El akarom Neked mesélni, muszáj végre elmondanom valakinek, igen, most, éppen most, amikor már nem szeretünk emlékezni, mit csodálkozol ezen, nem, nem akarok felejteni, semmit, érted, semmit sem akarok elfelejteni, persze kényelmesebb volna, mennyivel kényelmesebb, ha valami másra emlékezhetnék, megkapaszkodnék csupán egy, egyetlenegy magasztos pillanatban, de hát ilyen nem volt, hazudhatnék most Neked mindenféle bátor kiállásról, hiába voltunk fiatalok és, istenem, milyen okosak, csupa kitûnô fiatal értelmiségi, mennyit beszélgettünk, majd minden este, fôleg az utolsó évben, amikor esténként kikapcsolták a villanyt, csak ültünk a hideg szobában, a fellobbanó gyertyafény megvilágította barátaim arcát, csendesen, szinte suttogva beszélgettünk órákon át, szilvapálinkát ittunk, pokrócot és kabátot terítettünk magunkra, beszélgettünk és énekeltünk, mindig csak népdalt, semmi mást, csak gyönyörû népdalokat, én zongoráztam, a sötétben tapogatva a billentyûket, halkan énekeltünk, nem tudom, ismered-e, a dallamot biztosan igen, nálatok Konc Zsuzsa egy nemzedék indulójává tette, persze más szöveggel, ezt a dalt szerettük a legjobban, de soha nem kezdtük vele az éneklést, ez már olyan rituálé lett, mindenfélét énekeltünk, ezt a pillanatot vártuk minden este, nem, sohasem siettünk, de vártunk rá, ezt nem lehetett korábban vagy késôbb énekelni, akkor minden elromlott volna, a hirtelen beálló csendben elôbb halkan, majd egyre hangosabban: nem szoktam, nem szoktam, kalitkában hálni, csak szoktam, csak szoktam zöld erdôben járni, összeölelkezve a sötét ablakhoz imbolyogtunk, és kiordítottuk a néptelen utcára, hadd hallják, akik bennünket figyelnek, inkább leszek betyár az alföldi pusztán, mintsem legyek szolga a császár udvarán, aztán felgyúlt a villany, és mi csak néztük egymást, barátok voltunk, fiatalok, arcunkon ügyetlenül leplezett félelem, hátha mégis meghallották, egymástól nem féltünk, mondtam már, barátok voltunk, összeszoktunk, köztünk nem volt besúgó, csak a telefontól féltünk, a lehallgatástól, többször szétszedtük, keresgélve azt a kicsi valamit, ami elárul bennünket, egyszer Zoltán ki is vett a készülékbôl egy kerek, gombszerû fémdarabot, de hát nem az volt, utána megsüketült a telefon, ki kellett hívni a szerelôt, attól én megkérdeztem, hogy szoktak-e telefonba beszerelni lehallgatót, hülyeség volt ilyesmit kérdezni, a pasas csak nézett rám, nu aša se procedeazã, tovarãše, nem ez a módszer, elvtársnô, mondta, jézusmária, akkor mi a módszer, eszembe jutott egy amerikai film, videón láttuk, a Lehallgatás volt a címe, negyven méterrôl is lehallgatták a parkban beszélgetôket, istenem, hát nem véd meg semmi, milyen nevetségesek vagyunk, naivak, az elôszobába kiköltöztetett telefonnal, a tetején kispárnával, ezt egy színészbarátunk tanácsolta, a kispárna szigetel, mondta meggyôzôdéssel, és mi elhittük neki, el kellett hinnünk, mert valahogy védekezni kellett, mit röhögsz, kispárnával a szekuritáté ellen, jó, mi, akkor mesélek Neked vidámabb dolgokat, a diktátor látogatásairól például, hónapokkal azelôtt bejelentették, hogy jön Ô, az ország legszeretettebb fia, ettôl megôrült az egész pártvezetés, a téren gyakoroltatták a tömeggel a jelmondatokat, a lozinkákat, a zászlólobogtatást, a ceremóniamester rekedtre ordította magát, nem volt megelégedve a hangerôvel, ezért elôre magnószalagra vették és hangszóróból közvetítették a nép boldog és spontán üvöltését, a gyerekek negyedóránként kiabálták: Ceaušescu, pace, Ceaušescu, béke, persze, hogy elfáradtak, egy ötödikes kisfiú harsányan bekiáltotta, hogy Ceaušescu bácsi, Ceaušescu bácsi, ezt aztán lelkesen kiabálták huncut kis pofájukkal, ez majdnem úgy hangzott, mint a pace, a ceremóniamester semmit sem vett észre, még meg is dicsérte ôket, háromszor jelentették be a látogatást, de Ô nem jött, hiába tanulta meg mindenki a szerepét, a hatalmas tribünt is le kellet bontani, újból felépíteni, végül ott hagyták a téren, arra az eshetôségre, ha mégis megérkezne, aztán eljött végre a nagy nap, a tömeg özönlött a tapstérre, így hívta mindenki, láthatod, hogy humorérzéke volt azért a népnek, minden városban volt egy ilyen tér, házakat bontottak le, kivágták a fákat, hogy elférjen a sokezres tömeg, kötelezô volt elmenni mindenkinek, csak a szakállasokat és a közismert alkoholistákat szedték össze a városból, nem tudom, miért féltek a szakállasoktól, potenciális lázadóknak tartották ôket vagy mi, az én barátaim is szakállt viseltek, Csaba tiltakozott, amikor be akarták tuszkolni a dubába, aztán kapott egyet a gumibottal a hátára, és ô is felmászott a többi közé, kivitték ôket a város szélére, s ott tartották egész nap, nekem fájt a derekam, az igazgató megengedte, hogy otthon maradjak, az erkélyrôl néztem a hömpölygô emberáradatot, buszokkal szállították az embereket vidékrôl, hatalmas transzparenseket és a Ceaušescu házaspár fiatalkori képeit cipelték, az én drága, okos skót juhászkutyám fel-alá rohangált az erkélyen, és hangosan ugatta ôket, erre az emberek a magasba emelték a képeket, ugass, te, ugass, kutya, kiabálták, én pukkadtam ki a nevetéstôl, aztán csengettek, az ajtóban egy géppisztolyos Adu câinele în casã cã îl împušc, hozza be a kutyáját, mert lelövöm, ez már 89-ben történt, amikor Nálatok divatba jött Erdély, ne, ne tiltakozz, vannak ilyen hullámok, jó kimenni az utcára, amikor már megengedik, igen, tudom, hogy Te is ott voltál a tömegben, gyertyát is gyújtottál, tudom, igen, tudom, hogy értünk tüntettetek a román követség elôtt, akkor olyan boldogok voltunk mindnyájan, sírtunk örömünkben, évek óta nem utazhattunk már Magyarországra, nem kaptunk útlevelet, csak rádiót hallgattunk, a Vasárnapi Újságot, reggel hattól kilencig, meg a Szabad Európát, Te is loptál nekünk könyvet, újságot a hátizsákod aljába rejtve, ezeket aztán kézrôl-kézre adtuk, jobban örültünk a könyveknek, mint a rúd szaláminak, amit hoztál, pedig akkor már üresek voltak az üzletek, a Panka négyéves kislánya, akinek kezébe adtad a narancsot, azt kérdezte, anyuka, mi ez a sárga, a szemed tele volt könnyel, amíg meghámoztad, és, ugye, emlékszel még arra a kérdésre, hogy hány útja van az erdélyi magyar értelmiségnek, a válasz az volt, hogy három, az alkoholizmus, az öngyilkosság és a harmadik pedig járhatatlan, lehet, hogy volt valami vicces poénja is, de én csak erre emlékszem, meg öngyilkos barátunk temetésére Vásárhelyen, amikor a temetôbôl kifele jövet észrevettük, hogy a kerítés mellett álló embernek gyanúsan kidomborodik a kabátja, bennünket filmezett, igazad van, volt másik út is, ne haragudj rájuk, ez itt börtön volt, ha Te börtönben ülnél, nem próbálnál megszökni, csak azt ne hidd, hogy boldogan mentek el, kétségbeesetten öleltük egymást Zsókával az állomáson, már mozgott a vonat, amikor felszállt, zokogva, halálsápadtan, végül is szerencséje volt, útlevéllel mehetett, a húga egy határmenti faluban lakott, ügyesen átkapált Magyarországra, aztán újraválasztottuk Ceaušescut pártfôtitkárnak, és az egész országban nem akadt senki, aki ellene szavazott volna, az iskolában, ahol tanítottam, olyan jelölôgyûlés-féle volt, el kellett játszanunk, hogy ez alulról jövô kezdeményezés, egy ideig kísértett a gondolat, hogy ellene szavazzak, s ha megkérdik, miért, azt fogom mondani, hogy én a fiát szeretném a fôtitkári székben látni, hülye vagy, mondták a barátaim, senki sem fogja megkérdezni, hogy miért, itt a miértek senkit sem érdekelnek, egybôl elvisznek, mint a szomszéd fiút, akit feljelentettek, hogy megvan neki lemezen István, a király, mind magyarázhatta a pofonok között, hogy nincs is lemezjátszója, meg sem hallgatták, így aztán mindnyájan felemeltük a kezünket, amikor szavazni kellett, csak pislogtunk egymásra, itt nincs mit tenni, és akkor sem szóltunk egy szót sem, amikor megérkezett Bukarestbôl a negyven tagú minisztériumi brigád, ezer lejt adtunk fejenként, ez a fizetésem egyharmada volt akkoriban, festményeket vásároltak nekik ajándékba, meg a pártbüfébôl sajtot, vajat, téliszalámit, pástétomot, ott mindenféle finomságot lehetett kapni, nem, dehogy, mi ott nem vásárolhattunk, nem érted, az a párté volt, reggel hattól kentük a szendvicseket, a folyosók megteltek a finom illatokkal, az ablakból néztük, hogyan kászálódnak ki a fekete autókból, egy alacsony fekete ember két lépéssel a többi elôtt lépdelt, ez a vezér, súgta Róza, nem tudom, megfigyelted-e, hogy a pártfônökök legalább egy méterrel megelôzik a kíséretüket, cine sunt ãštia, kik ezek a szakállasok, magyar költôk, írók, Jókai, Petôfi Sándor, mondta Gitta, áá iredentul Petôfi, áá, az irredenta Petôfi, azonnal levenni ôket és minden magyar feliratot, akkor már érvényben volt a rendelet, hogy a városok neveit csak románul volt szabad használni, azon tanakodtunk Bálint Andrissal, hogy a helyi magyar lapban úgy kell-e írni, hogy Miercurea-Ciucon vagy Miercurea-Ciucban, lecsavartatta a tanári szoba ajtajáról a kétnyelvû táblát, tonori, tonori, milyen nyelven van ez, gúnyolódott, ezt is, most rögtön, állt meg az órarend elôtt, mi csak álltunk, és néztük, hogyan szedegette le Sanyika, a mindenes, kalapáccsal és harapófogóval a faragott magyar betûket a tábláról, egymás után potyogtak a földre a betûk, és ô vigyorgott, de nem sokáig, mert a festett táblán fehéren világított a betûk helye: ÓRAREND, lefesteni, holnapra eltüntetni, és mi néztük, ahogy Sanyika mártogatta az ecsetet a lakkba, többször végighúzta minden betûn, le-föl, le-föl, jobbra-balra, már vastagon állt a lakk, de a betûk még mindig látszottak, csak a hosszú Ó fölött halványodott el a vesszô, és nem tûntek el a betûk másnapra sem, a fényesen csillogó lakk alól most már barnán virított: ÓRAREND, Sanyi, ce ai fãcut mã, Sanyi, mit mûveltél, te, kiabált az igazgató, mit csináljak, én, kérem, ötször lelakkoztam, ahogy az elvtárs mondta, ragassza le valamivel, hogy ne látszódjék, kiabált a kis ember, cu ce tovarãše, mivel ragasszam le, cu ce, cu ce, cu hârtie, papírral, milyen színûvel, kérem, hogy-hogy milyen színûvel, akkor lehet akármilyennel, kékkel, prostule, te hülye, ordította a kis ember, és Sanyika kék papírcsíkot ragasztott a betûk helyére, aztán a kis ember még ide-oda ragasztott egy-egy papírcsíkot a táblára, hogy esztétikus legyen, magyarázta mûértôen, és mi csak álltunk, és néztük, hogy tûnt el az utolsó magyar betû a tábláról, és hallgattuk, aša da, aša da, így már igen, így már igen, ismételte elégedetten, mi magyar tanárok egy sarokban álltunk, a románok a tanári másik felében, ez ôsztôl így volt, nem ültünk egymás mellé, húszan jöttek az iskolánkhoz, valahonnan Moldvából, harmincezer lej letelepedési pénzt kaptak, veszélyességi pótlékot, hogy ide jöttek közénk, román lett az igazgató, a gyûléseken is románul kellett beszélni, így aztán mi csak hallgattunk, hadarva, tájszólásban beszéltek románul, a gyerekek nem értették ôket, ennyi idióta kölyök nincs egész Romániában, negyvenketten megbuktak történelembôl, nem hülyék ezek a gyerekek, mondta Panni, csak nem tudnak románul, ebbôl nagy cirkusz lett, hogy nem akarják megtanulni az állam nyelvét, így aztán inkább hallgattunk, a földrajztanár verte ôket a vonalzóval, egyszer behasította egy kisfiú fejét, de megúszta, hatezer lejt fizetett az apának, így nem lett per belôle, nagy pénz volt az akkoriban, és akkor meglökött a könyökével Kisanikó, nézd csak, a betûk, a kék papír alól makacsul átderengett négy betû, tisztán olvashatóan egy szó, magyar szó, REND, rend olvasta hangosan Csaba, REND, REND, és akkor elkezdtünk nevetni, görcsösen fulladozva, hisztériás örömmel, a románok csak néztek, mit röhögnek itt ezek, és mi nevettünk, nevettünk, csak Kisanikó arcán patakzottak a könnyek, látod, vannak még csodák, akkor meg miért sírsz...

Papp Kincses Emese