(Esszé a pálya szélén)
Magamnak is szokatlan lény vagyok,
Másoknak azért, mert színes az ingem,
S ha kappanhangon szólok is, nem ingyen.
A költôk legkevésbé angyalok

(Szôcs Kálmán, Marosvásárhely, 1942–1973)

Egy élet sem elég arra, hogy az író megismerje önmagát teljesen. Ha mûfaja a töprengés, mûhelye az önkínzás, a szubjektum gumicsont sorsra jut, ráadásul ebbôl a marcangolásból születhet sikerélménye. Errôl írt sokkal szebben és igazat József Attila, fölkiáltván Nagyon fáj címû versében: De énnekem/pénzt hoz fájdalmas énekem/s hozzám szegôdik a gyalázat.

De hozhatnánk tucatjával arra is példát, hogy a mesterségszerû emberelemzésbe belerokkan a lélek, az ember megutálja esendô önmagát, és elmehet az önpusztításig.

Ott aztán bezárul a kör, mely bûvösnek is tûnt, cellának is.

Itt ülök, ülünk a soron levô N-edik Balkán-háború forró küszöbén, nagy tehetetlenségben, miközben világszerte figyelik százmilliók naponta a labdarúgó-világbajnokságot. Gyôzelmek és csalódások születnek, ám nekünk, magyaroknak sorozatosan ki kell maradnunk ebbôl a viadalból. Néha eszembe jut egy román ismerôsöm megfogalmazása: Ti, magyarok valóban valahol az emberiség gyermekkorában indultatok, ezért vagytok fáradtak; mi, románok fiatal nép vagyunk, erôsek, életképesek; ti leáldozóban, mi följövôben vagyunk.

Nem a gyûlölet beszélt belôle, ahogy azt megszokhattuk fajtája politikusaitól. Örült az életnek, annak, hogy fiatal nemzetének milyen hatalmas földdarab jutott Európában. Más kérdés, és errôl már én beszéltem neki, szintén derûsen: mihez kezd vele? Mármint a nagy országgal, mely a fél Magyarországot is lenyelte Trianonban.

Akkor elméletiztünk. Csevegtünk, de nem felejtettem el ezt a különös okfejtést. Tényleg, mi történik velünk, magyarokkal, hogy így alább adtuk igényeinket? Mert magyarázatot lehet találni 1945-bôl, 1948-ból, 1956-ból s 1994 és 1998 közöttrôl is.

Lehet álságos elméletnek is tekintetenem azt a fejtegetésemet, hogy az 1954-es világbajnokság elvesztése a legutolsó, a döntô órában, egyenesen vagy legalábbis áttétellel vezetett az 1956-os forradalomhoz, a szabadságharcunkhoz. Sôt, korábbról is eredeztethetô a nemzet összekovácsolódása a kommunizmus ellen, még abból az idôbôl, mikor négy éven át verhetetlen volt a magyar labdarúgó-válogatott, noha "világhatalmak" — Brazília, Uruguay, Németország és sokan mások — fogtak össze ellene. Egységes volt a nemzet a kommunizmus rühellésében és a labdarúgás imádatában.

Ma sem futball, sem nemzeti összefogás.

Hát milyen játékot kellene fölfedeznünk, mely maga köré gyûjtené még egyszer a teljes magyarságot (bizony, már jóval kevesebb az 15 milliónál!), és örömet okozna mindnyájunknak? Hadd közelítsek enyhe nyári undorral a kommunizmus egyik legocsmányabb változata, a romániai felé, egy példa erejéig. A hatvanas évek elején kitalálta a hatalom, hogy igenis meg kell teremteni a kimondottan román nemzeti sportágat! Eszeveszett kényszerrel erôltették a fiatalságra az ojna nevû játékot. Kellett hozzá egy bot, egy tömött labda. Volt ennek már hagyománya a magyar református kollégiumokban s hasonlót játszottak a szerzetesek nem egy kolostorban, de a métajátéknak egy ojna változatát próbálták kisajátítani és nemzeti találmánnyá erôszakolni. Mondanom sem kell, hogy nem ment.

Szintén ez idô tájt és ugyancsak hasonló megfontolásból jött a parancsolat, kék-sárga-piros pecsét alatt, Bukarestbôl, hogy legyen vége a dzsessznek, tilos zenélni és táncolni a tvisztet, íme, itt van egy vadonatúj román nemzeti tánc, könnyûzenére. Bukarestben komponálták a táncot, a zenéjét szakemberek, ezt köll járni, nem a nyugatit, az idegent. Mert a kapitalizmus a szórakoztató iparral is a szocializmust akarja megfertôzni.

Tanították klubokban, kultúrotthonokban az új román találmányt, nevetségessé vált, jellegtelen, semmi koreográfia, sosem tanulta meg senki, aztán el is halt maga az ötlet is.

A példákat csak szemléltetôként jegyeztem le, nem a követés kedvéért. De tény, hogy a román nemzeti önérzet lobog, ilyen-olyan talajon, fölizzik a nyomorúságban is, és ha kell, azonnal pótolja a kenyeret, a tejet, a cukrot.

Nehéz dolog a kései nemzetté-válás. Újabb idôkben hamarabb érnek be a lányok, késôbb azok a nemzetek, melyek az elsô világháború után jutottak szóhoz, birtokhoz, kölcsönöztek alkotmányokat, ilyesmi. A hamar érô lányok illatosak, zamatosak, akár az árpán-érô nyári alma. Emitt Kelet-Közép-Európában, meg még keletebbre, hol a bizánci gyümölcsök teremnek, nem sorjázhatom az említett alanyokra illô nemes jelzôket...

Én nem tudom, ha most egyszerûen magyar nemzeti labdarúgásról szólanék, mi mindent vernének a fejemhez azok, akik annak elsikkasztásából szereztek ôrült pénzeket maguknak. Bátorító emlékezetû Karinthy írta egyszer: A költô ôrült pénzeket keresett azzal, hogy nyomoráról írt lírai verseket. Nos, a magyar labdarúgásért szájat meg csekkeket tépôk eljutottak egészen az idegbajig (közismert, hogy egyiküket a nemzet asszonyai próbálták védeni és megvédeni egy csúfos világbajnoksági szereplés után), csak Franciaországba nem, most sem; nélkülünk történik meg a század egyik legnemesebb vetélkedôje. Hiába, be kell vallanunk, hogy nem petyhüdt selyemfiúknak állt ott hôs lovagi torna.

És hogy hamarább kiderüljön, miért is gyülekeznek rendre s ide a gondolataim, közelebb engedem az olvasót. Különös jelenség történik velem. Vagy én történek meg. (Utóbbiról már többször értekeztem versben, de más is megpróbálhatja.) Már az 1986-os világbajnokság nagy sodrában is rámszólt öreg barátom, aki Németországnak, Angliának, Franciaországnak szorított — Európának. Én meg Dél-Amerikának, ha már mi magunk nem tudtunk fölkapaszkodni a lehetôségek közelébe sem.

Idôs barátom megróvólag figyelmeztetett, hogy Európa a mi hazánk, ez a kontinens az otthonunk, mit keresek én másfelé?!

Ezért az Európáért én annyira nem rajongok, hogy magamhoz öleljem, hiszen rövid percnyi éltemben ez idáig mindig, de mindig eltolt magától, diktátumaival is.

Nekem igenis Kamerun a kedvencem! És Dél-Afrikát, meg Kolumbiát is nagyon "segítettem" a tévé elôtt.

A kicsik, a kezdôk, a lelkesek és a lehetetlent is megpróbálók mellé állok igenis, még akkor is, ha Európa ellenében.

Amit lehetett, igyekeztem megismerni az afrikai, a dél-amerikai, meg másmilyen kultúrából. Ezredét sem tudom viszont, mint ahogy ismerem Európa kultúráját. Akkor mi van itt és velem?

Miért van az úgy, hogy mindig ezek a nagymenôk, az ászok, a nagyhatalmak gyôznek mindenben? Németország ebben a században röpke 31 esztendô alatt csúfosan elveszített két világháborút. Mindkettônek a kirobbantásában vezetô szerepe volt. És mindkét katasztrofális veresége után most is vezetô hatalom, ô a gazdag, az erôs, irányadó. Miért szorítanék most is, itt Budapesten nekik és nem azoknak, akiket kis nép küldött nagy nyomorúságból Franciaországba? Ôk kiváltak, kijutottak, és ráijesztettek a Nagyokra is. A boldogságnak van (számomra) egy sajátos afrikai megjelenési módja. A fekete, nagyszerû fiatalember valósággal megnô, kivirágzik, elrepül egy-egy sikeres támadás és gól után. És nem sokat tudok Nigéria kultúrájáról, de azt igen, hogy egy ottani munkás dollárba számított egyévi jövedelmének megfelelô összeget vacsorázik meg egy nyugati futballmenedzser. (Ó, ne menjünk messze: egy mostani magyarországi futballmenedzser az én havi jövedelmem tizenkétszeresét... De most ne errôl.)

És nézem a németek játékát, szemben vélük Mexikó; a német lassú, száraz játékot mutat, és a labdarúgás istennôje egy gólt mutat föl a mexikóiak javára. Lenne igazság mégis? És egymás után jelentkeznek az emlékeim olyan mérkôzésekrôl, mikor Németország vesztésre állott, ujjongott az ellenfél, aztán fordítottak, és nyertek. Ellenünk a döntôben, 1954-ben, a mi 2–0-ás vezetésünk idején. És most is, nem egyszer.

Hogy csinálják? A rongyoska kis nép sportolója a korai magömlés örömállapotába kerül, elomol etc. A Nagy Öreg, a tapasztalt (német), az beosztja az energiáját hosszabb idôre, és végül, végül övé a gyönyör, a gyôzelem.

Ott áll Irán a gyepen, 2–1-es vezetéssel az Amerikai Egyesült Államokkal szemben. Egy világ figyel, már politikai és nemzetközi enyhülésrôl is beszélnek. Mi lesz itt még? — ezen is tûnôdöm. A labdarúgás, ez a csodálatos játék esetleg csodát tudna mûvelni a politikában is? Mindenre vevô vagyok a játék meg a népek érdekében, mindenre!

Annyi keserûséget okoztak az erdélyi magyarságnak a többségi román polgártársak, hogy azt már csak boszniai, horvát, albán mértékkel lehet számba venni. Miért hogy mégis nekik kívánok gyôzelmet és nem a nagyoknak? Krisztus is az elesetteket meg a kicsiket, a porban járókat ölelte magához és irányította Atyja országa felé, hittel, reménnyel. Húsz esztendôvel ezelôtt a kommunizmus egyik díszpéldánya, Todor Zsivkov, Bulgária réme gépfegyverrel lövetett a bulgáriai törökök közé, mert azok iskolát, anyanyelvhasználatot, saját nevük török használatát, no meg munkát és egy kevéske kenyeret kértek. Ment a golyó, a sorozat. De nem ezek a bolgár labdarúgók eresztették a sorozatokat a török tüntetôk közé! Hát itt (ott) állok mellettük, mert épp annyit éheztek odalenn, mint mi Romániában. És gyönyörködöm a szerbek csapatában, noha...

Nem szabad engednünk, hogy a fájások gyûlöletté meszesedjenek bennünk. Odi et amo — gyûlölet és szeretet. A nagyszerû Hubay Miklós, a magyar PEN Club elnöke a múltkor ezzel a témával szervezett nemzetközi írótalálkozót itt Budapesten; lehet-e gyûlölni egy népet? Úristen, még elképzelni is rossz! Nem lehet. Nem azért, mert nem szabad, egyszerûen nem lehet!(...)

Ott ül hatalma halmazán a szerb diktátor, még mindig ô háborúzik 1991 és annyi minden után, most az albán kisebbséggel!

Akisebbség. Igen, ezt a fogalmat gyûlölöm, épp olyan erôsen, mint amekkora odaadással tudom szeretni a kisebbeket, az elnyomottakat. A kisebbség fogalma, maga a szó mérgezi a beszélô szerveket, mételyezi a levegôt, melyben elhangzik. Hogyan lehet kisebbségi sorsra parancsolni hatalmi (hatalmas) szóval népeket, néprészeket? Odi et amo. Meghajlik fölöttem a hajnali ég, ahogy leírom a két szót. És földidereg bennem Tacitus, Arisztotelész, Szolón és mindaz a nemes szellemiség, amely itt született Európában. Az igazságtalanság, a megalázás talaján úgy burjánzik a gyûlölet, akár emberi testben a rák. A gyûlölet csak hatványozódik mindaddig, míg az okait ki nem zárjuk.

A megalázottak és megnyomorítottak szenvedéseitôl hajlik meg nyögve az égboltozat, maga is tehetetlenül. Egészséges közegben (közösségben) lefogják az ôrült gyújtogató kezét, lekötözik a tébolyultat, ki saját családja ellen tör. Szólottam már errôl, és még fogok szólni. Bár cselekednék ezt a hatalmasok itt, Európában és másutt, ahol szükséges a tett és a szó.

Már többször fölkiáltottam a mostani mérkôzések közben: Nincs igazság! Már addig is eljutottam, hogy bennem vagyon bizonyos (sport-) etikai rendetlenség, arra is gondolván, hogy csakis az veszíthet, akit én szeretnék gyôztesként ünnepelni magamban. De hát ez nem érvényes föltevés. Ám — megmagyarázható! Ugyanis az én egyszemélyes életem abból állott össze végedes végig a történetemben, hogy viaskodtam elmerülésem és hatalmi megsemmisítésem ellen. Ugyanakkor azt kellett megélnem, hogy speciel nem ellenem, személyem ellen történnek ezek a megveszett dolgok, hanem a saját közösségem, magyar voltom és magyar néprészem ellen, a nemzetem ellen. Vajmi kevés gondja volt rám a Hatalomnak. Ha lett volna, elpusztít, akár másokat. Ezért csupán az öngúnyig jut el a megfogalmazásom, hogy ha én Svédországban vagy Hollandiában telepednék le, omlásba menne a gazdag ország rögvest.

A gyengéket, a kezdôket, azokat mind, mind, akik üres zsebbel és reménnyel teli mellkassal indulnak a világraszóló gyôzelem irányában, azokat tudom szeretni igazán. Mert ôk tudnak megtisztulni a kiküzdött, a megkínlódott gyôzelem örömében. És a nemes fejtartás is az övék. Paraguay a nagy siker közelében veszített Franciaország ellen, akkor, mikor a fél világ gyönyörködött nagyszerû játékában ezen a világbajnokságon. Ott volt az arany várományosainak 32-es keretében. Ám emelt hangon és tiszta csengéssel mondotta a vezetôjük: a csapat jól játszott, elégedett vagyok velük, és igyekezni fogunk még jobban fölkészülni a jövôre.

Nos, ne viszonyuljak? Ne, mert akkor veszítenek a pártfogoltjaim? Ez is képtelenség lenne, akár az egyszemélyes sors-szerûségem háztájilag (de nem oktalanul) barkácsolt törvényszerûsége. Egy csöpp harag megteremhet bennem azért, mert a németek ismét gyôztek? Jobbak voltak, jók voltak, és épp ez teszi nemessé ezt a világvetélkedôt meg a többi játékot, hogy az ügyesebbeké lészen a babér.

A németeknél valóságos nagyüzem a válogatott labdarúgó-csapat kiválasztása, összeállítása. Ehhez sok pénz kell, sok klub sok játékosa, még több szakember, aki figyeli ôket. Tunézia ezt nem tudja még utánuk csinálni. De — akarja a nemes vetélkedést és a gyôzelmet. És ebben nagyon is egyek Németországgal meg Angliával.

Olvastam egy könyvet még serdülô koromban, Viva Villa volt a címe, szerzôjére nem emlékszem. A mexikóiak szabadságharcáról szólott, Villa vezérrôl, a földhözragadt poénok, a maradék indiánok, a szegény, de szabadságért lángoló nemzet föltápászkodásáról. A többi ismeretélmény mellett ez a Viva Villa egy életre belém költözött, akár az Egri csillagok. És most itt vitézkednek elôttem, nagyszerû férfiak, köztük a nemzeti hôssé válható Hernandez, az egyetlen szôke mexikói a hosszú hajával és örömmámorával.

Íme, a poénok ismét jelentkeznek bennem! Földet követelnek, sikert a Földön, jogot a gyôzelemre és a játékbani veszítésre.

Az iráni csapatban játszik egy örmény, Mansourián. Több mint bizonyos, hogy keresztény katolikus, hiszen az örmények nem könnyû hitehagyók. De hát akkor? Khomeini ajatollah halálra ítélte az iszlám származású írót, mert állítólag bántotta regényében az iszlámot. És mi lesz itt még, ha most egy keresztény katolikus örmény játszik az iszlám egyik csapatában? Elbírja-e a labdarúgás azt a megbízatást, hogy a béke meg a szeretet, a megértés zászlóvivôje is legyen? Elbírom-e én ennek a reménynek a súlyát, ha az egek is már csak roskadozva?

A szerb csapatban játszik egy Kovácsovics nevû remek sportoló. Nem kutatom eredetét, anyja származását. A Kovács az kovács. Magyar. Vigasztal? Véle meg másokkal ott vagyunk mi, magyarok is a nagy megméretésen? Minden bizonnyal. De ha egymagam vagyok is "ott" lélekben, tudom, hogy ott vannak sokan az igazak közül, az újoncok, a kicsik közül. És mikor Möller az iráni Ali Daei vállára teszi a kezét, nem az iráni olajra, Allahra gondol, hanem egy közös valamire, egy örök emberi demiurgoszra, a végsô okra, mely emberi együttlétre tereli, terelné örökké az Embert, az embereket, népeket, nemzeteket.

Lehet, roskad a vállunk, meggörbült az ég is miattunk, érettünk. De közös nagy titkainkat csak mi magunk tudjuk megvallani, összekacsintva egy-egy ilyen vagy hasonló világjátékos találkozón.

Ami mindennek az ellenkezôjére lök, az nem emberi.

CZEGÔ ZOLTÁN
1998. július