Áron bátyánk szénát takarni indult. Vagyis ezt csak mondogatta magában — bátorításul. Az esô ugyan elállt, de a latyakot tovább hizlalta minden kicsiny, magát óceánnak képzelô patak: kár volt kaszálni.

Muzsna alatt egy futamodásnyira megy a "tôtött" út Erked felé. Folyóvá vált már az is — Áron bátyánk szivart vesz elô és figyel. Figyel, mert érdemes! Derzs felôl, a nagy kanyarban biciklis tûnik fel, aztán még egy, megintcsak egy. Ott repesztenek a dézsányi kövek között a méteres sárban. Áron bátyánk figyel. Amire a szivar végére ér, a csapat eleje is ott van hallótávolságnyira.

— Nehogy továbbmönjenek Erköd felé! Odább már út sincs!

Leleplezem magunkat: mi vagyunk, diákjaimmal, az ôrült csapat, amelyik az árvíz idejét választotta ki idei Erdélyt-járó nemzetismereti kerékpártúrájára...

Egy örökkévalóság óta jövünk Székelydályáról. Hajnalban indultunk, az Égei-tetôre felkínlódtuk magunkat, aztán Kányádról ez a förtelmes "tôtött" út... S még tart, vagy negyven hosszú kilométeren át. Dani, a legkisebb fiú percenként hány egy jó nagyot, lázas, de rendíthetetlen. Térképünkön nemzetközinek jelzett az út, kínunkban már nevetni sem tudunk. A szívünk tele a világszép derzsi templomerôd képével —, de bizony tele még a sapkánk is sárral.

— Még jó, hogy nem hoztak zászlórudat — mondja Áron bácsi újabb szivart keresve. Elég hülyén nézhetünk rá, mert pöfékelve hozzáteszi: akkor odáig lennének sárosak...

Kilencen indultunk hazulról, Szombathelyrôl: három 13 éves lányka, két fiú osztálytársuk és három 17–18 éves veterán, no meg jómagam. Céljaink a szokásosak voltak: építészeti emlékek, természeti szépségek és — emberek. Lelkesedésünket a borzadály idô csak mérsékelni tudta.

Régi szerelmünk a sok templomerôd Erdélyországban. Ôsztôl nyárig azokat metszük fába, linóleumba, újra átélve a személyes találkozás varázslatát. Idei utunk egy brassói kiállítással kezdôdött — a Brassói Lapok kedves és okos munkatársa bizony nem tudott mit kezdeni velünk... Méghogy onnan, ezer kilométerrôl? És ezeket rajzolják? Nahát!...

Nem elôször érezzük, hogy kis világaink széttartanak útjukon. Az még hagyján, hogy a tudatlanabb anyaországi többség máig lerománozza a kalotaszegit, székelyt, de bizony furcsa hallani egy dézsitôl, tordaitól: — Ti, magyarok...

No, de a templomerôdökrôl akarok írni. Egy régi, boldogabb haza hagyta ránk ezeket örökül, s mementóként is. A karcsú, könnyed székelyföldieket, amelyeknek ellenséggel szembeni hetykesége még Jókait is magával ragadta... Igen, itt a tövükben állva elhisszük, hogy a Damokosok csernátoni ezermestere még a saját faágyúját is kilövi a tatárokra... S az erôszakosan vaskos száz erôdtemplomokat, amelyek az érteni akaróknak elmondják a magyarság sok évszázados nagyvonalú nemzetiségi politikáját, s a szászok önzô idegenségét egyaránt. A székely mentsvárak, templomerôdök csak rövid ostromokra készültek (amíg a szomszéd falvak népe fel nem menti a megszállt várat), a szászok hosszú ostromokra gondoltak. Nem a szomszédok atyafiságos segítségét várták, hanem csakis a nekik dukáló királyi felmentô seregeket...

És ma? A Ceaušescu-aranykorban márkáért kiárusított szászság helyében elsôsorban cigányok telepedtek a Királyföldre. A büszke templomerôdök pusztulnak — az új honfoglalók meg élnek, mint az arabok a piramisok alatt. A székely templomok pedig az összetartozás, a hagyományôrzés erôdjeivé váltak. A lelkészek idehaza, a csonka országban fel nem fogható felelôsséggel szervezik a maradék-magyarságot Illyafalvától Sófalváig, Szárazajtától Felpestesig. (Döbbenetes: itt már a református gyermekek nem beszélnek magyarul...)

80–100 kilométereket tettünk meg naponta, útközben meglátogatva minden jeles helyet, szépséget és kitûnô embert. Esténként igyekeztünk a televízióhoz: az idôjárás és az árvízi jelentések számunkra különösen fontosak voltak. De hiába tombolt az árvíz Románia-szerte, a téma nem ez volt. Vitamûsor és álvitamûsor, elemzés és hiób-hírözön: mind ugyanarról. Persze, hogy a magyar egyetem, és persze, hogy a magyar autonómiatörekvések voltak a kizárólagos témák! Riogatták az átlag-románt Koszovóval, Horthyval. Egy Brassóban megjelenô román nyelvû lap hangoztatja Erdély elszakadását a Regáttól. Moldvában párt alakult, amelynek célja a Havasalföldtôl való elszakadás...

Még az Iliescu-idôk derekán olvastam egy román lapban egy interjút a vezérkari fônökkel. A riporter azzal indította a beszélgetést, hogy a Pentagon 1994 október elsejére teszi a magyar-román háború kitörését. Kérdezi: — És mikor lesz a békekötés? A vezérkari fônök frappánsan válaszolt: — Ó, ez nem kérdés! Csak eleresztjük a határról a lovainkat, két óra múlva maguktól húgyoznak Budapesten...

Mit mondjak? A stílus, ugyebár, maga az ember... A Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége (RMDSZ) a kormányba lépve európaivá emelte a kormányt — s a stílus, lám, maradt...

Felsô-Háromszékben csapdába estünk: az árvíz miatt se Kászon, se Torja felé nem mehettünk. Bánatunkban körbenézegettük a környéket: Hatolykán körbehasaltuk a gémes kút káváját, s lestük kiguvadt szemekkel, mint fortyog benne a borvíz!

Fortyogó-fürdôn beálltunk a mofettába, hagytuk, hogy a kénes gôz birizgálja a lábunk bôrét, Kovásznán meg a Pokolsár bûvölt el. Micsoda gazdagság! A Székelyföld 17 000 négyzetkilométerén csaknem kétezer borvíz- vagy gyógyforrás található — s ezek java hasznosítatlanul folyik el a semmibe...

Máskülönben idén már számon tartottak minket Erdély-szerte. Titokzatos hírcsatornákon követték menetünket, vártak tejjel Zalánpatakon, narancslével Miklósfalván, friss forrásvízzel — Gyergyóból kikapaszkodva — a Hargita oldalában, s Kisbaconnál egy Mercedeszbôl kiszálló ismeretlen biztatott, hogy minket már nagyon is várnak Szárazajtán. S szinte minden nap találkoztunk az útszélen mezôre baktató földmûvessel, aki Isten áldását kérte ránk.

Nagyon boldogok voltunk.

Amikor utunk végén fenn ültünk a Retyezátban egy magashegységi menedékházban vagy harminc vajdahunyadi baráttal, megvilágosodott elôttünk, hogy nemcsak kapunk az erdélyiektôl, mi is adunk! Évtizedes missziónk (merjük így nevezni) lassan sokfelé segítette a szórványság önszervezôdését. Lám, itt Hunyadon nem ôshonosak a barátaink: az agyrém-vasmû kiszolgálására jöttek, ki Kalotaszegrôl, ki a Szilágyságból, Barcaságból, sôt egyikük a mesebeli nevû Igazfalváról. (Tessék csak most megállni egy pillanatra — ízlelgessék a szót: Igazfalva..) Közülük három-négy áldozatkész akadt, aki összefogta volna a nyolcvanezres román tengerbe veszôket — s most íme, harmincnál is többen vannak!

A Maros völgyében gurulunk hazafelé, ezúttal négy keréken, urasan. Hunyadi barátaink átvisznek még a határon is — fantasztikus emberekre találtunk bennük. A Maros már visszahúzódott az országút lábáig — a széles völgyben áll a víz, mindent elmosott. Orrunkat a mikrobusz üvegének nyomjuk, úgy bámulunk, szó nélkül. Végigpereg elôttünk a három hét minden élménye: az acsalapi-esernyôk alatti felkínlódás a Bálványos-tetôre; a sófalvi lelkész, aki Kôrösi Csomát kutatja és emellett Paradicsomot teremtett kis falujából; a köményespálinka meg a savanyú bor, a korondi fôutca "kínálata".

Lökösháza. Lepakolunk az utánfutóról, búcsúzkodás. Az állomás árnyékában tucatnyi vasúti munkás pihen. Nézem gyárilag piszkosított ruhájukat, s eszembe jut Székelydálya. A völgyben fekvô faluban az utakon hömpölygött a sár —, de a mezôrôl hazatérôk tiszta kötényben, tiszta kézzel-arccal köszöntöttek. Mezô Mózsi bácsi este tíz fele végzett a fejéssel — aztán bejött a szobába, széparcúan, tisztán, ápoltan.

Sárközy Csaba