Ezredvégi vesszôfutás

Az emlékezet jelzôtábláit lassan döntögetni kezdi az idô, s úgy válik múlttá már a jelen is röpke pillanatok alatt, hogy még lélegzetvételnyi idônk sem marad egy alaposabb felszisszenésre. Próbálunk, próbálgatunk legalább az elkövetkezô hét végéig látni ebben a hideg-rideg ködökkel teleszórt országban, s ebbéli igyekezetünkben nem vesszük észre azokat a nyakig érô sérelmeket, melyek a lábunk elôtt hevernek. Átlépünk, könnyed lélegzettel, olyan jajszavas gondjainkon és bajainkon, melyek egyszerre több irányból mutatnak felénk, legyintgetünk, és jaj, de hányszor!, súlytalan mozdulatokkal, s mondogatjuk a magunkét infantilis gyermekded magatartással: majd elsöprik az utánunk maradt, általunk elhullatott szemetet azok, akik késôbb érkeznek. Csak olykor-olykor jut eszünkbe, hogy vajon, a magunk jelenkori tehetetlensége miatt, nem válnak-e majd a késôbbi idôkben érkezôk, akik anyanyelvünk tölgyei alá szeretnének seregleni, otthonosságot keresô otthontalanokká?

És egyáltalán: kinek lenne a dolga, hivatása, kötelessége, feladata, és ragozhatnám tovább, ha nem nekünk, megôrizni, jó hittel körülbástyázva, továbbörökíteni ezt az otthont? Párbajozunk, jó ôsi szokás szerint, hiszen ebben jeleskedtünk mindig, a szavakkal, újra és újra ismételgetve, akár egy megszállott: a múltat le kellene már zárni, ott egye a jobbik fene, belekeseredtünk, belederesedtünk már vállmagasságig, csakhogy a magam balkezes filozófiája azt sugallja, hogy még a magánéletben sem megengedett az elévülés, hogy lehetne akkor elévülés olyan, kisebbségeket keserítô, bénítgató sértésekre, melyek belerágták magukat idegeinkbe?

Tudom, tudogatjuk, hogy van dolgunk a mában tengelytörésig, kapkodhatjuk a fejünket szédülten, különösen egy-egy alaposabb kupánvágás után, hiszen megáldott ez a többszörösen is balkezes jelen olyan cévé tudorkákkal és olyan tölgyesi elmerokkantakkal, akik lekörözhetetlen szorgalommal pocskándiáznak, s úgy szeretnék keresztrefeszíteni, kerékbetörni nemzeti identitásunkat, hogy lehetôleg még szisszenni se legyen idônk. Eltoporoghatnánk a rágalmaik mellett akár napszámra is, csakhogy a magunkfajta nem csupán a barátait, de az ellenségeit is meg szokta válogatni. Márpedig ôk és a hozzájuk hasonlatosak még ellenségnek is undorítóan szánalmasak, de helyesebb, ha azt mondom: szánalmasabbak a kertek szemétdombjára állított törpécskéknél.

Az ész, a magunk esze, azt súgja mégis, jó elôdeink törvényszavaira figyelve, hogy a megmaradás eszközeit, furfangjait nem választjuk meg kellô körültekintéssel; nem elég csupán mennyiségi változást hozni ebben a kozmetikázhatatlan jelenben; olyan takarításra lenne szükség — beleértve a magunk portáját is! —, mely minôségileg is elôbbre mozdíthatna, különben végképp eltévedünk az emlékezet útvesztôjén, s hajlamosak lesznek majd sokan elhinni, hogy lényegi különbség van a tegnapok diktatúrája és napjaink demokratúrája között. Akkor pedig szédeleghetünk, saját földünkön, akár a szél tenyerére emelt falevél...

Gúzs Imre