Már harmadik napja havazott egyhuzamban, s az utakat, járdákat összefüggô jégtenger borította. Viharos szél tépázta, marta a szülôk, nagyszülôk arcát, kik az iskola elôtt toporogva várták a tanítás végét jelzô csengôszót.

Szürkekabátos, alacsony nénike közeledett óvatosan az iskola felé, s minden lépésére ügyelve, elszántan harcolt a kíméletlen széllel. Elsôosztályos kisunokájára jött várni, s könnyezô szemmel pislogott a bezárt iskolakapura.

— Szörnyû ez az idô, de végül is mikor dühöngje ki magát a tél, ha nem épp decemberben — szólt egy fehérsapkás nô.

— Dühönghetne éjszaka is... Na... jönnek már — válaszolt egy magas, jóltáplált férfi.

Hirtelen kivágódott az iskolakapu, s egy osztálynyi, zajos gyerek rohant ki visongva, nem törôdve a havas, jeges úttal. Eszeveszetten szaladtak, némelyikük nagyot huppant, de szempillantás alatt fel is ugrott, s rohant tovább.

A szürkekabátos nénike dermedten állt s összeszûkült szemmel várta, hogy a gyerekek hada elzúgjon mellette. Rosszallva csóválta fejét, s halkan maga elé mormolt.

Egy pillanattal késôbb tíz év körüli kis bumfordi fiúcska pattant elé, ki, megcsúszva a jégen, már nem tudott fékezni. Elvesztette egyensúlyát, s elestében megkapaszkodott a néniben, magával rántva ôt.

A fiúcska hamar felpattant, zavartan mondott valamit, valami bocsánatkérésfélét s már rohant volna tovább, de ebben a pillanatban karon ragadta a magas, jóltáplált férfi.

— Micsoda huliganizmus ez, szaladtok, mint az ôrültek, feldöntitek az embert, mi? Ezt tanuljátok az iskolában, he?!

— Nem akartam, jaj bácsi, ne szorítsa úgy a karomat...

— Hogy hívnak? Ki a tanítód? — szikráztak a férfi szemei.

A kisfiú elfúló lélegzettel hallgatott, s rémülten nézett a nehezen feltápászkodó nénire.

— Olyanok vagytok, mint a vadak! Legalább segítenél felállni szegény öreg asszonynak... Hogy hívnak? — fokozódott a vasmarok szorítása.

— Valami Aurel, nagykutya az apja, az ilyen azt hiszi, hogy mindent szabad neki — mondta a fehérsapkás nô.

— Aurel? Nem ô az, akinek... — enyhült a vasmarok szorítása.

— De, de igen, ô az! — válaszolták többen is.

— Ejnye no, hogy remeg a kis haszontalan — gondolkodott fennhangon a férfi.

— Ó, a könyököm, nagyon bevertem a könyököm — szipákolt a nénike, és ellenségesen bámult a kis bumfordira.

— Máskor jobban vigyázz, láthatod, micsoda kellemetlen helyzetbe keveredhetsz a meggondolatlanságod miatt, te kis kópé — engedte el foglyát a férfi, s mintha bagatellizálni szeretné az elôbbi jelenetet, hozzáfûzte:

— Rohannak szegények, mint a kiszabadult csikók...

Megigazította a sapkáját, ami kissé félrecsúszott, majd a szülôk csoportja felé elmosolyodott:

— Ostoba öregasszony, odaáll a siserehad elé, aztán meg... De egyáltalán, miért járkál kinn az ilyen vénasszony ebben a csúnya idôben...

Schönberg Éva