Szülôvárosáról érzô ember csak elfogultan tud beszélni. A szülôváros, a szülôföld úgy nevelt, akár az Édesanya. Nem is tudom, miért nem írják ezt a szót is nagybetûvel.

Számomra a szülôföld felmenôimtôl sallangmentes természetességgel be lém ol tott, soha nem múló szeretete egyike az életút zûrzavarában mindenkor megfogható biztos kapaszkodóknak.

Értetlenül állok azok elôtt, akik vitatják azokat a senkire sem ártalmas és természetes részeit egy egészséges ember lelki épületének, mint amilyenek a szülôföld szeretete vagy a nemzettudat is.

Talán az lehet a baj, hogy ezeket sokan felcicomázva, sarkítva, másokkal szembeállítva képzelik el. Nem úgy, ahogy ott, a Kisebbik Hazában, Erdélyben, Kolozsváron, a Felek alatt, magam sem tudom, hogyan, de részemmé váltak. Sem nekem, sem azoknak, akiket barátaimnak tudtam, eszébe nem jutott ezzel másoknak ártani.

És itt talán már el is érkeztem oda, hogy mit jelent Kolozsvár szelleme. Egyszer már faggatott egy riporter arról, hogy mondanám meg egy szóban azt a különbséget, amit érzek az ott és az itt között. Akkor ez a szó jutott eszembe: tolerancia. Azóta e szó is gyanúba keveredett. Mert a szavak csodálatos jószágok, hatalmasak, veszedelmesek, pusztító erejûek és sérülékenyek egyidôben.

Kolozsváron ilyesmit nem is kellett szavakba foglalni. Persze, az egy másik Kolozsvár volt. Manapság csak késô esti sétákon tudom ott a múltat megidézni; ilyenkor is kerülnöm kell a pusztító változtatások nyomait.

Pedig annak elôtte minden fájdalom és létezô bántás mellett is, hátsó gondolat nélkül elmélkedtünk ilyen esti sétákon, hol a magyar vagy zsidó osztálytárssal (aki úgyszintén magyar volt és ehhez nem fért semmi kétség, a kérdés egyszerûen kölcsönösen eszünkbe sem jutott), hol a szomszédos román játszópajtással, a nyiladozó elmét csiszolgatván, más-más nyelven.

Hát az elmét ott lehetett csiszolgatni. Emberközelbe, testközelbe voltak olyan nagyságok, akiket itt tíz évben egyszer látunk az utcán. Egy-egy vasárnapi, Farkas utcai istentisztelet után Apám, a templom elôtt vagy a hársak alatt sétálván, Kós Károly bácsival, Jakó Zsigmonddal, László Dezsôvel beszélgetett, a Bükk görgetegek szegélyezte ösvényein kirándulván pedig minden hét végén Szabó T. Attilával vagy az itt még máig kellôen nem ismert és értékelt Nagy Imrével lehetett találkozni. A fôtéri templomból Barát Béla kanonok úr lépett ki vagy Reischel fôtisztelendô úr, és Apámat, a református fôgondnokot, szeretettel ölelték meg.

Házunkban, még születésem elôtt, a harmincas évek közepétôl otthonra lelt a HITEL szerkesztôgárdája. A fôszerkesztôk: Vita Sándor, Albrecht Dezsô, Venczel József és Kéki Béla, meg a többiek: Tamási Áron, Dsida Jenô, Kós Károly, Hunyadi Sándor, Szervátiusz Jenô, Kiss Jenô, Kuncz Aladár, Kemény János, Mikó Imre és még nagyon sokan, hetente olykor többször is megfordultak nálunk.

Szüleim — akkor már a sajátosan végrehajtott romániai földreformtól alaposan megkopasztatván — anyagi erejüket meghaladó vacsorákat rendeztek tiszteletükre, és hajnalig folyt a szellemi munka, az építkezés. Építkeztek, mert akkoriban az erdélyi magyarság úgy kellett magának mindent megteremtsen, mint egy test, amelynek végtagokat kell növeszteni, vagy tán fordítva: mint egy végtag, melynek testet kell teremteni. És megcsinálták! Az erdélyi magyar élet lábraállt, az irodalomtól az érdekképviseleti szervezetekig — még a fasizálódó Romániában is.

Sajnos 1945 után az a sajátos helyzet, melyben látszólag csak a baloldaltól lehetett valamit remélni, sokakat becsalt ebbe a csapdába, amelyik aztán végzetesnek bizonyult. Hajdan kitûnô emberek szinte tudtukon és akaratukon kívül lettek részesei annak a pusztító munkának, amelyik a magyar oktatástól az érdekképviseleti intézmények felszámolásáig mindent elvégzett a vörös lepel jótékony takarásában mûködô bizantin-levantei román hatalomnak.

Ezek az évek törölték ki az irodalomtörténetbôl a HITEL emlékét is. Csak az érem egyik oldala volt emlegetve. Pedig annak idején a viták sem voltak antagonisztikusak, és volt egy Vásárhelyi Találkozó is. Az ebben játszott szerepüket mai napig nem emlegetik. Arról nem is beszélve, hogy magát a találkozót is megpróbálják besározni, emlékezetében is.

De ezekben a nehéz években is azt láttam, hogy az engem körülvevô emberek, ebben a csodálatos városban, talpon maradtak. Az emberi tartás eme nagyszerû példáiból tanulva nevelkedtünk. Volt, aki börtönt és Duna-csatornát járt, s onnan is szellemi értékeket hozott haza — a betegségek mellett. S volt, akit fokozatosan toltak a perifériára, de ott is meglelte a feladatot.

Apám, például, elôbb az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületet vezette mint ügyvezetô alelnök, a pótolhatatlan intézmény felszámolása után a Bolyai Egyetemen tanított, és a magyar nyelv visszaszorításával párhuzamosan vesztette el egyik állását a másik után. Végül talajtérképezô mérnök lett, szakkönyveket írt, és amikor kényszernyugdíjazták, akkor a kiváló mezôgazdász és szakíró, a mûvelt erdélyi értelmiségi megtalálta helyét raktárnokság címén a magyar mûemlékek restaurálásánál, ahol a boldog emlékû Bágyuj Lajos autodidakta restaurátorral dolgozott egy ügyért. Így esett meg, hogy én is kitanultam a szakmát, és néhány kolozsvári fiatallal magunk restauráltuk a nagy magyar templomok és Vajdahunyad várának ólomkeretes üvegablakait. Ma már ismét „megkövezve" látom ezeket viszont.

De meg kell emlékezzünk Kolozsvár szellemének egy másik sajátosságáról is. Ez a vallási tolerancia. Errôl csak egy személyes történetet mondanék. Amikor Tavaszi Sándor református püspökhelyettes, jó barát (szintén „Hiteles") megkeresztelt, délután Márton Áron római katolikus püspök úr, a másik jó barát is felkereste szüleimet, és megáldott, mondván: „Légy jó magyar ember". Ennek az áldásnak az erôtadó suttogását érzem életem minden pillanata felett — én, a kolozsvári vastagnyakú kálvinista ivadék.

Dr. Szász István T.
(Leányfalu)