ôrültség! — s a magyar kereskedô idegesen dobol az ujjával a titkárnô asztalán.

— De akkor, hogy akarhatjuk, hogy komolyan vegyen és üzletet kössön velünk?

— Marhaság! A múlt rendszerben is exportáltak a románok az oroszoknak.

— Felsôbb utasításra.

Nagyot sóhajt.

— Cinciƒpe minute! — csilingel feléjük a titkárnô széles, diadalmas mosolya.

— Cinci minute! — legyint lemondóan a magyar üzletember. — Ezt már ismerjük.

— Tizenötöt mondott — figyelmezteti a tolmácsnô.

— Az még rosszabb. Az akkor három óra legalább.

Várakoznak. Csakugyan félóra múlva ott terem a menedzser. Kicsit mentegetôzik, hogy sürgôs problémája akadt a leányvállalatnál.

— Mi már szombaton is itt voltunk — s a magyar üzletember a román menedzser tekintetét fürkészi. A magyar üzletembernek gazdagodik az emberismerete, a román zavartalanul bólogat.

— Az idôs édesapám... — s cseppet sem hazudik.

Nincs harag, sem indulat.

A szerzôdés hamarosan elôkészíttetik, közben a pacalleves protokollárisan elfogyaszttatik, végezetül pedig a szerzôdés szövege megtekinttetik — a magyar partner részérôl. A magyar üzletember kikattintja golyóstollát, s aláírja.

— A jövô héten kijön a kórházból a jogászom — mondja abszolút természetességgel a menedzser —, ha nem talál kivetnivalót a szerzôdés szövegében, természetesen részünkrôl is aláírásra kerül.

— Tehát ma nem? — a magyar fél magába roskad. Szent Balkán!

•

Ismét eltelik egy hét. A magyar kereskedô tolmácsostul megérkezik a szállodába. Felmegy az elôre megrendelt szállodaszobába, a tolmács kézbe veszi a telefonkagylót.

— A menedzser úr?

— Nem tudom, hol van — a titkárnô hangja érdektelenül cseng. — Talán odakint a részlegen.

— Kérjük kapcsolni.

— Nem lehet, most modernizálják a részlegen a telefonhálózatot.

— Visszahívjuk tíz perc múlna! Nem öt! Nem cinci minute! Addigra legyen az irodában.

— Nem lehet, arra kért, hogy amíg az ellenôrzés tart a részlegen, ne zavarjam.

A tolmácsnô berekeszti a tolmácsolást. A magyar üzletember idegesen kérdezget:

— Mit mond? Fordítsd már, mit mond!

A tolmácsnô egy pillanatra az ölébe ejti a telefonkagylót. Mély jógalégzés. Közben:

— Mit mond? Már megint nincs itt? Mit mond?! — ismétli idegesen megbízója.

A tolmácsnô a füléhez illeszti a kagylót, s hatalmas lélegzetvétellel beleordítja minden felgyülemlett, nem szent, de balkáni indulatával:

— Mit képzel?! Maga ne játsszon másnak az idejével és pénzével! Azonnal kapcsolja a fônökét!! Öt másodperc alatt!! Megértette?!

— Imediat, doamna... (Azonnal, asszonyom...) — szipogja elhalóan a titkárnô, s kisvártatva megszakad a vonal. A magyar üzletember szája sarkában apró, cinikus mosoly.

— Jó az orgánumod. Kár, hogy nem léptél énekesi pályára.

A tolmácsnô vállat von:

— Talán jobb lett volna.

Aztán, hogy vigasztalja:

— Letette?

— Le. De most odamegyünk. Ezekkel így kell.

A titkárnô kisírt szemmel várja ôket.

— Doamna, eu nu am pus jos receptorul... (Asszonyom, én nem tettem le a telefonkagylót...)

— Nyilván megszakadt! — biztosítja együttérzéssel a tolmácsnô.

A menedzser teljes stábjával várja ôket az irodában.

A szerzôdést szemük láttára saját kezûleg írja alá. A magyar kereskedô icipici csalódást érez: lehetséges, hogy ez csak így egyszeriben valósággá vált? És akkor mehetnek vissza Debrecenbe?!

Elmegy a román kamion a próbaárúval a magyar üzletember által kijelölt megrendelôhöz Donyeckbe. Két hetet vesztegel: ott tölti a karácsonyt, a Szilvesztert, s elfogy az elemózsiája. Akkor hazatelefonál Bukarestbe, hogy történjék már valami. Csak annyi történik, hogy eltelnek a pravoszláv ünnepek, vízkereszttel bezárólag, s a román kamionsofôr rakományát kipakolják. Visszatér a Regátba.

Az ukrán üzletfél átveszi a próbaárut, s — pénze nem lévén — a román áru minôségét becsmérli. A magyar üzletfél felháborodik, s azzal marad. A próbaáru ellenértékét s a szállítási, veszteglési költségeket saját zsebbôl kifizeti a román cégnek.

A szerzôdés két hónap elteltével a román fél kezdeményezésére felbontatik. A magyar üzletember gondolatban a Balkán határvonalát kiterjeszti egészen ukrán üzlettársa telephelyéig, Donyeckig. Emlékezete a fiatal tolmácsnô hangját játssza be, mint kedves reminiszcenciát.

Nosztalgiával nagyot sóhajt.

— S mi még elvártuk, hogy vegyenek komolyan!

Balázs Ildikó