Újsághír: a kolozsvári magyarság tiltakozása megakadályozta Alexandru Petrovics szerb költô emléktáblájának elhelyezését annak a háznak a falára, amelyben 1849-ben Petôfi Sándor megszállt.

— Mindennek oka, magyarázata van — mondta Brikleni úr a tôle megszokott határozottsággal, ugyanakkor sejtelmességgel és természetesen a hozzátartozó mutatóujj emeléssel. Ezt a jelet itt, a nyugdíjas "korzón" mindenki ismerte, hát kíváncsian meredtek Brikleni úr kissé görbe mutatóujjára. — Szegény jó nagyanyám megmondta: aki oktalanul cselekszik, az már nem is ember, az csak emberformát öltött nullitás. Nagyanyám ugyanis rendkívül szigorú erkölcsû asszony volt.

— Jó, jó, de miért ez a Petrovics-tábla?

— És az otopeni cigaretta ügy?

— Kérem, uraim — fordult a kérdezôk felé, amitôl azok nyomban pislogni kezdtek —, csak azt nem lehet megmagyarázni, amire nincs is magyarázat. Amit ember követ el, arra mindig található magyarázat. Még akkor is, ha bôven akadnak olyanok, akik a bonyolultnak tûnô dolgokat nyomban a túlvilágiakra, netán zöld emberkékre, földönkívüli lényekre hárítják. Azt hiszik, így egyszerûbb. Az otopeni cigaretta ügy pedig nem földönkívüliek machinációja. Legfönnebb ugyanaz a helyzet ezzel is, mint a bányászjárásokkal, amelyekrôl azért nem lehet mindent megtudni, mert túl sokan érdekeltek abban, hogy ködbe burkolják az igazságot. Támpontul egy dolgot kérdek csak: el tudják képzelni, hogy akadna olyan tökfej kapitalista, aki úgy küld ide egy repülôgépet kevéske cigarettával, hogy a böhöm nagy repülôgép, amelynek minden propellerfordulata milliókba kerül, üresen menjen vissza? Ki van zárva! A magyarázat tehát kétségtelenül a repülô visszaútjában keresendô és nem a cigarettában. Egyszóval, magyarázatnak mindig lennie kell, még akkor is, ha nem biztos, hogy a magyarázat közérthetô. Mert tudjuk, vannak logikák, amelyek logikátlanságukkal tündökölnek. A szobrokra és emléktáblákra szakosodottak logikája pedig többnyire ilyen. De ez távolról sem jelenti azt, hogy érthetetlen vagy megmagyarázhatatlan.

A szóban forgó Petrovics-tábla pedig az a kivétel az ötletgazda repertóriumában, amely tökéletesen logikus, tehát érthetô. Na, persze, ha ismerjük az összefüggéseket. Nos, hogy önök is megértsék, el kell mondanom egy szerelmi történetet... No, csak ne csodálkozzanak! A szerelem már a történelem menetébe is beleszólt néhányszor, hja, a szerelemnek különös gyümölcsei lehetnek.

A történet megértéséhez el kell vezetnem önöket a múlt századi Balkánra. Jobban mondva, a Dunától lennebb valamicskével, tehát délebbre. Itt is egy Krucsko nevezetû városkába. Ámbátor azt is mondhatnánk, hogy ez a városka bizony közönséges falu csak, mert történetünk idején alig másfélezer lélek lakta. Csakhogy járásbírósági székhely, ahol jelentéktelen ügyeket, tyúkpereket igazítottak el; a postahivatal mellett — mit ad isten alapon — kaszinóval is büszkélkedhetett —, amely valójában közönséges kocsma lehetett, ahogy a falubeliek nemcsak akkor, ha többet ittak a kelleténél, de józanon is így nevezték —, de volt itt kovácsmûhely, malom, és ami a legfontosabb: rendszeres hetivásár.

Nos, erre a hetivásárra begyûlt mindig a környék népe, s az elmaradhatatlan vásári zsivaj, cserebere fölött ínycsiklandozó illatokat eregetve serceget a lacikonyhák rostélyán a barnán fénylô scsebabcsicsa — ha jól ejtem a nevét —, amire meglehetôsen csúszott a gyömbérsör vagy a környék dombjain szüretelt szôlô leve. Tény, a scsebabcsicsás, gyömbérsörös és boros bemelegítô után a vásár a kaszinóban folytatódott, hajnalig-másnapig tartó úri dínomdánommal. E hetivásároknak köszönhetôen a kaszinó tulajdonosa, egy bizonyos Phunear nevezetû sváb, örmény, zsidó vagy ki tudja, miféle keverékû kereskedô szépen gyarapodott, tollasodott, s már-már ott tartott, hogy igazi-valódi kaszinó építésébe kezd.

Ám az építésbôl nem lett semmi.

A kaszinó pénztárában Pheunar úr megközelíthetetlennek tûnô felesége ült személyesen, egy kicsit elbarikádozva az italozóktól, de amúgy föléjük is emelve. Akár egy kiállítási tárgy. Az biztos, világraszóló szépség volt, éjsötét hajjal, még ennél is mélyebb és sötétebb, gyémántként csillogó szemekkel, orra tövében gömbölyded és talán a szemnél is fénylôbb olyan anyajeggyel, amely mágnesként vonzotta a gyömbérsörtôl, illatos hazai és dalmát bortól amúgy is bepárásodott férfiszemeket. A bennfentesek azt is tudni vélték, hogy az asszony maga is különleges keverék, valódi izgató mintapéldánya nemének, akinek felmenôi között arabok, görögök, de még macedón rablók is voltak. Mindez valahogy még titokzatosabbá és megközelíthetetlenebbé tette. A szép gyarapodás és a jólmenô üzlet mellett egyetlen gondja volt csak a családnak: nem akart beköszönteni a trónörökös. Vagyis az, aki majdan nemcsak továbbviszi a virágzó vállalkozást, de fejleszti is — netán elherdálja, a dolgok természetes rendje szerint.

A hetivásárokkal egyszerre, menetrendszerû pontossággal megérkezett a városkába egy Alexander Petrovics nevezetû felcser és költô is, aki ugyan soha semmit sem vásárolt, de mindig idejében asztalt foglalt magának a pénztárfülkével szemben. Miután kihozták neki a dalmát hegyek érlelte vörösborát — soha egyebet nem ivott —, félig töltötte a poharát, majd az üveget, poharát félretolva, fényes ívpapírokat terített maga elé a foltos asztalra, s föl-fölpillantva ihletért, megszakítás nélkül szerelmes klapanciákat szerkesztett az elôtte feszengô, zavart, nagyokat nyelô és elvörösödô asszonyhoz, külön rímbe szedve minden porcikáját, de leginkább a sugárzónak látott anyajegyet.

Hogy a versek valamilyen úton csak eljutottak a múzsához is, azt az valószerûsíti, hogy az egyik, szerdáról csütörtökre virradó éjszakai zárás után nemcsak a felcser-költô kétkerekû bricskája tûnt el a kaszinó elôl, de Phuneárné asszony is. Phuneár úr, aki a jó vásár örömére többet ivott a kelleténél, minthogy barátságos és fogyasztásra bíztató igyekezettel, mindenkivel végigkoccintott, már nem volt abban az állapotban, hogy megvárhassa a pénzt és egyebeket elrendezô feleségét, hanem fölkínozta magát a lakásukba, s ahogy ágyba zuhant, nyomban eget zengetô horkolásba kezdett, így csak reggel vette észre, hogy egyedül alatta ring a hitvesi ágy. Természetesen nyomban kijózanodott, és így már hamar világossá lett a tényállás.

Ám Phuneár úr nemcsak jó kereskedô volt, de jószimatú detektív is lehetett volna, ami abból is látszik, hogy rövid vakarózás, álmélkodás, fejcsóválás és száraz nyelés után, fölnyergeltette a legjobb lovát, s mint aki tudja a teendôjét, nekiiramodott északnak, a Duna felé.

Két napi szakadatlan lovaglás után — közben egy-két tájékozódó szóra meg-megállt —, a kloblicai fogadóban utolérte a szökevényeket.

Az inflagranti valamivel jobban sikerült, mint az Otopeni repülôtéren, mert a habos dunnák takarásában lelte borsójegyû feleségét, meg a felcser-költôt. Irdatlan mordályt is szorongatott a markában, amelyet azonban, akár egy haszontalan és fölösleges tárgyat, a sarokba lökött, lecsatolta széles bôrövét, s a halálravált szökevényeket irtóztatóan elfenekelte. Amikor belefáradt a nevelésbe, nagyot fújt, a helyére fûzte a bôrövét, felrángatta a se élô, se holt felcser-költôt, a markába nyomta a ruháit, s azt mondta neki zordan:

— Most pedig eltûnsz a szemem elôl! — és az elsurranó felcser után lökte annak utazótáskáját is.

Ezután fordult csak reszketô feleségéhez:

— Madame Phunear! A vakációnak vége! Kapd össze gyorsan magad, mert hazamegyünk! Az üzletet nem lehet magára hagyni...

Az asszony bûntudatosan és sûrûn pislogott, de nem ellenkezett. Míg öltözött, nem vette le a szemét sziklaként strázsáló uráról.

A kínos incidensrôl aztán addig egy szó sem esett — bár az asszony hasa egy idô után jellegzetesen kikerekedett —, ameddig az emberek nem kezdtek különös "tudom én, amit tudok" vigyorral e hasról példálózni. Phunear úr elsô haragjában a söntés alá dugott pisztolyhoz kapott, de idejében el is vette a kezét róla. A feleségét sem vegzálta, egy rossz szava nem volt hozzá. Csak a vigyorgó megjegyzések után, ha egyedül volt, meg-megállt, hosszan elgondolkodott, közben összevonta a szemöldökét, majd, mint aki választ talált kételyeire, belefelejtkezve bólogatott. Egy délelôtt, e bólogató helyeslés után, határozottra keményedtek a vonásai, megigazította fején a sapkáját, rántott egyet széles nadrágszíján, és kilépett a kaszinóból. Hunyorogva fölnézett az égre, majd elindult az úton. Amúgy is régóta környékezte, gyôzködte ôt kedvezônek tûnô ajánlatával a hirtelen megtollasodott jegyzô, tehát bekopogtatott a községházára.

— Jól van, Miodrág — mondta az elébe sietô jegyzônek —, hagyom magam meggyôzni. A tied a kaszinó!

Azon éjszaka, amikor a "város" az igazak álmát aludta, Phunear úr meg a felesége összecsomagolta a legszükségesebbeket és bedobálták a szekérsaroglyába, s vissza se nézve, kikocsikáztak a városból. Kicsit hûvös volt az éjszaka, úgyhogy Phunear úr pokrócot terített a csendesen szipogó asszony térdére.

Harmadnap érkeztek a Dunához. Phunear úr egykettôre túladott a lovakon és a szekeren, aztán állt súlyosan és mozdulatlanul, s nézte ahogy az új gazda a gyeplônél fogva elvezette remegô térdû lovait. Egy halász vitte át ôket a folyón, nyugodt, egyenletes tempóban evezett. Amikor Phuneár úr az alaposan kigömbölyödött feleségét is kisegítette az imbolygó csónakból és fölkapaszkodtak az omladékos, magas partra, úgy állt meg az asszony elôtt, mintha el akarná takarni elôle az elhagyott túlsó oldalt, hatalmas lapáttenyerét óvatosan rátette a vállára és azt mondta:

— Ez a másik part, galambocskám. Ami volt, elmúlt. Új életet kezdünk!

Az asszony a férfi válla fölött a halászt figyelte, úgy tûnt, mintha eddigi életét vinné magával — éppen akkor lökte el a csónakját a parttól —, ahogy evezni kezdett a hömpölygô vizen és egyenletes csapásai alatt hullámgyûrûk születtek. Aztán a halász csónakja beleveszett a váratlanul leszállt ködbe, s a túlsó partból sem látszott semmi. Ezen az oldalon még sütött a nap, a férfi zsíros arca fénylett, ám a köd fehéren gomolygott feléjük. Az asszony ránézett a férfire, megadóan bólintott: igen, új élet... Keze önkéntelenül gömbölyû hasára simított.

Brikleni úr itt elhallgatott. Akárha ô is az eltûnô csónakot keresné tekintetével.

— Szép történet, Jókai is megirigyelhetné — mondta némi malíciával egy keszeg csüngôbajuszos. — De ettôl még nem válaszolt a kérdésünkre, miért Alexander Petrovics.

— Pedig... Hogy a történetet mindenki megérthesse, még az is hozzátartozik, hogy a felcser többet nem ír verset. Pedig még sokáig eljárt a szerdai vásárkor a kaszinóba. De ilyenkor csak ült ugyanannál az asztalnál, akárha csak maga úszna egyedül ebben a zajos füstben. Szabályos idôközökben megemelte a poharát és ivott. Az asztal alatt egyre több üveg sorakozott. Zárórakor valaki mindig föltámogatta az asztal mellôl, föltuszkolták a bricskára, s rekedten kacagva, rácsaptak a ló farára — majd csak hazatalál. 1849-ben, alig pár évvel a kaland után, egy szerdáról csütörtökre virradó éjszaka is fölsegítették a kétkerekûre, rápaskoltak a békésen, türelmesen várakozó lóra: mehetsz! Tudták, a ló úgyis hazatalál. A ló meg is érkezett, de a felcser nem. Ki tudja, miért kászálódott le a kétkerekûrôl, amikor a ló megállt a pataknál inni. Talán maga is inni akart, a háborgó poklot oltani? Elcsúszhatott a síkos köveken, és beverte a fejét? Vagy egyszerûen lehasalt inni, és...? A felcser belefulladt az alig arasznyi patakba.

— Mindez 1849-ben!

Brikleni úr bólintott.

— Most nehogy azt mondja, hogy ez a felcser 1823-ban született, mert...!

Brikleni urat nem lehet kihozni a sodrából. Nyugodtan folytatta:

— Abban az idôben nem mindenki tudta pontosan, hogy mikor is látta meg ezt az árnyékvilágot, de... Miért ne születhetett volna 1823-ban?

Brikleni úr sunyin mosolygott a bamba hallgatóságon.

— S ha már annyi minden klappol, miért ne hihetné valaki, aki az ilyesmiben érdekelt, hogy netán éppen az ük-ükapja lehetett ez a felcser-költô? A maga szíve talán nem melegedne meg egy kicsit, ha az ükapja neve valahol bronzba öntve szerepelne?

KISS JÁNOS