Nemcsak repülôgépet lehet eltéríteni, és nemcsak erôszakkal. Amikor eltérítenek egy repülôgépet, voltaképpen életeket térítenek el.

Az emberiség történelmét úgy is fel lehet fogni, mint a töretlen és folyamatos eltérítések történetét.

Az eltérítés ôs példája az, amikor, ugye, a kígyó Évát...

De a legjobb eltérítés nem volt ilyen fifikus. Az eltérítések zöme doronggal történt, karddal, lándzsával és egyéb hasonló sporteszközökkel. A küzdôsportok is úgy alakultak ki, hogy az emberek védekezni próbáltak az eltérítések ellen. Aztán úgy belejöttek, hogy manapság világszinten csinálják, hutu és tutszi, talibán és mudzsaheddin szellemben, koszovósan, baszk és ír hangnemben, ahogy lehet.

Az eltérítés mint mûvészet elôször a politikának is nevezett társasjátékban jelent meg, a blöff egyik jellegzetes módozataként. Itt is az a fontos, hogy amit bemondunk, ne találjon azzal, ami a kezünkben van.

A politika aztán kitermelte az eltérítést mint mûvészetet és mint blöfföt az újságírásban is. Itt is az a lényeg, hogy mást írj, mint, amit tudsz; aztán ha behúztad az olvasót, már nyíltan hazudozhatsz, mert csak az igazat nem hiszi el.

Egy kis példa. 1998. szeptember 13. Nem péntek, vasárnap. Bözödi György szülôfalujában, hosszas utánajárást követôen, végre elnyerheti nagy embere, Jakab úr felvett nevét az általános iskola. Nagy gyülekezés, hiszen ennek a falunak jószerével nincs is ezen kívül nagy napja; vagyis örökre egyike marad annak a sok száz eldugott erdélyi falucskának, amelyrôl a kutya sem hallott. Maradna, ha, ugye, nincs ott Jakab úr, aki 1913-ban született, 1989-ben hunyt el; aki korán megtanult félni, mégis egyike volt kora legbátrabb tudós íróinak, hiszen saját mítoszunkkal is szembe mert nézni, és volt ereje pôrén láttatni gyakran túlszínezett sorsunkat. Székely bánja címû társadalomrajza iskolapéldája a tisztán látásnak, a népben gondolkodásnak, a felelôs írástudói magatartásnak; ha úgy tetszik, Jakab úr magas mércét állított a népkutatás mûvelôi számára, de politikai irányt is jelzett; az pedig nemcsak személyes tragédiája, hogy folyton zaklatták, üldözték, idônként meghurcolták és bebörtönözték, mintha valami kafkai forgatókönyv szerint intéznék sorsát; sôt, még életében halottá nyilvánították. Ez az erdélyi magyarság sorsa, egy konok lélekre kivetítve. Aki, íme, megcsúfolva elparentálóit, minduntalan fölbukkan, és jelzéseket ad népének.

A mûveltebb olvasónak nem kell érdemeit ecsetelni, a fiatalok pedig hozzájuthattak a Székely bánja új kiadásához (Gálfalvi György a két utolsó példányt éppen a szülôfalu iskolájának ajándékozta), olvashatták a Halott-világítás címû kötet novelláit, vagy a Nagy Pál szerkesztésében, a Pallas-Akadémia gondozásában most megjelent, Földre írt történelem címû gyûjteményt, amely közéleti tárgyú cikkeibôl nyújt ízelítôt.

No, ott vagyunk Bözödön, éppen véget ért a kánikula, az újfalusi tó partján még lézeng néhány sátorozó, de a java már elhúzódott völgyiránt; tele a templom, Botha Dénes 41 év után ismét itt tarthat szószéki szolgálatot, annak idején azért kellett Fiatlavára távoznia, mert nem volt hajlandó segíteni a kollektivizálóknak: bekényszergetni a népet a szovjet típusú igába.

Gyermek csak valami nyolcvan kerül most iskolába, a Botha Dénes idejében 141 járt vallásórára. Most is kevesen vannak, néhányan a helyiek közül verset mondanak Bözödi Györgytôl, és feljöttek az erdôszentgyörgyi gyermekek is, vagy hatan-nyolcan; mûsoruk pergô, szép.

Az iskola szemben van a templommal. Valami száz fôs a "tömeg", helybeliek és irodalomkedvelôk, Jakab úr hívei, köztük több irodalomtanár. Padok elôl, esôre hajlik az idô, de egyelôre csak a szél vacakol; mire majd a szülôházhoz érünk, ahol Nagy Pál bemutatja az új Bözödi-könyvet, elered derekasan. De itt még csak a szél zargat. Ünnepi beszédek, iskolatörténet (kétszáz éve itt már protestáns iskolák mûködtek), méltatások, igazgatónô, polgármester (hivatala nem sokat tett az ügyért, folyton áthárította a tanügyre a dolgot, végül kiderült, hogy nincs is szükség a polgármesteri hivatalra, másként is kezelhetô az ügy, de a "mester" mégis eljött, és láthatóan zavarba hozta a szöveg, amit felolvasott, mintha nem maga költötte volna). Farkas Ernô magyartanár, tanfelügyelô veretes beszéde. Ezt mondja, többek között: "Miért modern hely Bözöd még akkor is, ha nem autópálya mellett helyezkedik el? Ha egy ötven kilométeres körzetben szétnézünk, a sokszínû értékrendszerek társulásának vagyunk tanúi. Magyar, román, szász, zsidó, örmény szellemiség határozta meg a régió civilizációját; római katolikus, református, unitárius, szombatos, ortodox, görög katolikus világszemlélet alakította és formálta az emberek lelkét, életfelfogását. Az itteni emberek nemcsak eltûrték a világ megszólításait, nemcsak alkalmazkodtak egy szemlélethez, hanem kezdeményeztek, és, ha kellett, tûrtek, kiálltak elveikért. Ha felnézünk majd a frissen festett iskolatáblára és vállaljuk a név üzenetét, akkor tudomásul kell vennünk, hogy nagy feladatok várnak ránk. (...) A felavatott tábla nemcsak az iskolát jelöli, üzenet a falunak, a térségnek összefogásra, nemzetiségünk, vallásunk emelt fôvel való vállalására, szeretetre, türelemre, jóságra, emberségre."

A templomban, az elsô sorban ott ült egy kis hölgy, aki jól vigyázott rá, hogy mindenki felismerje: újságíró. Ugyanis a padon, ahol az énekeskönyv van, notesze hevert kinyitva, kismagnója készenlétben. Be is vetette, fel is vett majdnem mindent, ami elhangzott, fôleg kint, az avatáson. És jegyzett, jegyzett, talán még a Miatyánk alatt is.

Ismertem a hölgyet, többször adtam útbaigazítást, mert hasonló alkalmakkor másutt is találkoztunk. Egy szót sem tud magyarul, a marosvásárhelyi lap riportere, nem a szélsôséges lapé, a másiké, amelyet szintén nem olvasok ugyan, de úgy mondják, akik olvassák: nem annyira vad. És nagyon kedves, hát mért ne mutatnám be ennek is, amannak is, ilyen meg olyan szervezônek, hivatalos embernek, akitôl tájékozódhat.

Késôbb mondja, már a Bözödi-háznál (egyébként megvásárolta a Bözödi-könyvet, pedig harminchatezer lejt kóstál, sôt Nagy Pál dedikálta is néki), hogy a fiúkkal jött, de eltévedtek, felgördültek az újfalusi emlékmûig, sehogy sem találták meg a bejárást Bözödre. Ezt a figurát ismertem, mert egy másik alkalommal mi is szinte elindultunk a Lóc felé, hogy valahol Nagysolymoson kössünk ki; azt is tudom, miért csak a faluszéli házak közvetlen közelében van kitéve a Bözöd-Bezid kétnyelvû falutábla, s akik a tóra járó idegenek, azok, erdei útnak gondolva, továbbhajtanak. Tudom, de nem mondom. A kislédiék lám, mégis visszacurukkoltak: aki Bözödöt keresi, meg is találja tehát.

Jakab úr erre csöndesen somolyogna, és mondana valami facsaratost, szellemes fanyarságot. (A marosvásárhelyi Transilvania szálló építésekor állítólag megkérdezték tôle: — No, Gyurka bácsi, mit gondol, milyen stílusban épül ez a szép hotel? Mire Bözödi: — Neobarakk.)

Kulcsár Sándor Maros megyei RMDSZ-elnök is kijött, esperese volt ennek a körnek, tiszteli a nép. Elôtte való nap tartották az azóta annyira felfújt alsócsernátoni székely fórumot, hát Sanyi bácsi ennek hatása alatt volt, és beszédében utalt is rá. Hogy önérzetünk és bátorságunk és mindenekelôtt magabiztonságunk mennyire fontos, és ha már leszoktunk volna róla, hát tanuljuk újra itthon tudni magunkat Erdélyben.

Azt is mondta, hogy magvetôkre van ismét és ismét szükségünk. Itthon vagyunk ebben a hazában: nem másodrendû állampolgárokként, hanem ôshonos, nemzetalkotó és államalkotó tényezôként. Gyermekeinket is neveljük ebben a szellemben.

Na, és mit tetszik gondolni, mi jelent meg a lapban, amelynek a hölgyike a különleges tudósítója. Ez: Egy iskola avatásakor Bözödön a Maros megyei RMDSZ-elnök "felfedte" a gyermekek elôtt a Székely Fórum üzenetét!

Ez, írja a riporter (nevezzük az egyszerûség kedvéért Dina Duzinának, mintha Bodor Ádám valamelyik mûvébôl lépett volna ki) mintegy száz fôs hallgatóság elôtt zajlott, amelynek tagjai többségükben gyermekek voltak.

Fénykép csak Kolcsárról van, mert ott, ha fényképeztek volna "a fiúk", hát a fényképek nyomán rögtön kiderül a hamisság. Az én szovátai Józsa András tanár barátom viszont, kérésemre, készített néhány (amatôr) felvételt a Farkas Ernô tanfelügyelô fiától kért géppel. Ezek egyikén ott a "tömeg". Nézzék meg önök is, és döntsék el, hány a gyerek. Egyébként sem lehet úgy "matikázni", hogy ha száz a közönség meg nyolcvan az iskolások száma, akkor ez, ugye, a száznak nagy többsége. Well.

Egyébként nagyon tetszik a dolog. Tudósítóként részt vettem jónéhány templomavatáson, amikor Csiha Kálmán erdélyi református püspök hirdette az igét, s hát majdnem mindig ott látok egy nyakigláb fickót, sovány, barna, kis bajuszú, a házigazdáék kérdik, kit tisztelhetnek benne, merthogy olyan hosszúkás kamerával mûködik, meghívnák az ebédre is. Csakhamar kiderül azonban, hogy a legény csak egy-két szót tud magyarul, ô egyetemista, mondja, és most gyakorolja a filmezést. Azért van itt.

A székelyszentistváni ünnepségeken évente ott láttam. Hát jót gyakorolt, mindenesetre. Elejétôl a végéig mindent, de mindent felvett!

Ettôl vált gyanússá. Mert a tévétudósító nem bolond, hogy elpocsékolja a drága kazettát, lehúz néhány snittet ebbôl is, abból is, aztán kész. A mi emberünk viszont még Erdôcsinádon is szinte minden táncot megrittyentett.

Persze nem bántotta senki. Kell az alapos dokumentáció.

Elgondolkoztam. A kis duzina vajon miképp dolgozta fel magnószalagjára vett terjedelmes anyagát, ha csak erre az egy dologra volt képes összpontosítani. Hogy csak a Kolcsár Sándor "nagytatáskodását" szúrta ki.

A lédi nyilvánvalóan "ártatlan" a dologban. Amikor a lapkollekciót tovább lapozom, hát látom ám a csernátoni tudósításokat is. Ezeket nem olvasom el. De az aláírást igen. Ott ugyanis két név szerepel, és a második magyar.

Hát ez a munkamódszer. Kimegy valaki, mindegy, tudja-e, mirôl van szó, sôt jobb, ha olyan megy, akinek fogalma sincs semmirôl, mirólunk, magyarokról csak annyit tud, mint Octavian Paler, aki..., de erre a végén visszatérek. Menjen, vegyen magnóra, filmre mindent. Jópofáskodjék; ha kínálják, egyék, igyék, mulasson is. Vegyüljön.

Itthon majd lefordítják a fônöknek a szövegeket. Az meg csak int: ezt a részt.

Azt a részt le is másolják, le is fordítják. Utána pedig megíródik a "tudósítás". Ami szenzációs, mert öv alatti, mert politikai pedofíliával lehet megvádolni egy köztiszteletben megôszült papot.

Holott a politikai pedofília éppen az, hogy gyermekeknek nézik olvasóikat, aztán jól kibekezdenek vele.

Mint Paler mester, aki a köztiszteletben álló liberális szenátort hívta meg vitára, de vita nem volt, mert annyira bekapta már a többi ilyen estifény-locsos modort, a tukáskodást, hogy pimasz módon egész egyszerûen nem engedte a "drága Alecunak" becézett, nálánál sokkalta bölcsebb öregurat egyetlen érvét sem kifejteni! Virágról virágra szállt, magyar egyetemrôl Tôkés Lászlóra, Csernátonról Frundára.

Beszélgetôtársa végül ráhagyta, hadd locsorásszon. (Ez az az Octavian Paler, akit korábban annyira tiszteltem? Hiszen ennek éppen úgy süvít összehúzott szeme alól a gyûlölet, mint a Bárányi doktort "elásó" Alexa kapitánynak, bár amaz mindig késznek látszott a nyûszítésre is?!...)

Rólunk, magyarokról végül azt pöttyenti fuzsimája-habnak a vulkántortára, hogy ôt bár rettenetesen irritálja a magyargyûlölet, hiszen satöbbi, azonban borzasztóan felmegy az Ararátra a pumpája, ha a magyarok azt mondják neki: büdös oláh.

Nem tudom, más hogy van ezzel, de én speciálisan Palernek még nem mondtam ilyet. Másnak sem, de az itt nem érdekes.

A bölcs kultúrlény erre már nem mondhat egyebet, mint ezt: Amúgyan öreg vagyok, de ha nekem valaki ilyet mond, én ezzel az öklömmel úúgy orrba vereeem!

Politikai pedofília. Amikor ezek a szupermûvelt hipertöbbségi polgártársak kéjelegnek a képernyôn, és áldozatuk, a gyermeteg, bávatag nép tapsol hozzá. Eszébe sem jut valakit is följelenteni.

Tudom ám, mi bántja ôket. Hogy nem hagyjuk magunkat bepalírozni. Velünk nem tudnak kedvük szerint förtelmetlenkedni.

Bölöni Domokos