A szomszédnônk elköltözött. Már nem emlékszem rá, talán csak a szemére, abból is csupán az egyikre, egy vékony, finoman körülrajzolt, teljesen zöld szemre. Arra alapozva, hogy ahol egy szem van, valószínû, van mellette egy második is, no meg arra, hogy szomszédnôm mindig is sokat adott magára, nyugodt lélekkel lekövetkeztethetô, hogy az említett hajszíne, ízlésesen, csakis világosbarna lehetett. Világosbarna hajban pedig nem jó a rövid. Hosszú haj pedig csak annak áll jól, akinek arca kerekebb az átlagosnál. A kerek arc, a szemek formája és a fület takaró, világos haj keskeny, vörösre mázolt szájat determinálnak, és semmi mást. Nem következtethetô le ebbôl az, hogy szomszédnôm milyen etnikumhoz tartozott, se az, hogy mi volt a kedvenc vacsorája. Sem az, hogy heti hány alkalommal élt házaséletet, sem az, hogy szabad idejében kit utált és kit szeretett. Darabonként felépített, szembôl kiklónolt emberekbôl ezt kiolvasni nem lehet.

Szomszédnônk elment, és itt hagyta tortakrém módjára kikevert, összerázott lépcsôházunkat, boldoguljunk nélküle. Igaz, fogalmunk se volt, miért ment el. Hiányát senki sem érezte, lépcsôházunkban vastagok az ajtók, aprócska rajta a kémlelôlyuk, az ember inkább saját íriszének visszaverôdô fényét látja, mintsem az ajtó elôtt elsietôk torz alakját. A nem-érintkezés kiemelkedô, de tanulságmentes formáját valósította meg lépcsôházunk — hadd szóljak ezentúl nagybetûvel hozzá, igazán megérdemli ez a Lépcsôház —, azaz Lépcsôházunk, ez az etnikai gyümölcsöstál, magyar körte, román szilva, és a feszülô csendet képviselô, mindent betakaró banánszósz.

Kolozsvári Lépcsôházam, akár egy tiltott román-magyar vegyes házasság. Egy szinten négy lakás, tömbházanként négy emelet, élére állított négyszer-négyes felállású sakktábla. Ha nemzeti hovatartozásunkat nem nyelv, hanem egy szín jellemezné: apám, anyám és én fehér bástya. Baloldali szomszédunk fekete futár, román rendôr az istenadta. Jobboldalról fekete paraszt, felettünk fekete ló, mellette fehér paraszt, nem támad, kushad, mert felette is, másik oldalról is fekete bástya. Királynô, király egyik oldalról sincs, se magyar fehér, se román fekete, ám van, ami a sakkban igencsak ritka: szürke futár, kettô is, csöndesek, akár a tavalyi hó. Sodródnak ôk is az itteni élettel, vegyes házasságukban, mint lerágott fülû plüssállatkák a vízlevezetô csatorna gyors vizében. Szembesajnálom ôket. Nem akarok, nem tudok túlozni, ez a Lépcsôház erdélyi társadalmunk sótlan, de teljesen valós, leveskocka formátumú kivonata.

Feketék, fehérek tiszteljük egymást és ennyi. Bunã ziua (Jó napot), mondja anyám az ablakban, miközben a kisszônyeget rázza. Anyám persze csak a karjait dugja ki a hidegbe; hull a hó. Bunã ziua, válaszolja román szomszédnônk a szemközti ablakból; a vasárnap délelôtti jószomszédi viszony ezzel ki van merítve, mindketten boldogan állnak neki megfôzni a húslevest. Anyám másodiknak csirkepaprikást készít puliszkával, a paprikás magyar étel, a puliszka román; szomszédnônk puliszkát készít csirkepaprikással, a puliszka román étel, a paprikás magyar. Az udvarra beszitáló hó közös, talán. Szomszédnônk soha nem mond magyar Jó napot, valószínûleg nem érzékeli a gesztus fontosságát, sôt tán azt se tudja, mi a gesztus. Anyám viszont a hivatalos nyelvvel köszön; ha már hivatalos, el kell fogadni. Tökéletesen egyoldalú kompromisszumainkat azért fogadta el annak idején már nagyapánk is, hogy valamennyire biztonságban érezhessük magunkat a ránk visszaható, belôlük áradó félelemtôl. Gondolkodom: olyan ez a félelem, mint egy ôselem; nem hiszem, hogy volna rajta kívül más domináns érzés a Lépcsôházunk légterében. Nem vérfagyasztó, ijesztô félelem ez, ne túlozzunk. Inkább amolyan izgalmas érzés, ahhoz az izgalomhoz hasonlít, amit akkor érzünk, amikor bemutatnak valakinek; semmire nem jó ez az izgalom, csak arra, hogy a bemutatott nevét abban a pillanatban ki is törölje az agyunkból. Úgy van, valóban nem emlékszem, volt-e valaha is más hangulata Lépcsôházunknak, s ha igen, mikor; valószínûleg soha vagy ritkán. Talán csak a legelején, a hetvenes évek meg nem értett boldogságában, amikor a vajat kilóra mérték, amikor fehérek-feketék közösen vették át a lépcsôházakat; anyám sírógörcsöt kapott a lakás láttán, hát persze, órákon keresztül zokogott a fal tövében, meséli nekem még most is, mert én akkor még kicsi voltam, és nagyon tudtam örülni annak, hogy apám nyugodt lélekkel verhet szegeket a mennyezetbe a szobahintámnak, senki se szól rá. Ezt a Lépcsôházat nekünk tervezték; spártainak nem jár athéni luxus. Úgy nôtt ki a földbôl, hogy talán maga is tudta: soha nem lesz minden emeletén világító villanykörte. (Velejétôl megfosztott, homokkal túldúsított cementtel öntözték a gyökerét, fonnyadt is lett; ha most megkaparászom a falfestéket, a kezemben marad.) Szomszédnônk román faluból jött, a hegyeken túlról, mert tán faluját lerombolták az akkori eszmék, neki is álltunk sajnálni ôket, mert megérdemelték; ugyanezek az eszmék hatalmas üzemeket építettek az addig egyáltalán nem ipari Kolozsvár külvárosainak külvárosaiba, oda meg munkás kellett, annak lépcsôház. Úgy nôttek ki mellettünk Lépcsôházaink, mint fertôzött táptalaj fertôzött kucsmagombái, itt, az üzemek kertjében. Az üzemek azóta lerongyolódtak, és körbeveszik a várost. Arra jártamban elveszettnek érzem magam; az okozat az orrom elôtt adja át tisztelt helyét az oknak; markolászok körbe és semmi nincs, amiben megkapaszkodhatnék; instabilofóbia, gondolom. Gyökere van, valahol az említett hetvenesekben, amikor Kolozsvár etnikai összetételét c-dúrra hangolta az utcán frissen bámészkodó román paraszt; nézte, hova került, de nem mert megszólalni, és mindenkinek megemelte a sapkáját, ám bele is fáradt; abba is hagyta.

Földszinti szomszédságunkat ezért távolról sem a mellettünk lakó képviseli, mint az normális volna, hanem tán csak a harmadik emeleti Nagyék, vagy rézsút felfele, balról Tibibácsiék. (Arról a Tibibácsiról van szó, aki szombat délutánonként maximumra ereszti a lemezjátszót; régebben hentes volt, s néha kolbászt hoz, de egyre ritkábban. Soha senkinek nem visz kolbászt, csak nekünk, és közben a lépcsôházban magyar hallgatókra ösztönzi poros hanglemezeit.) Szeretettel megosztjuk magunk közt a külvárosi magyarkodást. Ugyanakkor ne felejtsem el Istvánt, aki ugyan nem az én Lépcsôházam lakója, hanem a szomszéd lépcsôház harmadik emeletéé, ez nem igazán számít, hiszen mindkét lépcsôház kivonult az utcára, amikor István késsel hadonászva fel s alá járkált a betonozott füvön, tökrészegen és pillanatnyilag elborult elmével, azt kiabálva, fehér fegyver van nála, ölni tud vele, "ôket", ha kell. Fekete szomszédaink részvéttel nézték; napokon keresztül nem mertünk kommunikálni velük, hisz a magyar az magyar, ki tudja, azt képzelhették, mi is fogunk majd egyszer zsebbicskával hadonászni, titokban, hiszen mi lóháton foglaltuk el a Lépcsôházat, fehér lovainkat azóta is a Lépcsôház pincéjében tartjuk, éjjel hallik is, ahogy toporzékolnak, a kazánokból lecsöpögô vizet isszák, patkányokat esznek, nem finnyás, magyar lovak, riasztják a betörôket is, ha kell, szirénáznak is, mint a veszettek.

Nem, nem kell ilyen intermezzó, hiszen anélkül is frusztráltak vagyunk, mint egy becserélésre váró, kétütemû Trabant, pedig még viszonylag frissen lötyög rajtunk az árcédula, most löktek le bennünket a futószalagról. Apámék napokig lesték a függöny mögül, jön-e az autó István után, nem jött. Úgy látszott, nekik, feketéknek sem kell intermezzó, sem az ilyenfajta intermezzó-utánzat. Árcédula rajtuk is. Otthon bizonyára ôk is zsebbicskával hadonásznak, de mivel nem isznak harmadkézbôl metil-alkoholt, nem kapnak pillanatnyi elmezavart, nem utcáznak, mint mi, akik istvánkodunk, illúziósodunk, és apró konfúzióban lebegünk. Nem tudjuk, hány óra, nem vagyunk tisztában a nappal, és csak sejtjük a hónapot. Enyhén zavarban vagyunk az évszámot illetôen..., de biztosak vagyunk az évtizedben, teljesen határozottak az évszázadban, és esküdni mernénk, hogy tudjuk, melyik évezredben vagyunk. Arról az évezredrôl van szó, amelyiknek hûséget esküdtünk itt, bár azóta, ki tudja, a rokonaink lehet, hogy beadták a válópert.

Lépcsôházunk egyetlen magyar végterméke Tibike, a harmadik emeleti unoka; néha, ha nagyon elfeledkezik magáról, miközben apró autócskáit nyomogatja a Lépcsôház elôtti útporban, még nekem is románul köszön. Megszokhatta szegény, amit furcsállok, mert annak idején (úgy öt éve, tizenévesen) mi még egy darab labdát is két csoportra oszolva rúgtunk, magyarok, románok, sohasem vegyesen, avagy inkább nagyon ritkán. Tibike, az unoka, híján van az etnikumi összetartozást biztosító keretnek, Lépcsôházunkban vele egyidôsek most már csak román többségiek vannak, ezért forgatja olyan jól a románt Tibike, jobban, mint ahogy én valaha is meg fogom tudni szólaltatni azokat a szavakat. Szüleit ez nem zavarja, késôbbi karrierjének pedig kifejezetten hasznos. Tibike kicsit csorba, és kiválóan kártyázik. Tibike apró zseni. Zárt, földes fûvel benôtt belsô udvarunk terméke. Zárt udvar ez, minden hallatszik, nincs titok. Hétvégenként magyar hallgató keveredik többségi népzenével, és Tibike neurózisát csak az csökkenti, hogy idônként csak angolzene szól, és ennek nem a kellemesen eltúlzott, tüdôbajosan kétoldali tolerancia az oka, hanem egész egyszerûen a napi divat; íze, akár a hétköznap elfogyasztott karácsonyfacukoré. Kompromisszum, hogy ki ne rohanjunk a Lépcsôházból; a zártudvari fû számára nincs környezetszennyezés, etnikai poluálás, mindenkinek nô, talán. Ilyenkor télen Tibike felfele fordított fejjel lesi az eget, hull is a pehely a Jézuska-dunnából, sebesen, és Tibike csak azt nem érti, miért van hóíze. Ettôl függetlenül fogalmam sincs, hogyan ítéli meg saját helyzetét. Lépcsôházunk fonáksága, hogy egyes fehérek számára a realitás sokkal szebb, mint a valóság, ugyanakkor a hagyományokat is inkább tradíció formájában ôrzik. Tibike is hamarosan eljut a tinikorba, legnagyobb gondja inkább az lesz, hogy helyrehozza azokat a hibákat, amiket azáltal követ el, hogy félreérti a lányok mosolyát.

Mert a mi Lépcsôházbeli magyar valóságunkba sziklaszilárdan beletartoznak a gyönyörû lábú román kislányok. Szeretném ôket, és szeretnének engem, ha lehetne. Erotikus álmaimba éppúgy beletartoznak, mint a lenszôke székelybabák, zöldszemû Editek, bájos Ildikók, apró termetû Tündék, mézkezû Amáliák. A nem-érintkezés csúcspontja ez, úgy érzem magam, mint a vadász, amikor magasra emelt puskával egy olyan nyúlra céloz, amely hanyagul, farzsebbôl, érvényes igazolást mutat fel arról, hogy ô birtokolja az erdôt. A széplábú román lányok távolságáról hosszú verseket ôriz a fiókom. Mert minden olyan megható, népballadás, tanulságos, kellemesen fájó. A széplábú anyjának ígéretet tesz otthon, mielôtt táncolni indulna, hogy nem fog magyar hazátlannal összeállni, anyámnak én is megígértem, mielôtt táncolni indulnék, hogy nem fogok többséginek udvarolni; viccre veszi anyám, hogy sok a magyar lány, mi lesz velük, elszáradnak, mint tejföl a doboz szélén, mondja kedvesen, és bizony, komolyan viccel. Nem-érintkezésünket mégsem ez szabja meg, hiszen évek óta máshova táncolunk. Nekem a magyarok szerveznek zenét, a széplábú füle se fog soha magyar zenét hallgatni. Szeretem ezeket a lányokat, szívembôl-lelkembôl, hormonaimból, ágyékomból, agyamból, és soha nem akarok még a közelükbe kerülni sem. Pedig esetleges udvarlószövegeink hangsúlyozása lassan ugyanolyan, Lépcsôházi román lányaink sem úgy ejtik már román szavaikat, mint apáik-anyáik, hanem kicsit magyarosabban, bár lehet, hogy csak nekem tûnik úgy, az viszont teljesen valós, ahogy én szavaimat melegen beöltöztetem egy külvárosi akcentusba, románosan megnyomom az elsô szótagokat, Kólozsvár, mondom szomorúan; így érezhette magát egykor a meseszerû görög szónok, amikor nyelve alól nem tudta kiköpni a kavicsokat.

Anyám és a szomszédnônk behajtják az ablaktáblát. Mosolyuk szilárd, mértéktartó, mérvadóan jószomszédi. Anyám, miközben apró szônyegét visszateríti lábtörlônek, emlékezve mormog, mert a múltkor önnyelvén motyogott a pult elôtt, rászóltak, ejtse a szavakat románul, hogy mindenki, aki talán közel van, érthesse; szomszédnônk elrendezi a függönyt, szeme sarka még anyámon, félvállról mondja a férjének, hogy anyám a múltkor magyarul szólt a boltban, pedig román kenyeret eszik, annak búzája is román földön termett, román esô esett rája, román nap szárította, most már végre igazán megtanulhatná a mai magyar erdélyi valóságot; valóban megtanulhatná, végre. Hiszen ez az a valóság, ahol nem igazán lehet változtatni, itt érvényes az a roppant egyszerû tény, hogy a probléma és a probléma megoldása teljesen ugyanaz. Úgy értem, olyan ez, mint amikor döntened kell, hogy mit akarsz, pincebogarakat vagy pedig pincebogárirtó port a levesedbe.

Horvát Zsolt