Mostanában gyakran szégyenkezem. Nem a nagy nyilvánosság, csak önmagam elôtt. Úgy csendben, befelé. Nem értek a közgazdasági számmisztikához, de a (m)érték, saját (m)értékrendszerem nagyon hibádzik.

"Felvilágosítanak" például, hogy ajánlhatom tanítványaimnak az egész évadra szóló színházbérletet azzal a csábszöveggel, hogy annyiba kerül, mint négyszeri pizzás-kólás falatozás. Egy versgyûjtemény annyi, mint két perec és egy narancslé, vagy egy könyv "csak" öt villamosjegy.

De nem mondok ilyesmit. Szégyenlem. Mintha csak saját hivatásomat pofoznám fel, ha a Verset perecben vagy villamosjegyben mérném; ha a Színházat lecsapnám a pizzás tányérra.

Ómódi vagyok, mit csináljak?! Menthetetlenül ómódi. De értéket csak értékkel tudok mérni. Így vannak a mércéim beállítva.

Tudom, hogy most sokan felkapják a fejüket: és enni nem kell? És utazni? A korgó gyomor, a gyaloglástól dagadt, sajgó láb kevésbé rossz, mint a kongó fej?!

Akik értenek hozzá, azt mondják, hogy a kollapszus határán imbolygó kelet-európai gazdasági helyzetben vissza kellene térni a cserebere bartell-ügyletekhez. Lehet. Ôk a tudorok. De akkor istenigazából térjünk is vissza hozzá. Iktassuk ki a pénzt, értéke már úgyis alig van. És az egykori csôpostához hasonlóan, rendezzünk be sarki elosztópontokat, ahol naprakészen tudják majd, hogy mit kapok negyedfél perecért és két villamosjegyért, s ha esetleg meggondolnám magam, hogyan válthatom vissza a nem kívánt terméket. Bevallom, fantáziám pórázát már annyira elengedtem, hogy elképzeltem: vajon mit kell még hozzátennem, ha két perecet két perecre akarok majd cserélni. A lehetôség végtelen: még az sem kizárt, hogy véletlenül ép (m)értékrendre bukkanok, s ha megtoldom, mondjuk, egy üdítôvel és egy fél villamosjeggyel, kicserélhetem ezzel a mostani hibádzóval.

MOLNÁR JUDIT