Gimnazista koromban nekem is kedvenc olvasmányom volt az Erdélyi Gazda, s vakációs idôben magam hordtam szét a gazdaköri tagoknak édesapám parókiájáról az oda keresztkötésben postán érkezô példányokat. Újralapozva a lap régi évfolyamait jutott eszembe, hogy az elsô írás, amit életemben Kós Károlytól olvastam, éppen az Erdélyi Gazdában jelent meg. Ebben a három folytatásban közzétett írásban az építész-író-gazda arra ad tanácsot, hogy a kisgazda "gazdasági udvarát, az életet, a belsôt hogyan rendezze be, alakítsa, fejlessze, építse úgy, hogy mindazt megcsinálhassa a gazdaságában, ami annak megfelelô jövedelmezôségét biztosíthassa ma". Saját sztánai tapasztalataira hivatkozva hangsúlyozza, hogy a piac parancsait kielégítô gazdálkodásnak nélkülözhetetlen feltétele — a gazda szorgalma és szaktudása mellett — a célszerûen és jól berendezett gazdasági udvar. A tôle megszokott míves rajzokkal mutatja be, hogy a természet adta különbözô terepviszonyok és gondosan megválasztott termelési célok szerint mi a legracionálisabb telekbeosztás. És ebbôl következôen a kisgazdaságokban is feltétlenül kötelezô a hatékonyság. Külön figyelmezteti a fiatal gazdákat, akik még kezdetén vannak a földdel való ismerkedésnek, hogy önállósodásuk idején a jövedelmezôbb termelési eredmények érdekében többet gondolkozzanak a telek "takarékos és okos" kihasználásáról, építményeik "tartósságáról és célszerûségérôl", mint azt tették apáik. És nem lenne Kós Károly a tanácsadó, ha a legszûkreszabottabb telek esetében is a rajzon nem tüntetné fel, hogy hol legyen a helye a kicsi virágoskertnek.^21.

Szász Pál munkálkodásában kiemelt helyet kapott az a felismerés, hogy a mezôgazdaság modernizációja elképzelhetetlen a falun letelepedett értelmiség támogatása nélkül. Mint egyházi vezetô személyiség egyik kezdeményezôje, hogy a teológián mezôgazdasági ismereteket is tanítsanak, és kollégiumi fôgondnokként személyesen irányította az erdélyi magyar tanítók elsô gazdasági tanfolyamát. Az eredmények annyira felvillanyozták, hogy maga írt cikket a tanítókkal való találkozásáról. "A tanfolyam Nagyenyeden, a Bethlen-kollégiumban kapott méltó otthont. 70 tanító, köztük 30 r. kath., 30 ref., 7 unitárius és 3 luth. vettek részt. Tanítók, akik már ismerik az életet, akik már éveket töltöttek falun, — szemükben ragyogó örömmel, önérzetes kötelességvállalással ültek be a padokba, és a tanárok lelkes megszállottsággal igyekeztek tudásuk legjavát adni."

A tanfolyamon részt vett tanítókat késôbb sem hagyta magukra az egyesület: "Azóta — olvassuk a beszámolóban — két vándortanár látogatja a tanfolyamon részt vett tanítókat, mindenkinél egy hetet tölt, vendégként, barátként, tanácsadóként." A vándortanárok minden látogatásukról jelentést írtak az elnökségnek. Ezekrôl írja Szász Pál: "örömmel várjuk és olvastuk tanáraink heti jelentéseit, — melyek elénk varázsolnak egy-egy falut, annak húsvér-lelkét, gazdagságát-szegénységét egyaránt, de megmutatják az utat is, melyen járnunk kell, és meggyôznek arról, hogy munkánk nem hiábavaló..."^22.

Az 1940-es bécsi döntés Erdély kettéválasztásával új helyzetet teremtett az EMGE életében is. A központ a maga jól szervezett adminisztrációjával és hivatalos lapja szerkesztôségével kezdettôl fogva Kolozsvárott mûködött, tehát a továbbiakban Észak-Erdélyben, magyar államkertben folytatta munkáját, az elnököt viszont gáldtôi otthona és a nagyenyedi Bethlen-kollégium irányításában vállalt szerepe Dél-Erdélyben tartotta.

Észak-Erdélyben az egyesület irányításának a gondja a választott alelnökre, Teleki Bélára hárult, akinek a változott körülmények között közéleti felelôssége azáltal is megnövekedett, hogy a Teleki Pál sugallatára alakult Erdélyi Pártnak elôbb fôtitkára, majd elnöke lett. Mint pártelnöknek és mint egyesületi vezetônek az jutott fô feladatul, hogy útját állja a magyarországi szélsôjobboldali pártok (nyilasok, imrédysták) erdélyi behatolásának, anélkül természetesen, hogy ezzel segítséget nyújtana a szélsôbaloldal eszmei vagy éppen szervezeti elôretörésének. Az EMGE Észak-Erdélyben 1940 és 1944 között is megôrizte elsôdlegesen szakmai jellegét, és a megváltozott közhatalmi helyzetet elsôsorban szervezeti megerôsödésére igyekezett kihasználni. A bécsi döntés Erdélyt úgy vágta ketté, hogy az eredendôen önálló gazdasági életet élô földrajzi medencében különbözô értékû és sajátos munkamegosztású, az adottságoknak megfelelôen különbözô üzemrendszerû, de egymást kiegészítô övezetek elszakadtak egymástól. Utak, vasutak, folyóvizek kettéválasztásával a történelmileg kialakult különbözô termelési övezetek közötti összeköttetés megszakadt. Ráadásul a háborús évek olyan új terheket róttak a mezôgazdaságra, melyek nem kedveztek az ésszerû regionális fejlesztésnek. Például a megnövekedett kenyérmag-szükséglet elôállítására a szántóterületet olyan vidéken is növelni kellett, ahol ehhez a domborzati- és talajviszonyok kedvezôtlenek voltak. Ezzel természetesen csökkent a rét- és legelôterület, de zsugorodott a szántóföldi szálastakarmány-termesztés is, s ennek következtében Észak-Erdélyben éppen a növénytermesztésnél jövedelmezôbb állattenyésztést szorította háttérbe a beszolgáltatásos rendszert bevezetô állami agrárpolitika. Így az EMGE szakembereire hárult az a feladat, hogy kellô szakmai érveléssel méltányos erdélyi agrárpolitikára vegyék rá a magyar földmûvelésügyi minisztériumot. E törekvésnek szilárd szellemi támasza volt az a nagyenyedi születésû Bánffy Dániel, aki 1940 decemberétôl egészen az 1944 márciusában bekövetkezett német megszállásig mint földmûvelésügyi miniszter tevékenykedett, s aki maga is képzett gazda lévén igen jól ismerte az erdélyi mezôgazdaság helyzetét. Az EMGE háborús körülmények között is megmaradt azon az elvi állásponton, hogy a mezôgazdaság fejlôdésének, a falu gazdasági irányításának és érdekvédelmének az idôtálló alapja csak a gazdakör lehet. A helyi szervezetek támogatása maradt a fô cél. A központ jól válogatott szaktisztviselôi biztosították az agrárélet folyamatos emelkedését. A gazdaköri vándortanároknak nevezett okleveles gazdamérnökök (legtöbbjüket külföldi tanulmányútra is elküldte az EMGE) azt kapták feladatul, hogy jól végiggondolt terv alapján minél gyakrabban látogassanak el a gazdakörökbe, ott három-négy napot idôzve és megismerkedve a helyi viszonyokkal, kellô tanáccsal lássák el a gazdakör vezetôit és tagjait; ugyanakkor tájékoztassák a központot, hogy hol, milyen tanfolyam szervezése lenne kívánatos, és tegyenek jelentést arról, hogy melyek azok a területek, ahol a korszerûsítés érdekében központi támogatást kell biztosítani. A gazdakörök tájegységenként változó igényeihez mérten szervezte az EMGE a gazdasági népnevelést is. Az Erdélyi Gazda hasábjain, az Erdélyi Gazda Naptárban és a népszerû formában megírt szakkönyvekben Antal Dániel, Bikfalvy Ferenc, Csapó József, Demeter Béla, Farkas Árpád, Kós Balázs, Nagy Endre, Nagy Miklós, Szeghô Dénes, Seyfried-Szövérdi Ferenc, Szász István, Venczel József, Veress István és még sokan mások a szakmai ismeretterjesztésnek valóságos új erdélyi iskoláját teremtették meg. A rendszeresen kinyomtatott egyesületi beszámolók és az Erdélyi Gazda Naptára évrôl évre megjelenô kötetei tükrözik azt a munkát, melyet az Egyesület saját szervezeti hálózata kiterjesztése, a termelés színvonalának emelése, a földmûvelô nép szakértelmének növelése, új kísérleti központok, sajátos profilú mintagazdaságok létrehozása, a lótenyésztés különleges felkarolása, az ipari növények termesztésének szorgalmazása és általában a mezôgazdaságnak az iparral való szerves összekapcsolása (tartósítás, konzerválás, húsfeldolgozás, bôrgyári alapanyagok elôállítása stb.) érdekében kifejtett.

Dél-Erdélyben az egyházak mellett az EMGE-re vártak a legterhesebb közéleti feladatok. Akár szimbolikusnak is tekinthetjük, hogy ezekben az években fejlôdött barátsággá a szoros együttmûködés Márton Áron és Szász Pál között, akikben a dél-erdélyi magyar közvélemény a maga hivatott vezetôit látta.

Szász Pál Nagyenyeden szervezi meg az EMGE dél-erdélyi központját. Ehhez mindenekelôtt munkatársakat kellett találnia. Mint kollégiumi fôgondnok már korábban megismerte Elekes Viktor kollégiumi rektor és Nagy Endre csombordi gazdasági iskolai igazgató rátermettségét, akikre minden körülmények között számíthatott. De szüksége volt új erôkre is. És Szász Pál ilyent is talált. A Brassói Lapok megszûntével állás nélkül maradt Kacsó Sándor és néhány munkatársa Nagyenyedre telepítésével, a lap nyomdája egy részének megvásárlásával a Bethlen-kollégium környezetében sikerült dél-erdélyi magyar sajtóközpontot létesítenie. Kacsó Sándor emlékirata harmadik kötetének bevezetôjében megírja, hogy életében két nagy jótevôje volt, Szász Pál és Márton Áron. Ugyanakkor megrendült hangon szól arról is, hogy mikor a késôbbi hatalom "felfüggesztette a szocialista törvényességet", s ô részese lett "ha ténylegesen kis mértékben is" ennek a hatalomnak, börtönbe került egykori pártfogói érdekében nem tehetett semmit^23. — mint írja —: "nem jött, nem jöhetett ki a számból egy tiltakozó hangocska sem".

Szász Pál 1940 ôszén azért vette maga mellé Kacsó Sándort, mert az író az egyesület átszervezését már elsô pillanatban az erdélyi közélet korszakos jelentôségû eseményének minôsítette. Kacsó a Keleti Újságnak egy "borongó féltékenységgel" megírt támadó cikkére válaszolva 1938-ban kijelentette, hogy a "Brassói Lapok lelkesedett az Erdélyi Gazdasági Egyesület és elnöke, Szász Pál dr. munkájáért", mert vélekedése szerint "bizony ennél a munkánál kellett volna kezdeni már húsz évvel ezelôtt". A Keleti Újság azzal vádolta a Brassói Lapokat, hogy tömjénezi Szász Pált. Erre válaszolva írja Kacsó, hogy lapja "nem rejtegette örömét, hogy végre annyi küzdelem után az EGE-nél az kezd történni, amit Benedek Elekkel és Benedek után annyiszor sürgetett, követelt. Népi és gazdasági szervezkedés folyik az EGE-nél, amely jó szót, de ezen kívül oktatást és gyakorlati segítséget is visz a falvak magyar népének."^24. Szász és Kacsó között láthatóan már korábban kialakult az elvi egyetértés a kisebbségi élet közéleti stratégiájáról, és így Márton Áronnal egyetértve 1940 ôszén közösen láttak hozzá, hogy a Dél-Erdélyben maradt magyarság politikai, kulturális, gazdasági és társadalmi központját Nagyenyeden alakítsák ki. Mivel viszonylag hamar sikerült a Dél-Erdélyben maradt elnöknek az EMGE-t továbbra is jogi személyiségként elismertetnie a román kormánnyal, már nem volt semmi külsô akadálya annak, hogy Kacsó hozzálásson egy Erdélyi Gazda címmel megjelenô lap szerkesztéséhez.^25.

Az 1941-es esztendô legelején megjelent lap elsô számáról emlékiratában ezt írja Kacsó: "Így született meg a Dél-Erdélyben maradt magyarság szervezetének elsô és egyetlen írásos dokumentuma egy olyan mezôgazdasági szaklap elsô számában, amelyben A bor kezelése és A lovak rossz szokásai mellett testvériesen megfértek a püspöki pásztorlevelek, irodalmi közlemények, népközösségi beszámolók és politikai hírek."

Az Antonescu-diktatúra körülményei között az egyesületi élet szinte minden nyilvánosságtól el volt zárva: ötnél több ember még családi összejövetelre (névnapra, esküvôre) sem gyûlhetett össze — és ugyanúgy, mint évtizedekkel késôbb, a temetés volt az egyetlen olyan esemény, melyen a jelenlevô karhatalmi (elsôsorban titkosszolgálati) emberek kénytelenek voltak elviselni a nyilvánosan elhangzó magyar szót. Az EMGE sem tarthatott gazdaköri összejöveteleket, s néhány kezdeti sikeres vállalkozás után nem szervezhetett szakmai tanfolyamokat. A társas érintkezésnek egyetlen lehetôsége a szigorú cenzúrának alávetett sajtó maradt. A nagyenyedi Erdélyi Gazda — betiltásokat is átvészelve —, nemcsak a mezôgazdasági szakmûveltség terjesztését vállalta továbbra is, hanem tematikájának kiterjesztésével — szépirodalmat és különbözô tudománynépszerûsítô cikkeket is közölve — ismételten bejelentette igényét a kultúra egészének anyanyelven való mûvelésére.^26. A nehéz körülmények találó jellemzése olvasható Szász Pálnak az EMGE centenáriuma alkalmából írt vezércikkében: "Egyesületünk az elmúlt hónapban megélte alapításának századik évfordulóját. Az isteni Gondviselés iránti hála és a mai körülmények között lehetséges ünneplô öröm hangján akartam errôl hozzátok szólni tervbe vett közgyûlésünkön. A megpróbáló idôk elvették ennek minden lehetôségét. Ki gondolhatna ma közgyûlésre? És fôként: ki gondolhatna ma ünneplô örömre? Minden idôre, amit munkára fordíthatunk, szükségünk van. És szükségünk van minden lelki és testi erôre, hogy a közvetlen veszedelmeket lebírjuk vagy elhárítsuk, s a megpróbáltatások nyomorúságát, szenvedéseit enyhíteni tudjuk azoknál a testvéreinknél, akiket a történelmi forgószél elkapott, munkahelyüktôl megfosztott."^27.

Bármennyire keserûek is ezek a szavak, még nem sejthetô belôlük, hogy hamarosan milyen megpróbáltatások várnak az EMGE-re, és általában az egész erdélyi magyarságra. Az 1944. augusztus 23-i fordulat után Dél-Erdélyben tömegesen tartóztatták le a magyarság vezetôit, köztük Szász Pál közeli munkatársait (így Kacsó Sándort, Elekes Viktort, Vita Zsigmondot), akik aztán tíz hónapig sínylôdtek internáló táborban. A rendôri hatóság az egyesület további mûködését betiltotta, az iratokat, a felszerelést zár alá helyezte, az irodát lepecsételte. "Ez az állapot még ma is fenn áll" — jelenti Szász Pál 1946. február 16-án az egyesület Marosvásárhelyen tartott közgyûlésén.^28.

Észak-Erdélyben az EMGE vezetôi ott vannak abban az értelmiségi csoportosulásban, amely az ország mihamarabbi kilépését követelte a háborúból. A fegyverszünet megkötését az államfônél, a kormánynál és józan gondolkodású katonai vezetôknél sürgetô tevékenysége ellenére Teleki Bélának, az észak-erdélyi EMGE elnökének (az 1936-os átszervezéskor választott alelnöknek) sorsa úgy alakul, hogy soha többé nem térhet vissza Erdélybe. A front átvonulása után a Kolozsvárt maradt EMGE-vezetôk, az elnök kényszerû távollétében, 1944. november 1-jén direktóriumot jelöltek ki, melynek Kós Károly, Farkas Árpád, Asztalos Sándor és Venczel József lett a tagja. Ôk, rendbe hozva a központi irodát, kapcsolatba léptek a szovjet katonai hatóságokkal és az új közigazgatás vezetôivel, valamint az "illetékes politikai tényezôkkel", hogy biztosítsák az EMGE további zavartalan mûködését. Az "illetékes politikai tényezôk" között elsô helyen állt a korábbi MADOSZ-ból (Magyar Dolgozók Szövetsége) 1944. október 16-án alakult Magyar Népi Szövetség (MNSZ), melynek egyes vezetôi 1945 áprilisában azzal a tervvel álltak elô, hogy az EMGE mint mezôgazdasági alosztály illeszkedjék be az MNSZ szervezeti kereteibe; ez az elképzelés néhány hét múlva az MNSZ kolozsvári kongresszusán már határozattá erôsödött, mely kimondta, hogy az EMGE által korábban vállalt feladatokat és betöltött munkakört ezentúl az MNSZ mezôgazdasági alosztálya látja el. — Ma már nehéz megállapítani, hogy mindjárt a kongresszusi határozat megszövegezése után Kurkó Gyárfás elnöknek a maga vezette szervezet vezetôségében milyen személyi és csoportérdekeket kellett legyôznie ahhoz, hogy megegyezve Szász Pállal megteremthesse az EMGE további mûködésének politikai feltételeit.

A háború utáni újraéledés legjelentôsebb egyesületi eseményén, a marosvásárhelyi közgyûlésen, 1946. február 16-án, elnöki bevezetô szavainak mindjárt az elején Szász Pál kiemelte Kurkó Gyárfás érdemét, ezeket mondván: "Emlékezzünk meg tehát hálával és köszönettel a Magyar Népi Szövetség vezetôségérôl és elsôsorban annak elnökérôl, Kurkó Gyárfásról, aki akkor, mikor az EMGE bajba jutott és létét veszély fenyegette, felismerte azt a vállalt kötelezettséget, hogy minden magyar erkölcsi és gazdasági értéket legjobb tudása szerint védelemben részesít. Segítségére sietett az EMGE-nek, megvédte és átsegítette azokon a nehézségeken, amelyekkel magára hagyatva nem tudott volna megküzdeni. Ezek áthidalása után bölcs mérséklettel lehetôséget biztosított arra, hogy az EMGE ismét megkezdje mint önkéntes egyesülés s a magyar gazdaközösség érdekvédelmi szerve alapszabályszerû autonóm mûködését. Ezt bizonyítja a mai közgyûlés is."^29.

Az Antonescu-diktatúra alatt megélt dél-erdélyi nyomorúságból a jövôre tekintve, Szász Pál elnöki jelentése befejezô mondatában fontos tanulságokat von le. "Kedves Gazda testvéreim! Ilyen volt a mi diktatúránk. Ez megtanított bennünket arra, hogy lelkünk egész erkölcsi erejével minden diktatúrával helyezkedjünk szembe, mert ez az emberi méltóságnak naponkénti arculcsapását, az igazságnak, a tisztességnek, az emberi szabadságjogoknak nemcsak állandó veszélyeztetését, hanem tagadását hordja magában. — Sajnálom, hogy a mai ünnepi közgyûlésbe ilyen szomorú akkordot kellett beiktatnom —, de történelemhamisítást követtem volna el, ha az elmondottakat kihagyom. Reméljük, hogy ez a szomorú múlt a demokratikus jövôben nem ismétlôdik meg."^30.

Hát bizony hamarosan megismétlôdött.

Hiába vállalt az EMGE az erdélyi mezôgazdasági termelés háborús kárainak elhárításában hatalmas szerepet, hiába próbált Dánia, Hollandia, Svájc mezôgazdáinak életberendezésére hivatkozva igazi szövetkezeti mozgalmat kezdeményezni, (feltehetôen éppen ezért) az új diktatúra hamar lecsapott az egyesületre és elnökére.

Az EMGE sorsát — az erdélyi magyarság többi hagyományos intézményéhez hasonlóan — 1947 tavaszán a Román Kommunista Párt Igazság címû kolozsvári lapjában megjelent cikk pecsételte meg. Ennek a végzetes hatású írásnak az a központi bizottsági titkár volt a szerzôje, akinek a nevét a pártsajtó (a konjunkturális propagandakövetelményeknek megfelelôen) hol Vasile Lucának, hol Luka Lászlónak írta. Ekkor éppen a romános változat volt soron.^31.

A cikk "az elvtelen magyar egységet" veszi célba, és megállapítja, hogy ezzel a "szomorú jelszóval" a romániai magyar közélet irányítását "ismét a kiszipolyozó földesurak, bankárok és a falu uzsorásai" akarják megkaparintani. A "magyarság soraiban tevékenykedô vagy lesben álló és támadásra kész reakció ellen" fel kell lépni, mégpedig keményen és határozottan: "Nem a népi erôk demokratikus megerôsítéséért küzd az — írja Luca —, aki a magyarság soraiban csak általában beszél a reakció elleni harc szükségességérôl, de nem talál egyetlen megszemélyesíthetô ellenséget sem a magyar közéletben, a szövetkezetek, az EMGE, EMKE vagy a Dalosszövetség vezetô köreiben; aki nem látja a lélekmérgezô ügynökök aknamunkáját a politikai és világnézeti arcvonal minden szektorában, az egyházak reakciós elemeinél, elsôsorban a katolikus egyház reakciós köreinél; a Bolyai Egyetemen, a sok magyar nyelvû újság és folyóirat hasábjain."^32.

Luca írásának megjelenése után a pártközpont utasítására hatalmas arányú sajtóhadjárat veszi kezdetét a romániai magyar újságokban a cikkben megnevezett magyar intézmények és azok vezetôi ellen. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület esetében a nemzetközi hírû jogászprofesszor, Balogh Artúr és az irodalomtörténész, György Lajos válik céltáblává, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület vezetôi körül az elnököt és alelnököt érik ocsmány támadások, legtöbbször alá nem írt újságcikkekben.

Szász Pál hamar belátja, hogy nem a "demokratikus jövendô" köszöntött az erdélyi magyarságra, és lemond elnöki tisztségérôl. Az elnöki jogkör gyakorlására ideiglenes elnöki bizottság alakul, és noha programjában^33. szinte egészében átveszi az elôzô közgyûlésen elfogadott, a Szász Pál gondolkodását tükrözô irányelveket, és azt hangoztatja, hogy az erdélyi mezôgazdaság "alapja a belterjesen kezelt egyéni parasztgazdaság", abból édeskeveset tud megvalósítani, mert maga az egyesületi alkotómunka válik idôszerûtlenné. Egy év múlva még megpróbálkoznak az 1945-ös formulával, nevezetesen azzal, hogy a Magyar Népi Szövetség egyik alosztályaként mûködtessék tovább az EMGE-t,^34. de a szovjet típusú kollektivizálás felé tartó romániai mezôgazdaság irányítói nem ok nélkül irtóznak a vagyonilag független parasztságot tömörítô nagy létszámú Egyesülettôl, így mûködését nem tûrik meg semmilyen formában.

Az EMGE-hez hasonlóan Szász Pál személyes sorsa is megpecsételôdött. Letartóztatták, és hosszas vizsgálati fogság után hadbíróság elé állították. Sokáig tartó fontolgatás után a pártközpont utasítására olyan koncepciós pernek lett az egyik vádlottja, amelyben elkövetett bûnként elsô helyen a titoista szervezkedést nevezték meg.

A bukaresti hadbíróság (Tribunal Militar Bucureƒti, Secøia I-a) 1951. július 30-án kezdte tárgyalni Márton Áron, Korparich Ede, Szász Pál, Lakatos István, Kurkó Gyárfás, Teleki Ádám, Venczel József és Bodor Bertalan ügyét. A feltûnôen gyenge szakértelemmel összeállított és sok belsô ellentmondást tartalmazó vádirat szerint a bíróság elé állított nyolc személy az imperialisták belgrádi ügynöke. Tito és a hozzászegôdô (késôbb Magyarországon halálra ítélt) Rajk László utasítására összeesküdtek Románia alkotmányos rendje ellen; 1945–1946-ban "törvénytelen eszközökkel vissza akarták állítani a bécsi diktatúra érvényét, sôt egész Erdélynek Magyarországhoz való csatolását vették célba, és fegyveres erôvel meg akarták dönteni Románia demokratikus rendszerét". Az összeesküvô csoport vezetôje Márton Áron volt (akit a tárgyalási jegyzôkönyv mint "volt püspököt" említ); ôt szervezési ügyekben elsôsorban Szász Pál segítette. (Lám, az ügyész és a bírák is hallottak valamit Szász Pál szervezôtehetségérôl.) A koncepciós per iratai szerint az összeesküvésben Szász Pál azt a "feladatot kapta, hogy mint az EMGE elnöke mozgósítsa az együtt élô nemzetiségek kulákelemeit, az EMGE tagjait, és tartson kapcsolatot a Nemzeti Parasztpárt [Iuliu Maniu pártjáról van szó — B. S.] vezetôivel."^35.

A bíróság Szász Pált összeesküvésben való részvételért nyolcévi nehéz börtönre, hazaárulás bûntettéért pedig tízévi börtönre, és polgári jogainak tíz évig tartó megfosztására ítélte.

A hetvenéves férfi az igazságtalanul rámért börtönéveket nem "szolgálhatta le". Egykori jóembere, Vita Zsigmond írja: "1954. január 4-én az Ocna Mare-i börtönben dr. Szász Pál éhen halt."^36.

Emlékét néhány éve a nagyenyedi vártemplom tövében felállított kopjafa ôrzi.

^21. Kós Károly: A kisgazda gazdasági udvara. Erdélyi Gazda. 67/1938. 24–28., 68/1939. 28–31. és 356–358. o.

^22. Szász Pál: További célok. Erdélyi Gazda. 69/1940. 3–4. o.

^23. Kacsó Sándor: Nehéz szagú iszap fölött. Budapest, 1985., 10. o.

^24. I. m. 201–202. o.

^25. Sajtótörténeti érdekességnek tûnhet — de inkább politikai kényszerbôl fakadó erdélyi különlegesség —, hogy a negyvenes évek elején két Erdélyi Gazda jelent meg. Egyik Kolozsvárt, a másik Nagyenyeden, s fejlécén mind a kettô az EMGE hivatalos lapjának nevezte magát.

^26. Vita Zsigmond: "Dolgozz elszántan és lélekkel". In: A romániai Magyar Gazdák Egyesületének Évkönyve. 1991. (Kiadta A Hét szerkesztôsége.) Bukarest é.n. 49–50. o.

^27. Szász Pál: Ünnepünk nehéz idôben. Erdélyi Gazda (Nagyenyed), 1944., 4. sz., 16. o.

^28. Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület 140/1946. számú körlevele a marosvásárhelyi közgyûlésrôl és az új igazgatóválasztmány elsô ülésérôl. Cluj-Kolozsvár, 1946., 9. o.

^29. I.m. 4. o.

^30. I.m. 9. o.

^31. Vasile Luca: A romániai magyarság útja. Igazság. III. sorozat. 5/1947., 113. sz. (1947. május 22.)

^32. I. h.

^33. Az EMGE új programja. Falvak Népe. 3/1947., 14. sz. (1947. július 13.)

^34. Maga Kacsó Sándor, akit Kurkó Gyárfás helyébe 1947. november 22-én választottak a Magyar Népi Szövetség elnökévé, 1948. április 22-én a marosvásárhelyi Szabad Szóban ilyen címmel írt vezércikket: Az EMGE szerves részévé vált az MNSZ-nek.

^35. Az említett bíróság 1165/1951. számú határozatának gépírásos másolata a szerzô birtokában van.

^36. L. a 7. jegyzetet.

BENKÔ SAMU