Gyermekünknek nem azt tanítjuk, mit tehet, hanem lépten-nyomon figyelmeztetjük: "Nem szabad!" Életének elsô évei a tiltások jegyében telnek el. Különös, hogy éppen a korlátok, a tiltások fogják a jogok helyes szemléletét kialakítani. Ha mindent megengednénk neki (tehát nem léteznének korlátok), törnének a tányérok, szakadnának a könyvek stb. A "Nem szabad!" végül elvezeti a gyereket a "Mit lehet?" kérdéshez. Rájön, hogy igazi jogok kötelességek nélkül nem léteznek.

Nyugaton tudják a feleletet a kérdésre. A gyerek kinôtte "gyerekbetegségeit". Eltelt párszáz év. Kelet, a mostohatestvér is felnôtt. Csakhogy neki nem volt gyerekszobája. Nem volt párszáz éve a "Nem szabad!" és a "Mit lehet?" között. Néha azt hiszi, mindent megtehet, és semmivel sem tartozik. Szólásszabadság? Igen, ez a színes üveggolyó is kell a gyereknek! De ki csap a szájára, ha mocskolódik, szidja az idegeneket, leszámolást emleget, és dicséri a parancsuralmi rendszert?! Hol a bölcs, a megfontolt szülô, aki megmagyarázná, hogy a tányért eltörni egyszerû, összeragasztani pedig nehéz (vagy lehetetlen)? Hol a szülô, aki megóvhatná az általa már ismert tévedésektôl? Egyáltalán Keletnek van-e apja-anyja? Ha igen, szüksége van-e okos szóra? Hallgat-e valakire? Hiszen szabadok vagyunk! — lelkendezünk, és azt hisszük, ez a Minden.

Csakhogy a szabadság értéke csekély, ha nem ismerjük határait. Csapjon valaki a kezünkre: ne húzzuk ki a fiókokat. Szóljon ránk: ne lépjünk a fûre! Mi pedig várjunk párszáz évet. Fûnyírónk már van. Angol gyepünk is lesz. Reméljük.

Akötelességtudat azért nem alakult ki, mert Európának ebben a részében valós jogok sem léteztek. Márpedig, ha jogok nem léteznek, a polgárok mit tartsanak be? — kérdezhetnôk joggal. A diktatúrák csapdájában vergôdve az emberek életét a tiltások határozták meg. Radikális szemléletváltásra volna szükség.

A tiltások területérôl a jogok, a szabadság területére átlépni nagyon egyszerû — gondoltuk 1989-ben, de hamarosan rájöttünk, hogy a gondolkodásmód reformja nélkül aknamezôre tévedhetünk ezen az úton. A diktatúrák áldozatának, a román társadalomnak a tudatába nagyon mélyen bevésôdött, hogy ôt vezetik, és amikor szabaddá vált, nem tudta, mit kezdjen szabadságával. Azzal a szabadsággal, amivel lényegében sosem rendelkezett. Tehát, ad absurdum, azt érezhette, hogy soha nem is fosztották meg ettôl. A "természetes" állapot számára az lehetett, hogy nem szabad. Illetve akkor érezte magát "szabadnak", amikor nem volt szabad. Ennek igazi jeleit most kezdjük felfedezni. Romániában az emberek visszasírják azt az idôt, amikor fizetésük 100–150 kiló felvágottat "ért". Most csak tíz kilót vásárolhatnak havonta. Különös, hogy szabadságuk fokát így számítják ki? Egyáltalán nem az. Természetesnek tûnik. Szerintük.

Valóban nem tudta a sosem-volt-szabad nép, mit mûveljen mindazzal, ami hirtelen "a nyakába szakadt"? Dehogynem. Anarchistává vált (természetesen azt hitte, ez a szabadság), ahelyett, hogy tisztességesen élt volna szabadságával, azzal az igazival, amit valóban a jogok és kötelességek tökéletes egyensúlya jellemez. Fizetésemelést követelt. Kiharcolta a magasabb bért. Többször is. Nyilván arra gondolt, követelései jogosak. Gazdaságilag valóban azok voltak — egy bizonyos pontig. A súlyos gondok akkor jelentkeztek, amikor általánossá vált a jelenség annak alapján, hogy "Hiszen jogunk magasabb bért követelni!" Valóban. Azonban a több pénzért többet kellett volna dolgozni. Az állandó fizetésemelések nem ezt eredményezték. Hab a tortán: bevezették az ötnapos munkahetet... (Egy japán küldöttség csodálkozott: "Ti olyan jól álltok, hogy megengedhetitek magatoknak a heti két szabadnapot?") És mindannyian tudjuk, hogy a pénteki munkanap rövidebb a többinél... Olyan viccet is hallottunk Kelet-Európában, hogy hamarosan bevezetik a háromnapos munkahetet! Márpedig tudjuk: ebben a térségben csakis nagyon komoly dolgokról viccelôdnek az emberek.

A tolvaj is talál magának mentséget, amivel igazolhatja tettét, és máris azt hiszi, jogában áll lopni. Akkor tekinti magát szabadnak, ha lophat. "Csak azt lopom el az államtól, ami az enyém." Ô bizonyára gondolkodás nélkül feloldozza önmagát, de mi megtehetjük ugyanezt? Feloldozhatjuk azt, aki (mert sosem volt szabad!) a szabadságtól elkábult? Kinek van igaza? Annak, aki azt kéri, vezessék be a csonkítást a tolvajok büntetéseként? (Súlyosabb bûnök esetében a kivégzés is "elfogadható" volna?) A szigorúbb büntetések elrettentik majd a potenciális bûnözôket a bûnbeeséstôl, és kialakul a jogbiztonság? Így kell megközelítünk a szabadság gondolatát? A szabadság érdekében meg kell nyirbálni a jogokat, és apránként kell "visszaadni" azokat? Óvodás szinten kell megtanítani az embereknek, hogy nem szabad visszaéljenek jogaikkal, lehetôségeikkel? Az apránkénti jogbiztosítás végül rávezeti ôket a helyes útra, rájönnek, hogy a jogok fegyelmezettséget, önkontrollt követelnek? Hiszen Nyugaton is levágták a tolvajok kezét — mondhatná akárki. Igen ám, de hozzá kell tennünk, hogy ez néhány száz éve történt. Az a "baj", hogy mi ezt már nem tehetjük meg, ugyanis az emberi jogok rendszerébe ütköznénk. Ez sokkal gyorsabban fejlôdött, mint térségünk. Ennél a pontnál már többrôl van szó, mint összeférhetetlenségrôl. A legszélesebb szakadék a gondolkodásmód szintjén található.

A jogbiztosítás nem kellene alkudozás tárgyát képezze. Jogokat nem kiskanállal kell adni, hanem feltétel nélkül — a társadalom minden egyes tagjának —, de tudatosítani kell a szabadság birtokosaiban, hogy a tiltások hiánya nem azt jelenti, hogy bizonyos korlátok feleslegesekké váltak. Persze annak is igaza van, aki azt állítja, hogy nem az abszolút szabadság biztosítása, hanem a tiltások feloldása az elsôdleges cél. Ugyanis, ha a külsô-belsô tiltásokat felszámoljuk, már megvalósítottuk a szabadság elsô formáját. Márpedig mi (a romániai társadalom részét képezô a romániai magyarság is) nem annak voltunk/vagyunk áldozatai, hogy szabadságunkat korlátozták, hanem annak, hogy tiltások határozták meg életünket. Ha végiggondoljuk, rájövünk, hogy éppen azért nem voltunk szabadok, mert tiltották azt; mindent tiltottak.

Nem utazhattunk külföldre. Nem vásárolhattunk annyit, amennyit tudtunk és akartunk volna. (Ezért hamis a mai múltszépítô igyekezet. Azok, akik siránkoznak, hogy bezzeg a forradalom elôtt 100–150 kiló felvágottat vásárolhattak havonta, arra nem akarnak emlékezni, hogy mindebbôl csak minimális mennyiséghez juthattunk hozzá. Tehát csak elméleti szinten, a mai látásmód szerint voltak "szabadok".) Nem mondhattuk ki azt, amit gondoltunk, mert tiltották. Illetve kimondhattuk, de a tett csak a belsô szabadság tisztását alakította ki, viszont a fizikai, külsô szabadság köré még szorosabb hurok szorult. (Az más kérdés, kinek mi jelentett többet: a minimális külsô vagy a maximális belsô szabadság.)

Bátran állíthatjuk, hogy a diktatúra eszményi korszaka annak, hogy az ember rájöjjön, mit tiltanak tôle. Ekkor érzi, mi a szabadság, és esküdni merne, hogy ha szabaddá válna, nem élne vissza jogaival. Ez az érzés annál erôsebb, minél keményebb a diktatúra. A puha diktatúra csak sejteti az emberrel, mi hiányzik, mi a szabadság. A kemény diktatúra világos képet alakít ki errôl. Különös fintora a sorsnak, hogy éppen az önkényuralom segíti a szabadság fogalmának a tisztázását. Demokráciában ennek az ellenkezôje történik? Nem éppen. A jelzôk nélküli, jól mûködô demokráciának nincs gondja a diktatúra fogalom tisztázásával. (Esetleg a hatalmaskodással, de ezt a megfelelô törvénykezés kiiktathatja.) Igazán jelentôs gondok az úgynevezett "eredeti demokráciákban" jelentkeznek, akkor, amikor a tiltás és a szabadság között eltéved egy társadalom. A kötelességek nélküli jogok csábítása nagyon erôs, szinte lehetetlen ellenállni. Ennek a negatív tényezônek az emberbutító, lealacsonyító hatását különös módon éppen a frusztráció erôsíti fel. A kollektív tudatba meghatározó módon épültek bele a tiltások. A tiltó, önkényuralmi rendszer eltûnt, és hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez a tiltások végét is jelentette. Formailag valóban megszûntek a tiltások, de ezektôl igazából nem tisztult meg a kollektív tudat. Ezeket kellene felszámolni. A gátlásokat, amelyek arra kényszerítik az egyént, hogy a szabadság eszméjét bemocskolja. Diktatúrában azért lopott, mert "az állam kirabol engem, tehát én csak visszaveszem azt, ami engem illet". A "rabló" állam idôközben átalakult, de az ember mentalitása nem. Érvrendszere ugyanaz maradt. (Például "nem lop", hanem "beszerez"...) A rendszerváltás Romániában nem eredményezett szemléletváltást. Az Egész megváltozott, a Rész nem. Ez pedig kihat az Egészre is. Néha azt hisszük, nem volt rendszerváltás. Ugyanazok, ugyanolyanok az emberek. Ugyanaz a gondolkozásmód. Miért volna a rendszer más? hiszen a rendszert a részek mûködése, kölcsönhatása határozza meg. Ha nagyon pesszimisták "szeretnénk" lenni, azt mondhatnánk, semmi sem változott.

Illetve valami megváltozott. Másféle szabadságkorlátozás áldozataivá váltunk. A forradalom elôtt a rendszer korlátozta az egyén szabadságát, most az egyén korlátozza a rendszerét. Ha az ember "megújulna" (lásd az elnökválasztás jelszavát: "Schimbarea în bine!"), a rendszer is megújulhatna. Csakhogy manapság a román társadalom legnagyobb része úgy akar szabaddá válni, hogy frusztrációinak "igazságot szolgáltat". Vagy megpróbálja ezt. A gátlások feloldása mégsem feltétlenül azt jelenti, hogy az egyén egyszer s mindenkorra felszabadul, szabaddá válik. A szabadság megszerzése tôlünk függ. Nagyon nehéz szabaddá válni, de ennél még nehezebb szabad emberként élni. A szabadság saját hibánkból kifolyólag elfogyhat, sôt el is tûnhet. Lehet, hogy az ember, tudtán kívül, anélkül, hogy észrevenné, megalázza önmagát, emberségét sárba tiporja.

Az egyik parancsolat tiltása így hangzik: "Ne lopj!" Ez ki kellene alakítson egyfajta gátlást: az embernek éreznie kell, hogy nem szabad lopnia. Ez azonban nem azt jelenti, hogy szabadsága csorbát szenved. Más tiltás: "Ne ölj!" A gátlás: az ember érzi, hogy nem szabad ölnie. A példák sorolhatók. Azt az állítást is megkockáztathatjuk, hogy az effajta gátlások, illetve tiltások a szabadságot erôsítik. Másféle tiltásokat kellene felszámolni, másféle gátlásokat feloldozni.

A tisztességes gondolkodásmód fejlôdését akadályozó, gátló korlátokat kellene kiiktatniuk az embereknek az életükbôl. Ez lenne a jog, a szabadság felé vezetô út elsô mérföldköve. Ezen a göröngyös úton rengeteg csapda leselkedik az egyénre és végsô soron a társadalomra. A legálnokabb csapda az, hogy a kelet-közép-európai szabadság "más", mint a nyugati. "Mássága" nem abból ered, hogy mást jelent, hanem abból, hogy másként értelmezik. És a baj ezzel "csak" az, hogy az értelmezés egyes esetekben a tartalmat is megváltoztathatja.

Szabó Géza