D. Dr. Csiha Kálmán püspökkel, az Erdélyi Református Egyházkerület Király utcai Püspöki Hivatalában az elmúlt kilenc év egyházi építkezéseirôl és az ezt kiváltó okokról beszélgettem.

— Mielôtt az építkezésekrôl beszélnénk, szeretnék néhány kérdést feltenni államosított egyházi javainkról is, hiszen úgy gondolom, hogy valahol a kettô összefügg. Az Erdélyi Református Egyházkerület kb. hány ingatlant igényel vissza a román államtól? Milyen jellegû ingatlanokról van?

Egyházkerületünk kb. 500 épületet igényel vissza a román államtól. Ezeknek az épületeknek több mint 80%-a iskolaépület vagy a volt felekezeti iskolák mûködésével kapcsolatos épületek (pl. kántortanítói lakások), de vannak kultúrotthonok, bérházak, IKE-központ stb. Természetesen ide tartoznak volt karitatív intézményeink épületei is: öregotthonok, árvaházak.

— Készült-e pontos kimutatás minderrôl (pl. egyházmegyénként)?

A kimutatás már évek óta elkészült, az egyházmegyéktôl az adatok hivatalos úton érkeztek az egyházkerületekhez, így azok megvannak az egyházmegyék és az egyházkerület nyilvántartásában is.

Az elmúlt kilenc év alatt a történelmi magyar egyházak többször is kérték a hatóságokat: szolgáltassák vissza az államosított javakat. Az Erdélyi Református Egyházkerület részérôl milyen szinten, illetve milyen gyakorisággal történt ez az elmúlt években?

Kerületünk több csatornán keresztül kérte vissza államosított javainkat. Az elsô a közvetlen kérvényezés, a második pedig a magyar nyelvû egyházak vezetôinek állandó konferenciája, vagyis a magyar történelmi egyházak püspökei és fôgondnokai közös gyûlése által. Többször is felterjesztettük kéréseinket a hatóságokhoz, amelyekre "természetesen" mindezidáig választ nem kaptunk. Ez ügyben külön kihallgatást is kértünk Constantinescu államelnöktôl az elmúlt év májusában. Ezt a kihallgatást azonban úgy rendezték meg, hogy minden elismert egyház vezetôje ott volt, és a kérdésfeltevések általánosak voltak. Amikor közvetlenül felettük a kérdést a magyar egyházi javak visszaszolgáltatását illetôen, akkor kitérô választ kaptunk, amelyben az ország elnöke elismerte azt, hogy erre szükség van, de ugyanakkor azt hangsúlyozta, hogy ennek a megoldása nagyon nehéz, mert a kisebbségi javak általában a városközpontokban vannak, és azokat a román állam különbözô célokra már rég elfoglalta. Ha pedig visszaadnák, akkor nincs hová menniük.

A vallásügyi államtitkárság több ízben megkeresett bennünket új kimutatásokat kérve, azonban úgy látszik, hogy ez még mind csak porhintés vagy a vallásügyi államtitkárság külön akciója, hiszen mindezek mögött nincs politikai akarat.

Az utolsó alkalom a Parlament tanügyi bizottsági ülésén volt, amikor a kormány sürgôsségi kormányrendeletét tárgyalták meg az iskolákkal kapcsolatban. Erre az alkalomra az egyházak vezetôit is meghívták. Ezen az ülésen személyesen is megvádoltak azzal, hogy az egyik újságnak nyilatkozva, az elvett felekezeti iskoláink erôszakkal való visszafoglalását hirdetem. Ezt a vádat visszautasítottam, azonban (itt is) kifejtettem, hogy felekezeti iskoláinkra feltétlenül szükség van, és követeljük törvényes visszaadását összes elvett egyházi javainknak. Ez az 1998. október 21-i ülés azonban nem hozta meg azt, amit reméltünk tôle. Bár az iskolaügy kérdésében magyar, sôt a román római katolikus egyház is kiállt, mégis sajnálattal értesültünk az újságokból arról, hogy a végleges határozat negatív számunkra.

— Voltak-e, vannak-e olyan külföldön levô egyházi vagy akár világi fórumok, ahol nyíltan el lehet(ett) mondani sérelmeinket és ahonnan esetleg segítséget is várhat(t)unk?

Külföldi egyházi és világi fórumok elôtt sohasem rejtettük véka alá panaszainkat. Így az Egyházak Világtanácsánál, a Református Világszövetségnél is a széles nyilvánosság elé tártuk helyzetünket, amelynek következtében már több református egyház kereste fel a román kormányt levélben, kérve sérelmeink orvoslását.

Amikor Románia monitorizálása még érvényben volt, akkor az Európa Parlament küldöttei elôtt is (a román hatóságok képviselôi is jelent voltak) nyíltan elmondtuk sérelmeinket, és azt, hogy országunk nem teljesíti az Európa Tanács egyházzal kapcsolatos feltételeit, nevezetesen a felekezeti iskolák mûködésének biztosítását és az államosított egyházi javak visszaszolgáltatását.

1998. október 26–27-re az ausztriai református és evangélikus egyház együttes zsinata Bécsbe hívott meg, ahol beszámoltam itteni helyzetünkrôl. A zsinat meghívása különösen azért fontos, mert jövô évben az Európa Tanács elnöke Ausztria lesz, és ezen a zsinaton az Európa Tanács képviselôi is részt vettek. Így elôttük is elmondhattam sérelmeinket, egyúttal átadhattam a Jussunkat követeljük címû könyvünket és különbözô tájékoztató írásokat.

— Segítség, sajnos, sehonnan sem érkezik. Egyházunkhoz való viszonyulásukban van-e különbség a régi, posztkommunista és az új, demokratikusabbnak gondolt kormányok között?

Van némi különbség, azonban sajnálattal állapítjuk meg azt, hogy ennek a kormánynak is csak egy kis része az, amelyik európaiként tud gondolkozni, s amely hajlandó lenne visszaadni elvett egyházi javainkat és biztosítani felekezeti iskoláink mûködését. A kormánykoalícióban ez a jóindulatú rész nem tudja véghez vinni az akaratát, vagy talán nem is akarja egészen. Újra és újra megismétlôdô játék, hogy a kormányrendelet biztosítja a kisebbségi jogokat és a felekezeti iskolák mûködését, ugyanakkor a parlamenti vita során a többség leszavazza a törvénytervezetet és nem lesz belôle semmi.

— Az esetleges hangváltás — azt hiszem — semmi "kézzelfoghatót" nem eredményezett számunkra. A 89-es változások után a református egyház kapott-e vissza ingatlant?

A 89-es változások után egyházunk az elvett javakból egyetlen szobát sem kapott vissza, most van folyamatban egy ingatlan visszaszolgáltatása. A napokban írják alá a Kolozsváron, az Avram Iancu (volt Bocskay) tér 15. szám alatt fekvô ingatlanunk visszaadásáról szóló papírt. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az ingatlant rögtön, teljes egészében birtokunkba tudjuk venni, hiszen különbözô szervezetek székhelyeivel van tele.

— Közrejátszott-e mindez abban, hogy az utóbbi években Erdélyben a Református Egyház erôteljes építkezésbe kezdett?

Isten a rosszat is jóra tudja fordítani. Meginduló egyházi építkezéseinknek nagy része azért indult be, mert semmi épületünket vissza nem kaptuk. Külföldi testvéreink ezt tudják, és éppen ezért segítettek számos karitatív (de nemcsak) intézményünk megépítésében. Ehhez hozzájárul sok testvérgyülekezet segítsége is.

— Hogyan és mikor indult be az építkezés? Lehet-e tudni, hogy melyik volt az elsô település, ahol megfogant az építés gondolata?

A beinduló építkezésekben tagadhatatlanul az elsôk között volt az illyefalvi Ifjúsági Központ. Egyházkerületi építkezéseink szintjén az elsôk között indult be a kolozsvári Bethlen Kata Diakóniai Központ építése. Története szorosan kapcsolódik az iskolák létesítéséhez. Amikor megkaptuk 1990-ben az engedélyt arra, hogy református kollégiumot szervezzünk, akkor a kolozsvári hatóságok azzal biztattak, hogy használatra visszaadják a régi kolozsvári Református Kollégium egy szintjét. A felvételire 720 gyermek jelentkezett az egész országból, felvételi vizsgán felvettünk 320-at, és ekkor közölték velünk, hogy nem adnak vissza semmit, és nem engednek be az épületbe. Így gyermekeink az utcán maradtak. Ezért kihirdettük a gyülekezetben, hogy a gyülekezeti tagok vegyék magukhoz a gyermekeket, amennyiben ez lehetséges.

A hatóságok eljárásán nagyon elkeseredtem, és azt mondtam a gyermekeknek: nem baj, élnek Amerikában magyar reformátusok, elmegyek hozzájuk, és pénzt fogunk gyûjteni azért, hogy egy bentlakást építsünk. Az elsô amerikai körutam alkalmával 52 000 dollárt gyûjtöttem, ezzel indult meg az építkezés. Aztán késôbb rájöttünk arra, hogy nem elég csak internátust építeni, hanem bôvíteni kell. Karitatív intézményt is kell építeni. A külföldi testvéregyházak, gyülekezetek bôkezûen adakoztak. Késôbb a Református Kollégium énekkara Amerikába ment, és onnan 50 000 dollár adománnyal tért haza. Körutaim alkalmával én is igyekeztem minél több adományt gyûjteni az épülô Diakóniai Központ számára. Végeredményben Isten kegyelme a hatóságok rosszindulatát jóra fordította, és arra ösztönzött minket, hogy megépítsük Kolozsváron a Bethlen Kata Központot.

A megépült 32 új templom közül a marosvásárhelyi alsóvárosi templom volt az elsô. Ez azonban nagyon nehezen sikerült, hiszen még a diktatúra idején kezdtük el építeni, külföldi segítséggel.

— Hogyan és kiknek a fejében születik meg a gondolat egy egyházi ingatlan (templom, imaház stb.) felépítésére? Lelkipásztoré, gondnoké, presbiteré, egyháztagoké, testvérgyülekezet tagjaié az ötlet?

Erre a kérdésre válaszként sok variáns adódik. Van, amikor a lelkipásztor gondol rá elôször, és ôt pártfogolják a presbiterek és a gondnok. Más helyen az egyháztagok a presbitériummal együtt javasolják és a testvérgyülekezet segít. A 36 lelkes Szoporban maga a gyülekezet akart templomot építeni (külföldi segítség nélkül épült fel). Máshol a külföldi testvérgyülekezet veti fel a kérdést, hogy miben tudna segíteni, s a lelkipásztor a presbitériummal való megbeszélés alapján válaszol.

Azonban mindegyik mögött ott van egy láthatatlan indító erô: Isten akarata. A gyülekezeti otthonok megépítése elsôsorban nem a gyülekezet szívében fogan meg, nem a tervezômérnök rajzai nyomán nyer alakot, hanem elôször Isten szívében. Ô pedig eszközöket keres arra, hogy végrehajtsa irgalmas akaratát.

— Honnan szerzik be a kellô mennyiségû pénzt az építkezéshez?

Legtöbb esetben a testvérgyülekezet segélyt hoz, amelyet aztán a helyi gyülekezet vezetôsége pénzzé változtat, hogy azt az építkezésekbe fektessék. Olykor pénzt is adnak. A testvérgyülekezetek segítsége szinte felmérhetetlen, anyagi és erkölcsi vonatkozásban egyaránt.

Rengeteget segítenek Hollandiából, Németországból, Svájcból, a tengeren túlról, de még Magyarországról is.

— A testvérgyülekezeten kívül milyen külföldi szervezetek, személy(ek) segítenek gyülekezeteinknek?

Például a külföldi testvéregyházak segélyszervezetei is. Ilyen a svájci HEKS evangélikus-református segélyszervezet, a német Gustav Adolf Werk, amely inkább a szórványmunkát segíti, a svájci Glaube in der 2. Welt, a Lippische Landeskirche Németországból, a szintén német Reformierter Bund, a svájci Lazarus Hilfswerk, valamint az elôbb említett Lippische Landeskirche keretében mûködô von Eckardstein család által szervezett segélyakciók. Ezekhez járulnak hozzá a külföldi utazásaim során meglátogatott magyar református egyházak Kanadából, az Egyesült Államokból, sôt Ausztráliából is. Ôk is jelentôs segítséget küldtek és folyamatosan küldenek is mind az építkezésekhez, mind pedig gyermekeink neveléséhez.

— Gyülekezetbeli széthúzások, visszaélések, követelôzések miatt, valamint azért, mert a környezô országok is (Ukrajna, a háborútól feldúlt Jugoszlávia) segélyekre szorulnak, lankad a külföldi segélyszervezetek, illetve testvérgyülekezetek adományozó kedve és segítsége. Mennyire veti ez vissza az építkezések ütemét? Vannak-e olyan gyülekezetek, amelyek önerôbôl voltak képesek templomot, imaházat építeni?

A külföldi adományozó kedv tagadhatatlanul lankad, a segélyezések iránya inkább Jugoszlávia, valamint Oroszország és Ukrajna. Itthon az építôiparban a nyersanyag ára az utóbbi idôben nagyon megemelkedett, úgyhogy ma sokkal nehezebb építeni, mint 6 vagy 7 évvel ezelôtt. Természetesen sok olyan gyülekezetünk van, amely kizárólag önerôbôl javítja-építi templomát, parókiáját. Példa erre az elôbb említett Szopor.

Ott, ahol a külföldi segély jelentôs volt, anyagilag sokat segítettek, erkölcsileg azonban azok a gyülekezetek jártak jobban, amelyek saját erôbôl építettek. Épületük így sokkal értékesebb és sokkal jobban a szívükhöz nô.

— Milyen egyházi jellegû ingatlanok épültek? Melyikbôl épült a legtöbb?

Eddig több mint 140 egyházi épületet építettünk vagy építünk, ebbôl 32 új templom (vagy templombôvítés). Épültek diakóniai központok, gyermekfalu, egészségügyi- és konferencia központok. A legtöbb a gyülekezeti otthon, illetve terem, de jelentôs az új parókiák száma is. Az építkezéseket az a törekvés jellemzi, hogy a gyülekezet ki akar lépni az elzártságból, és be akar lépni a társadalom életébe. Ezt jelzik a nagyon szükséges árvaházak, öregotthonok, ifjúsági központok, de gyülekezeti központok, otthonok is. Ezek azt a célt szolgálják, hogy az egyháztagok ne csak a hitközösségben, a templomban legyenek együtt, hanem a szélesebb szeretetközösségben is, ahol le tudnak ülni terített asztal mellé, beszélgetni tudnak, nôszövetségi, ifjúsági gyûléseket tudnak tartani, és a szeretet közvetlenségével tudják megélni a keresztyén életet.

— Erdély mely része(i) az(ok), ahol a legtöbbet építkeznek?

Ha ránézünk arra a térképre, amelyen építkezéseink nagy része fel van vázolva, akkor azt látjuk, hogy a legtöbb építkezés Észak-Erdélyben történt. Sajnos Dél-Erdélyben elfogytunk, épületeink ugyan vannak, de a gyülekezet kevés, kicsi a lélekszám. Még ilyen körülmények között is épül egy-egy ifjúsági központ, most legutóbb például Petrozsényben. Az építkezések zöme azonban tagadhatatlanul Észak-Erdélybe tevôdik, különösképpen Kolozsvár és Marosvásárhely környékére és a Székelyföldre.

— Legyen szíves, beszéljen Püspök úr, azokról az épületekrôl (rendeltetésükrôl, a bennük folyó tevékenységrôl), amelyek a 45 évi kommunizmus lelki és fizikai rombolásait igyekszenek helyrehozni.

Az utóbbi idôk gyülekezeti építkezései mellett egyre inkább érezzük annak a szükségét, hogy internátusokat építsünk, hiszen több száz iskolánkat vették el, és mindezidáig egyet sem kaptunk vissza. Úgy gondoljuk, hogy legalább az újonnan létesítendô iskolákon, internátusokon keresztül próbáljuk meg szolgálni a jövendô nemzedék nevelését.

Református kollégiumi bentlakás épült a kolozsvári Diakóniai Központban, ugyanott kapott helyet a Diakonisszaképzô Fôiskola internátusa és tantermei. Internátus épült a nagyenyedi, a székelyudvarhelyi, kézdivásárhelyi református kollégiumok számára, és most fogjuk, rövid idôn belül, beindítani a marosvásárhelyi internátus építését.

Az építkezések közül határozottan kiemelkedik a zsoboki komplexum, ahol árvaház és szórványiskola mûködik internátussal együtt, és amely mellett most öregotthon is épül; az illyefalvi Ifjúsági Központ és a kolozsvári Diakóniai Központ (ez a három komoly konferencia-központ is). A kolozsvári helyet ad a Református Mentô Missziónak, a Katekétikai Központnak, az Agnus rádióstúdiónak, ahol a rádióban közlendô egyházi anyagot szerkesztik. Nagy jelentôsége van annak is, hogy e komplexumok különbözô (egyházi és világi) konferenciák megtartására is alkalmasak: IKE, nôszövetség, presbiter- és lelkész továbbképzés, Gondnokok Kollégiuma stb.

Karitatív munkát támogató öregotthonaink is épülnek: a Brassó melletti szentpéteri öregotthon már mûködik, Marosvásárhelyen, Farnason és Bágyonban most épül.

A már jól mûködô illyefalvi gyermekfalu, a marosvásárhelyi Lídia gyerkemotthon, az ifjúsági központtá kiépített Algyógy, Homoródfürdô stb., a különbözô ifjúsági, tanulmányi központok mind arról beszélnek, hogy igyekszünk helyrehozni a kommunizmus lelki és fizikai rombolásait: ifjaink nevelése, öregeink gondozása, egész egyházi életünk megújulása révén.

— Több kisebb gyülekezetben épült gyülekezeti otthon vendégszobákkal, elszállásolási lehetôséggel. Vannak olyan hangok, amelyek szerint nem mindenhol lehet kihasználni az épület kínálta lehetôségeket. A faluturizmus még gyermekcipôben jár nálunk, de lassan kezd beindulni az a kezdeményezés, melynek értelmében külföldrôl (fôleg Amerikából és Kanadából), magyar gyülekezetekbôl csoportos kirándulásokat szerveznek Erdélybe. Össze lehet-e e két dolgot kapcsolni? Lenne-e, aki ezt megszervezze?

Az egyházi turizmusnak, véleményem szerint, nagy jövôje van. Már ebben az esztendôben is voltak Kanadából testvéreink, akik felkeresték (szervezett turista csoportként) Erdélyt, és ugyanígy Ausztráliából, de Nyugat-Európából is készülnek meglátogatni egyházkerületünkhöz tartozó gyülekezeteket. Mindenhol nagy segítséget jelent az, ha megfelelôképpen tudjuk ellátni ôket (gyülekezeti vendégszobákban vagy egy-egy konferencia-központunkban). Látogatóink hozzászoktak a nyugati kényelemhez, ezért nagyon jó néven veszik azt, ha egyházi komplexumainkban kényelmet találnak. Ebbe a munkába idegenvezetôként és szervezôként kapcsolódott be a montreali gyülekezet lelkipásztornôje, Burián Erzsébet.

— Lassan kezdünk a jövôrôl is beszélni. Tervezi-e az egyház református kórház építését?

Egyelôre még nem érezzük magunkat elég erôsnek ahhoz, hogy református kórház beindítására gondoljunk. Fôleg azért, mert kórházunk épületét államosították, és mindezidáig még nincs arról szó, hogy visszaadnák. Úgy érzem azonban, hogy a diakonissza fôiskolánkról kikerült ifjaink elôkészítik ezt a munkát, hiszen ha pillanatnyilag különféle kórházakban dolgoznak is, mégis a református lelkiséget és lelkiismeretességet viszik magukkal. Távoli terveink között természetesen szerepel egy református kórház beindítása.

— Milyen új kezdeményezések látnak napvilágot az egyházban?

Az egyházban újabb és újabb kezdeményezésekkel találkozunk. Annyi a szociális és evangéliumi tennivaló, hogy egyszerre nem tudjuk ezeket mind felvállalni. Azonban idônként elôtérbe kerül egy-egy gondolat, amely megvalósítást nyer. Ilyen például az Eutikhus Ifjúság-Gondozó Szolgálat, amely Baktai Béla lelkész vezetésével mûködik. A kezdeményezés a szentkeresztbányai gyülekezet diakóniai munkájából indult ki, most azonban önállósult. Lényege a következô: az árvaházakból 18 éves korukban kiteszik az árvákat, rendszerint felkészületlenül és felkészítetlenül kerülnek ki az életbe. Ezeknek a fiataloknak nincs munkalehetôségük, otthonuk, lakásuk; nincs hol elhelyezkedniük, a legtragikusabb helyzetben vannak. Sokukból betörô vagy koldus lesz. Az Eutikhus-Gondozó ôket vállalta fel, ôket próbálja integrálni a társadalomba oly módon, hogy elnéptelenedô falvainkban egyházunk vesz számukra egy-egy épületet, azt modernizáljuk, átalakítjuk. 10 hektár földet is veszünk nekik, amelyen gazdálkodni kezdenek. Így tudtunk elhelyezni már 24 fiatalt három (mezôgazdasági, ifjúság-gondozó) központban: Lengyelfalván, Peteken és Égén (mindhárom a Székelyföldön).

A másik nagy problémánk szélesebb körû és egyetemesebb jelentôséggel bír: a parokiális iskolák beindítása. Arra gondolunk, hogy nem elég csak a magyar nyelvû egyetemért harcolni, hanem gondoskodnunk kell arról is, hogy már az óvodában és az elemi iskolában is gyermekeink anyanyelven kezdjenek tanulni. Ezért tervezzük beindítani az ún. parokiális iskolákat azokban a gyülekezetekben, ahol csak 4–5 gyermekünk van (akár két-három gyülekezetet összekapcsolva). Úgy szeretnénk felekezeti iskolát létesíteni, hogy ha másképpen nem, akkor az oktatás a gyülekezet gyûléstermében vagy akár, a lelkésszel megbeszélve, a parókián történjék. Így lehetôség nyílna arra is, hogy szükség esetén a lelkipásztor felesége tanítsa a gyermekeket. Úgy érezzük, hogy a gyökerek megóvása végtelenül fontos, ezért lent kell kezdenünk ezt az építkezést.

Igen nagy jelentôségû egyházkerületünk diakóniai munkájában az elhagyott beteg öregek gondozása, amely tevékenység egyre inkább magára veszi a házi beteggondozás terheit is. Kolozsváron kb. 400 öreg betegre viselünk gondot a Diakónia szolgálata által (két orvos és több diakonissza alkalmazásával). Ez azt jelenti, hogy az anyagilag rászorulókat ingyen, a tehetôsebbeket kevés ellenszolgáltatás fejében kezelik, otthon felkeresik (mosdatják, injekciózzák, tisztába teszik stb.). Ezt a kezdeményezést eredetileg holland segítséggel végeztük, most már a Reformierter Bund segélyszervezet is bekapcsolódott, de a kívánalom az — mint ahogy egyéb diakóniai munkánk esetében is —, hogy a szolgálat önfenntartó legyen. Ezt a szolgálatot szeretnénk a többi városra is (egyelôre Marosvásárhely, Brassó, Sepsiszentgyörgy szerepelnek a tervben) kiterjeszteni.

A szegény öregek megsegítéséhez tartozik az étkeztetésük is, amelyet fôleg svájci segítséggel, de hazai erôforrásokból is végzünk. Kolozsváron kb. 500 elhagyott, szegény sorsban levô öregnek az étkeztetésérôl gondoskodunk. Nagyon szépen folyik ez a munka, külön alapítvány segítségével, Marosvásárhelyen is és Brassóban is, bizonyos idôszakokban.

A diakóniai munkánkban nagy segítség a Református Nôszövetség (ott, ahol ez mûködik), sok gyülekezetünkben nagyon sok öreget látogatnak, gondoznak. A Nôszövetség új terve a kolozsvári utcagyerekek összeszedése (amely szintén folyamatban van). Reméljük, hogy sikerül egy központot létrehozni, amely által ez a munka jobban és könnyebben lesz irányítható.

— Ha valamilyen csoda folytán az egyház visszakapná elkobzott, államosított javait, ugyanilyen ütemben folytatódnának az építkezések?

Erdélyi református egyházunk életében három nagy építkezési hullám volt. Az elsô Szász Domokos püspök idején volt, a második Trianon után, amikor nagyon sok felekezeti iskolát kellett építeni, a harmadik pedig most, a 89-es változások után kezdôdött. Azt hiszem, hogy számarányában ez a legnagyobb és a legjelentôsebb. Természetesen ezt "elôsegítette" az is, hogy elkobzott ingatlanjainkat nem adták és nem adják vissza. Ez a helyzet serkentôleg hatott arra, hogy a hiányt pótoljuk és minél többet építsünk, hiszen annak idején nagyon sok helyen voltak református kultúrházak, iskolák, kántori lakások, amelyeket egyházi, gyülekezeti célra lehetett használni.

Ha valamilyen csoda folytán az egyház visszakapná elkobzott ingatlanjait, az építkezések nyilván lelassulnának, és a figyelem a visszakapott, rossz állapotban levô épületek felújítására terelôdne.

Sajnos gazdasági helyzetünk eléggé kilátástalan. Egyesek elhagyják falujukat és városra költöznek, mások kivándorolnak. A gazdasági nyomor mellett sanyarú kisebbségi sorsunkat is keresztként hordozzuk. Mindezek mellett — s talán ez a legelszomorítóbb —, a demográfiai felmérések szerint (bár saját magunk is látjuk), erdélyi magyarságunk rohamosan fogy. Egyes gyülekezeteink, ahol ma már alig vannak százan, a következô évezredben lassan ki fognak halni. Ilyen körülmények között nem válik hiábavalóvá az építkezés? Vagy éppen az épülô templomok, beteggondozók, öregotthonok, árvaházak, gyülekezeti otthonok felépítése által épülünk fel mi is újra "lelki házzá" és tartatunk meg a jövôben Isten kegyelmébôl?

Sajnos demográfiai görbénk lefele mutat. Benne vagyunk abban az általános európai sodrásban, ahol a temetés több, mint a keresztelés. Úgy gondolom azonban, hogy mindezek mellett mégis meg fogunk maradni. Egyrészt azért, mert öntudatra ébredünk, és rájövünk arra, hogy kötelességünk azt az életet világra hozni, amit Isten akar, és bûn az, ha gyermekeinket megöljük az édesanyai szív alatt. Másrészt azért, mert hiszem, hogy az építkezések nem hiábavalóak. Elôször a jelenre nézve, hiszen minden építkezéssel maga a gyülekezet is épül, másodszor pedig a jövôre nézve, mert, minden bizonnyal, felépített ingatlanjaink hasznosíthatóak lesznek. Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy nemcsak nagy lélekszámú gyülekezeteknek van jövôje, hanem a kis lélekszámúaknak is. Hiszen a beszélgetésünk elején említett Szopor (Kolozs megye) 36 lelkes, és vannak 70–80 lelkes gyülekezetek, amelyek önállóan lelkipásztort tartanak fenn, és önálló egyházi életet kívánnak élni. A belmissziói munkák megnövekedésével ezekre az épületekre is egyre nagyobb szükségünk van. Az IKE, Nôszövetség hathatós mûködése, a vallástalanítás és ifjúságnevelés, az öreggondozás feladatai mind épületigényesek.

Igaz, hogy országunkban az életszínvonal nagyon alacsony, és nagyon sok a gondunk, bajunk. Az is igaz, hogy kisebbségi egyházként diszkriminációban részesülünk, azonban jövônk szempontjából nem ez a döntô. Az egyházat a Heidelbergi Káté szerint, és hitem szerint is, Isten fia gyûjti egybe a világ kezdetétôl fogva a világ végéig, azt oltalmazza és megtartja.

Nagyon sok nehéz helyzetet éltünk már át, de Isten oltalmazta és megtartotta az anyaszentegyházat, és hiszem, hogy a jövôben is, az új gondok ellenére is meg fogja ôrizni. A külsô építés egy bizonyos jele a belsô építésnek is, az élni akarásnak. Hiszem, hogy ezt az élni akarást Isten ösztönzi és megáldja, hogy ezáltal erdélyi népünk, anyaszentegyházunk tovább éljen.

Lejegyezte: Somogyi Botond