Esteledik. Váradon még eregeti az aszfalt a beszívott forróságot, de itt már hûl a levegô, szinte harapni lehet az illatát. Késôbb a csillagok egész közel merészkednek, és a tücskök olyan fenséges koncertet adnak a tiszteletünkre, hogy mosolyogva alszunk el. És arra ébredünk, hogy "huncut a bíró", meg hogy "érik a dió", és persze mindezt egy jó fiú(madár) adja tudtunkra, így hát mosolyogva ébredünk.

Kinyitom az ablakot, és bejön a mezô. Nagyot szippantok fûszeres illatából. A lankás dombokon aranylik a búza, zöldell a kukorica. A közeli bokrokon kotnyeles szarkák veszekednek. Ezt már a libák sem bírják elviselni, hát nagyokat gágogva kergetik el a két nagyszájút. Libbenô fehér foltok zöld alapon. A fecskék csivitelnek. A rigó újfent bejelenti, hogy ô jó fiú. Van egy "puttypurutty" madarunk is. Egészen picike. Félóránként bemondja négyszer egymás után, hogy: puttypurutty. Mindig csak négyszer. Nem tudom, milyen fajta. Fogalmam sincs. Hiába, ilyen a városi. Ô csak az autómárkákat ismeri fel...

A nyárfa oldalán, mely néhány óráig árnyékot biztosít udvarunkon, szép nagy hangyák térülnek-fordulnak a nappal és az éjjel minden pillanatában. Lehet, váltásban dolgoznak. Az egyik csapat fentrôl jön, a másik meg lentrôl megy. Összetalálkoznak. megállnak, megszagolják egymást, s ha ismeretlen betolakodót éreznek, akkor azt megölik. A fa ágára szôtt pókhálót miszlikre szaggatják, és az apró darabkákat, szájukban cipelve, titokzatos helyre hordják. A pókot majd megüti a guta. Azt hiszi, ellesték tôle a zsákmányfogás technikáját és hasznosítani akarják...

— Puttypurutty —, mondja a picike madár négyszer, aztán elhúz felettünk egy gólya. A mocsaras terület felé veszi az útját. Reszkethetnek brekiék! A forrás a domb alatt van. A csöve megrepedt, s a rucák élvezettel hûsölnek a szétfolyó vízben. Itt a növényzet is sûrûbb, sötétebb és kövérebb. Az aljáig nem is lehet lelátni. A tehenek és a lovak a legelôn vannak reggeltôl estig. Délben itatják ôket. Úgy állnak egymás mellett, hogy az egyikük feje mindig a másik hátulsó felénél legyen. Így könnyebb egymás orráról elhessegetni a pimasz legyeket. Egy csikó bemerészkedik a nyitva hagyott kapun az udvarunkba. Jóízûen iszik a lavórból, melyben mosdóvíz langyosodik a napon. Orrát a kempingszékem karfájába dörgöli. Kicsit legelget. A hosszabb fûszálakat, gyomnövényeket percek alatt leharapja. Ó, hát ez olyan, mint egy biofûnyíró. Nem fogyaszt sem áramot, sem benzint, mégis szép egyenletesre nyírja a füvet! — Jöhetsz máskor is! — mondom.

A szôlôk szépen fejlôdnek, ám a sárgabarackot és a szilvát elverte a fagy. Az alma lehull, mielôtt megérne. Ott rothad a fa alatt, éppúgy, mint a szilva, mely az egész faluban csipás. Így hát csak pálinka lesz belôle.

Míg mi a harminchat fokos árnyékban sziesztázunk, addig a parasztok az ötven fokot megközelítô hôségben aratnak a tûzô napon. Mint mondják, mindenki a saját, visszakapott földjét mûveli. Ki ahogy tudja-bírja. Itt Csatárban még nincsenek társulások. Cserzett arcok, kérges tenyerek, töredezett körmök bizonyítják, hogy nehéz a földmûvelés.

Az asszonyok egy része a kertekben tevékenykedik. Gyomlálnak, zöldbabot szednek. Hatalmas zsákokat cipelnek a hátukon. Átköszönnek nekünk a bólogató mákgubók között, és jó étvágyat kívánnak. Mi pedig viszont.

— Puttypurutty — jelenti a madárka, és mi visszaputtypuruttyolunk neki. Még gyakorolnunk kell!

Mikor már egy falevélnyi árnyék sincs, behúzódunk a szobába hûsölni. Beszélgetünk. Dicsérjük a falu elején lévô kis vegyesboltot, ahol minden kapható, csak kenyér nem. Ezért másnap felkapaszkodunk a dombon a központba. A templommal szemben van a "komplex". A kenyérre várni kell. Csak 11 óra körül érkezik. Van idônk. Betérünk a diszkóbárba. A bártündér úgyis ráér. Csak a hamutálakat nem volt ideje kiüríteni. Negyed tizenegykor átslattyogunk a túloldalra, át az országúton, és lehuppanunk az árnyékban gubbasztó, megviselt padra. Hátunk mögött a rendôrség, a csendes polgármesteri hivatal és picit oldalabbra az orvosi rendelô. Szemben a kocsma, diszkó, a komplex, egy mini magánbolt és bár. Bár nagyon eltikkadtam, üdítôn hat rám az üzlet falán olvasható felirat: Vegyesbolt, Üdítôitalok. Csak így egyszerûen — magyarul...

Botra támaszkodva araszol felénk egy nénike. Az árnyék csalogatja, no meg a pihenés lehetôsége. Arrébb húzódunk a padon. Lezuttyan. Megkínálom puffanccsal. Egyetlen szemet vesz ki, azt jó negyedóráig szopogatja. Barátkozunk. Csatár — vagy ahogy az itteniek hívják: Hegyközcsatár — kicsi község. Alig nyolcszáz család lakja. Két temploma van. Egy református és egy katolikus. A rendôröknek nincs sok dolguk. Legtöbbet otthon vannak. Az iskola udvara is csendes, hiszen vakáció van. A nénike azt mondja, hogy nagyon aggódik. Aggódik bizony, mert a szomszédai, akik eddig minden reggel korán keltek, hogy megpermetezzék a szôlôt, ma, isten tudja, miért, még ki sem jöttek a házból. Valami történhetett velük, mert már tizenegy óra és még sehol senki... — Rendes, hogy aggódik értük —, mondom, mire megrökönyödve rámnéz, és haragosan közli, hogy a fene, aki törôdik velük, ô a szôlôt félti, mert mi lesz, ha nem permetezik meg?

Motorbúgás, és máris bekanyarodik egy autócsoda. Amolyan régi típusú városi halottszállító. Ilyennel vitték el a nagyit... Hirtelen farolni kezd. Vajon ki halt meg? A szélvédô üvege teljesen ki van törve. Nem baj, legalább szellôzik. Ráfér ebben a dögmelegben. Csodaautónk a rendôrség elé áll. No csak, rabszállító lett belôle? De nem, errôl szó sincs. Valami sokkal fontosabb feladatot tölt be. Máris láthatjuk, hogyan rakják ki belôle a friss kenyeret! Irány haza a meleg cipóval. Kit érdekel már, milyen autó hozta. Az a fô, hogy hamarosan éhünket csillapítja.

Kanyargunk, botladozunk. Rövidítjük az utat. Nagy a por, sok a gödör. A tengelykötô ôszi sarat termés- és krumplikövekkel próbálják elhárítani. A bokaficamot alig sikerül megúszni. A disznók sivalkodnak az ólakban. Egy zsenge kakaska kamaszhangját próbálgatja: E-e-e-eee! Jövôre már biztos profi lesz. A libák felháborodnak a zavarásért. A gúnár elôl eliszkolok. Nyaka ágyúcsôként irányul felém. Sziszeg, meg akar csípni. Még hallom, amint jót röhögnek rajtam a társai...

Tombol, perzsel, vibrál a nyár. Égeti a karom, vállam, hátam. Minden porcikám izzik, mikor végre beesem az udvarra. Vizet húzok a kútból és magamra öntöm. — Puttypurutty — közli négyszer a nem tudom, milyen madárka, és a meztelen, fakókék égen elhúz egy fényes, tollhegynyi szuperszonikus repülô. Hosszú, hófehér fáslicsík ered utána...

A nyárfa utolsó, tenyérnyi árnyékában jóízûen falatozunk. Aztán kiülök a ház elé, a tûzô napra, egy szál bikiniben, szalmakalappal a kobakomon, mert jó a fény és le akarom festeni a tájat. Szorgalmasan akvarrellezek. Alakul a kép. A domboldal a zöld minden árnyalatában, pici sárgával ízesítve felmászik a rajzlapomra. Mindjárt látni fogják az égetett agyagszínû szekérutat is, végében a két sudár jegenyével, amint éppen az égbe akarják fúrni a fejüket. Mellettem szekér zörög. Az idôsebb legény az ifjabbiknak: "No, ezt a hölgy otthon majd vászonra olajozza..." Hangosan viszonzom köszönésüket. Itt ugyanis mindenkivel köszönôviszonyban vagyok. Nem úgy, mint a lépcsôházunkban Váradon...

Felhôket terel a szél. Leparkolnak a nap elé. A dombok elsötétednek. A fecskék éktelen csivitelést rendeznek, és egyre alacsonyabban keringenek. Igen. Igaza volt a bajuszos szomszédnak. Jön az életadó esô. A föld percek alatt elnyeli, mint részeges öreg matróz a rumját.

A levegô hûvös, szentséges és lélektisztító. Csak az a baj, hogy holnap hazautazunk. És nem lesz rigófütty, puttypurutty, forrás, zöld illatok. Csak tö-töf-autópöfögés, zakataka villamoszörgés, por, gáz, gôzölgô aszfaltbûz és alig-köszönés. Idôvel egy kis nosztalgiázás a néhány akvarell elôtt. Egyiken az öreg ház a nyárfával, másikon a szôlô a kerekes kúttal, harmadikon a dombvonulatok, negyediken a szekérút a jegenyékkel. A többit jövô nyárig hozzáképzeljük.

Addig is "puttypurutty".

Tóth Ágnes