Nem Adyval, és nem a váradi Kanonok-sor felé. A kutyámmal. Abba a parkba, melyben a nagyváradi romos Vár várakozik — állami támogatással! — a felújítás közelgô napjára. Úgy néz ki a dolog, a hétszáz éves monstrum túléli halálát. Sulykol a hôség. Jól jönne egy fagyi. A százados fák alatt, ha nem peches az ember, akad olyan pad is, melyen ülni lehet. Gyere, öreg haver, nógatom az ebet, szusszanjunk falásnyit. Nincsen ellenére. Lezöttyen a fûbe. Izzik, piheg a nyár. Aki csak teheti, vízközelbe inal. Hogy el ne unjam magam, társat küld az isten. Megengeded, fiú? Korombeli kérdez. Gyûrött és borostás, különben nem bûzlik. Mivel játszom a süketet, köszöni, és leül. Válltáskájában matat. Á, csakhogy megvagy! — villog apró szeme. Szorítja a nyakát az üvegnek. Mielôtt meghúzná, készségesen kínál: megnyalintod, haver? Rázom a fejem. Na végre, mondja füligmenô szájjal, tudom, hogy magyar vagy, bár egyet se izgulj, románul is tudok. Hörpint egy keveset, aztán visszateszi. Mikor az italát "prózára" váltja, sejtem a szándékát: úgy szokott "kódulni", hogy ad érte valamit. Ha felkínálja Camust (A pestis), gyártom a szöveget, azt fogom mondani: "Köszönöm, uram, ezerszer olvastam". Kellemes csalódás: felüti és olvas. Mintha ott se lennék, új világba csöppen. A lapok arányából tudni vélem, hol tart.

Perec után kutat bütykös, kérges keze. Ketté töri, kínál. Rázom a fejem. Na, ettôl kiborul. Te sem kérsz, kutya úr? Hogy mondta a gazdád? Kerüld a csavargót, akár a pestist.

A Vártemplom harangja délre figyelmeztet. Amikor felállok, megrántom a pórázt. Ha kalapom lenne, az úr felé böknék. Azt hiszem, félreért, mert lecsapja a könyvet. Olvasol te Camust? Nem úgy festel, ember! Ô ebben is azt mondja, rázza a könyvet, hogy a közös csapásban össze kell tartani. Hol kerék, hol talp. Ezt én mondom neked. Ma még snájdig srác vagy egy kis havi fixszel, de holnap hámál, trógeroló leszel, szutykos szerkóban jársz. Gondolod, aztán majd emberszámba vesznek?

Szombati István