A mai magyar társadalom széles berkeiben nem nagyon "téma" 1956 dicsôséges októberi forradalmának története. A jelenlegi pártok sem tudnak mit kezdeni nemzedékünk "1848"-ával. A fiatalság mély tudatlansággal rendelkezik 1956 vonatkozásában. Nem ô tehet róla. Sem oktatói, sem a jelenkori politikai irodalom nem foglalkozik a témával. Csak egyetlen példa: 1956 össztörténetérôl az elmúlt majd egy évtizedben Magyarországon összesen három könyv jelent meg. Abból is egyet — 1989-ben — egy külföldi magyar írta.

Úgy gondolom, helyes ezek után, ha — a forradalom kitörésének 42-ik évfordulója "ürügyén" — ezen újság hasábjain, amolyan kérdés-felelet formájában, a legújabb kutatási eredmények felhasználásával, összefoglalnánk 1956 lényegét.

Októberi forradalmunk nem volt "éhséglázadás". A tízmilliós magyarság fizikai léte a kommunista rezsim által biztosított volt. A munkanélküliség sem vitte a tömeget az utcára. A forradalom okát: az országot uraló, idegen szuronyok segítségével hatalomra került, ostoba, primitív és a néptôl elszakadt Moszkva hû kommunista funkcionárius had tehetetlensége és vezetési képességének minimalitása okozta. Az alapvetô emberi jogok, a nemzeti büszkeség mélységes megsértése, az 1955-ös esztendô közép- és kelet-európai politikai változásai (Moszkva–Belgrád kibékülése, az Osztrák Államszerzôdés, a varsói paktum létrehozása, a Bundeswehr megalakítása, a poznani és varsói 1956-os munkás mozgolódások) erôsen kihatottak az 1956 ôszén Magyarországon kialakult és egyre mélyülô belpolitikai feszültségre. Amit a kommunista párt nem kívánt vagy nem is tudott felmérni. A forradalom elôször békés jellegû diáktüntetéssel indult. Spontán volt. Csatlakozott hozzá Budapest lakossága, a fôvárosi nagyüzemek munkásai. Kommunisták és nem kommunisták. Amikor a tüntetôk száma meghaladta a 300 000 fôt, a pártvezetôség karhatalmi erôket vonultatott fel ellenük. Ugyanakkor a szovjet hadügyi és belbiztonsági szervek is megmozdultak. Ma már ismeretes, hogy Moszkvából 1956 nyara óta a KGB élénk figyelemmel kísérte a magyar belpolitikát. Ottani vezetôk jobb értesülésekkel rendelkeztek, mint a Magyarországon, a népi demokratikus rezsimért felelôs helytartóik. A legújabb 1956-os kutatások eredménye sejteti a mai olvasóval, hogy a szovjet "szervek" 1956. október 23-án számos helyen ügyesen és nagy rutinnal maguk is "beépültek" az elégedetlenkedôk táborába, sôt, azokat — mi célból, nem tudjuk — a pártvezetôség akkori összetétele elleni fellépésre manipulálták.

A békésnek induló tüntetések a Magyar Rádió szákházánál 19.30 óra körül fegyveres harcba torkolltak. Ma már tudjuk, hogy az elsô lövéseket a székházat biztosító "kék" AVH karhatalma adta le, Mester János AVH-százados parancsára. A sortûznek azonnal halálos áldozatai lettek. Jóllehet, a központi pártvezetôség csupán október 23-án éjfélkor adott karhatalmi erôi részére tûzparancsot — Mester AVH-századosé (ma is él Budapesten) az "érdem", hogy személy szerint kirobbantotta esztelen utasításával a forradalmat.

A Magyarországon 1956 szeptembere óta a szovjet Különleges Hadtest keretében állomásozó négy szovjet hadosztály (kettô közülük repülôhadosztály) volt, idôben felkészült "esetleges magyarországi karhatalmi bevetésre"(Malasenko altábornagy közlése, Moszkva 1993). Székesfehérvári és ceglédi ezredeit már október 23-án délelôtt riadókészültségbe helyezte. Szokolovszkij marsall, szovjet vezérkari fônök parancsára, moszkvai idô szerint 21.00 órakor a Hadtest erre kijelölt csapatai megkezdték Budapestre való felvonulásukat.

A szovjet fegyveres erôket nem érte a magyar forradalom felkészületlenül. Szó sem lehet meglepetésrôl. Zsukov marsall már 1956 szeptemberében két tábori hadsereget vonultatott fel a szovjet Kárpáti Katonai Körzetbe. Ezeket úgy helyezte el — és harckészültségbe — , hogy szükség esetén mind Lengyel-, mind Magyarországon rövid idôn belül bevetésre kerülhetnek. Ahogy ezt 1956. október 31-i felvonulásuk be is bizonyította. Ezen kívül Erdélybôl és a "Kárpátokon túli területekrôl" (Kárpátalja) október 23. és 25. között több szovjet hadosztályt csoportosítottak át Magyarországra. A szovjet fegyveres erôk összlétszáma — a KGB-csapatokat nem számítva — 16 hadosztályt, mintegy 180–200 000 fôt tett ki. Páncélosaik, rohamlövegeik száma 1200 volt. Két repülôhadosztály is tartozott állományukba. Ezeket azonban tartalékban hagyták.

A szovjet hadsereg 1956-os ôszi katonai stratégiája három lépcsôben zajlott le. Október 23-án és 24-én csak "erôdemonstrációkban" fitogtatták magukat. Úgy gondolták, mint Kelet-Berlinben 1953 júniusában, Budapesten való fel-alávonulásuk "megrémíti" a lázadó magyarokat és így szétszóródnak. Eme politikai elgondolásuk is egy hamis és hazug eszmevilág tézisein nyugodott. Tudjuk, nem így történt. A szovjetek második stratégiája a támadó hadmûvelet volt. Ezt október 25. és 28. között érvényesítették. De itt — így Malasenko altábornagy, a Különleges Hadtest 1956-os megbízott vezérkari fônöke, 1994-ben Moszkvában — "a kormányuk által meg volt kötve kezünk, önállóan nem operálhattunk". Ezenfelül a szovjet taktika is csapnivalóan rossz volt: páncélos erôkkel kívánták "móresre" tanítani az ellenük klasszikus partizánharcot folytató felkelôket. A "harmadik lépcsô": 1956. november 4. és november 5. Malasenko: "Ekkor már Konyev marsall adta nekünk az utasításokat. A magyar kormányra (azaz a Kádár-klikk) nem kellett tekintettel lennünk!" Ez idôben lôtték szét a szovjet divíziók Budapestet.

Jóllehet, a szovjetek katonai intervenciója Magyarországon 1956-ban gyôzedelmes volt — erkölcsileg a hadsereg vereséget szenvedett. Aránylagos veszteségeik is tetemesek voltak: 2260 halott, sebesült és eltûnt vörös katona, ebbôl 720 halott. S mindez kb. 20 napi bevetés alatt.

Forradalom, felkelés vagy szabadságharc volt-e a magyar "1956"?

Mindhárom. Az októberi "események" több szakaszban játszódtak le. A párt uralma ellen a kommunista értelmiségiek egy felvilágosult gondolkodású csoportja kezdte a rebelliót. Ôk ütöttek elôször rést a Rákosi-Gerô féle diktatúrán. Követték ôket — szinte teljes létszámmal — az egyetemek, fôiskolák és különbözô tanintézetek (katonai akadémiák) hallgatói. Ezeknek száma országos viszonylatban 30–40 000 fô volt. Ôk hívták tüntetésre a népet október 23-án. S amikor az ÁVH a Magyar Rádió székháza elôtt meggondolatlanul (vagy provokatív szándékkal?) tüzet nyitott a tüntetôkre, a demonstrációból fegyveres felkelés lett. Ehhez csatlakozott — szintén majd teljes létszámmal — a munkásság s vált az események élharcosává. A parasztság tulajdonképpen csak október 25-e körül mozdult meg. A tsz-ekbôl, az egyéni gazdáktól társzekér társzekér után hozta az élelmiszert a nagyvárosok lakosságának, miközben a Magyar Népköztársaság összes városában, falvaiban és településein 48 óra alatt némi erôszakkal, vagy anélkül, mint kártyavár, omlott össze a vörös uralom (hasonlóan Kúnék hírhedt Tanácsköztársaságához 1919 július végén). A magyar fegyveres erôk eme népi mozgalomban eléggé a periféria szélére kerültek. A "párt ökle", az AVH pedig gyáván megfutamodott. Szétesett. Parancsnokai egy része vagy a szomszédos "szocialista országokba" szökött, vagy a sógor fáskamráiban keresett menedéket. Egy rothadt államberendezés használhatatlan zsoldosai...

A felkelés akkor vált szabadságharccá, amikor az addig "megverhetetlennek" hitt szovjet hadsereg tört hazánkra és a felkelôk felvették ellenük a harcot.

Mi okozta a forradalom bukását?

A nagyhatalmak ármánya, árulása és — a Szovjetunió kivételével — teljes érdektelensége.

Ma már ismeretes, hogy a szovjet vezetés a forradalom elsô napjaiban megzavarodott volt. Várt egy magyarországi lázadást, amit örömmel vert volna szét, de nem számított arra, hogy a szovjetek és a helytartóik, az ostoba, gyarló, "senkikbôl" verbuválódott "magyar" pártvezetôk ilyen szervezett és hatalmas népi ellenzékkel kerülnek szembe. Hruscsov kiegyezett volna Magyarország esetében egy második Nagy Imre-kormánnyal (1953), de az egypártrendszeri diktatúrát nem volt hajlandó feladni. A pártvezetôk tábora megoszlott. A katonák a beavatkozás mellett voltak. A kínai testvérpárt is és Európából Togliatti és a félig már szenilis Ulbricht. Gheorghiu Dej, a román KP-vezér még csapatokkal is támogatni akarta az új szovjet katonai intervenciót. Hruscsov kezdetben ingadozott. Saját Sztálin-ellenes politikáját látta azonban Magyarország esetében veszélyeztetettnek. A Kremlbeli döntés — hogy jön egy második katonai intervenció — október 30-ról 31-re virradó hajnalon született. Hruscsov döntött. A többiek csak bólogattak. Kivétel Mikojan volt. Segítette Hruscsovot a döntésben a washingtoni kormány gyáva, alattomos és rohadt politikája. Eisenhower, ez a bottal csinált politikus, mindeddig csak üres szólamokban állt ki a kelet-európai népek önrendelkezési- és szabadságjoga mellett. Most titkos és nem titkos csatornákon megüzente a Kremlnek: az USA érdektelen Kelet-Európában. Ebben az övezetben Jalta (1945) óta továbbra is Moszkva az úr. Cselekedjen belátása szerint. Még a Washington és Moszkva közötti kulturális kapcsolatokat sem függesztették fel az amerikaiak — hogy legalább látszólagosan tiltakozzanak a második szovjet intervenció ellen. Anglia és Franciaország 1956 októberében a közel-keleti háborúval voltak elfoglalva. Németország hadserege felépülôben volt. Mit csinálhatott egymaga? Ausztria lapított. Féltette 1955-ben visszakapott függetlenségét. Jugoszlávia — Tito — Hruscsov mögé állt. Megijedt a magyar irredentizmus feltámadásától. Elárulta személy szerint is Nagy Imrét. Így Hruscsovnak tálcán szervírozták Magyarországot. Sajna: forradalmunk már akkor kudarcra volt ítélve, amikor kirobbant!

A forradalom alatt a Magyar Népköztársaság területén 48 óra leforgása alatt minden városban és községben megszûnt a kommunista hatalom. Ilyen még nem volt a történelemben — s ez is jellemzi, mennyire népidegen és rothadt volt a hatalmon lévô kommunista párt. Tagsága — 800 000 fô — szétszaladt. 1956 decemberében az új pártszervezôk még 80 000 fôt sem tudtak magukénak. Ennek a fele is karrieristákból állott. A forradalmi harcokban elesettek és megsebesültek száma 20 000 fôn felül volt. Kádárék, úgymond, Karhatalmi Tiszti Osztagai 1956 december végén nem több ember felett, mint 12 000 fô fölött rendelkeztek. A honvédség, rendôrség szétszaladt. A KP "magvából", pl. a hírhedt ÁVH-s tisztek Jambrich testvéreibôl és a többiekbôl halálbrigádok kezdték el mûködésüket. Titokban orvul gyilkolták le a pártnak nem tetszô vagy a behódolást visszautasító munkástanácsok tagjait. ÁVH-s gyilkosokon kívül számos olyan briganti szolgált itt, akik késôbb újságíróként és a kultúra többi "humanista" vonalán jutottak jól fizetett állásokba. Pl. a Népszabadság nem egy kommunista szerkesztôje (ma is ír!) e bandába tartozott. Kádár-Cermanek, a szovjetek bábja, 1956 és 1961 között nem kevesebb mint 300 fôt (köztük számos fiatalt és munkást) küldött a bitóra. 20 000 fô börtönbe került, ahonnan csak 1963-ban, amnesztiával szabadultak. De a rezsim kimúlásáig (nem olyan finoman: "megdögléséig"!) megmaradt priuszuk — hetedíziglenig. Kádár 1958-ban, amikor Hruscsov felajánlotta nekik a szovjet csapatok Magyarországról való kivonását, ennek ellent mondott. "Maradjon önöknél csak Rákosi — nálunk pedig állomásozzanak tovább szovjet csapatok!" — mondta. Ezzel kinyilvánította hazaárulását. Nemcsak a forradalom elárulása, a bitóra hurcoltatott százak, de a honárulás is Kádár-Cermanek (népnyelven "jó János királyunk"!), eme KP-funkcionárius lelkét terheli. Külön iróniája a sorsnak, hogy uralmát ma is Magyarországon 100 000-en kívánnák vissza. Hiába, rabszolga nép. Sajnos. Kell a kancsuka... Úgy tûnik...

A szovjet csapatok csak az Antall-kormány alatt, 1991-ben hagyták el hazánkat. Addigra dugába dôlt a párturalom. Thürmer "elvtárs" nosztalgiázó kommunista veteránjai alig pár tízezer elvtársból áll. Az USA úgy tesz, mintha semmi köze nem lett volna a magyar forradalomhoz. Európa elfelejtette 56-os kiállásunkat. Most az 1968-as Prágai Tavaszt dicséri.

1956/57 telén 210 000 magyar hagyta el hazáját és keresett egyetlen batyuval új hazát a nagyvilágban. Letelepedtek, egzisztenciát teremtettek. Kivívták befogadó országuk elismerését. Ôk voltak a forradalom bukásban is megacélozódott gyôzôi.

A 20. század csillagórája és a magyar történelem ezen évszázad legkiválóbb eseményei dokumentálása élni akarásunknak. Ezek a mi generációnk igazi gyökerei. Nem a Horthy-korszak, nem az együgyû és ostoba gróf Károlyi kezdettôl elvetélt kísérlete, nem az agg Ferenc József Monarchiája és kevésbé az 1945/47-es demokratikus kísérlet, amely jónak indult, de megfeneklett a nagyhatalmak árulásán. 56-ból nem EGY van! Amennyi ember, annyi 56 létezik. De mindenki EGY abban: a függetlenséget, a demokráciát és az állami önállóságot akartuk. És a kommunizmusból és annak minden válfajából mindenkinek elege volt.

Gosztonyi Péter
(Bécsi Napló)