Jövôbelátás dolgában többnyire ugyanúgy homályban tapogatózom, mint Tisztelt Olvasóim többsége. Számtalanszor elôfordult, hogy "jóslatom" nem vált be, és arra is akadt példa, hogy amitôl féltem, féltettem magunkat, az be is következett. A közép- és délkelet-európai államok NATO-csatlakozásáról például azt mondtam, hogy számunkra az lenne a jó, ha Romániát és Magyarországot együtt vennék fel az Észak-atlanti Szerzôdés Szervezetébe, ez biztosítaná a jó viszony harmonikus fejlôdését a két ország között, ami nekünk, romániai magyaroknak elsô számú érdekünk. Minekutána ez nem így történt, bevált, amit erre az esetre "jövendöltem" — nem kellett hozzá nagyfokú éleslátás: A NATO-felvétel kérdése Érisz almájává vált a két ország között. Tájainkon újabb lendületet kapott az irigység talaján szított magyarellenes hullám: ha a két éve választott kormányzat (túlnyomó többségében) nem is vett részt benne, visszafogni sem próbálta, talán népszerûségét féltve; de még azokat a kormánytagokat sem intette le — legutóbb Dejeu belügyminiszter urat például —, akik igencsak beálltak a hangulatkeltôk közé. A román tömegekben támadt felháborodás (mert idáig ment a dolog) Magyarország NATO-felvételével (és a mi halasztásunkkal) kapcsolatban, nem utolsó sorban azon a több évtizedes magyar- és Magyarország-ellenes propagandán is alapult, hogy ti. hosszú idôn át egyebet sem hallottak, mint a nyomort és züllést, amibe Magyarország süllyedt eladósodása miatt, szemben az adósságait rendezô, illetôleg már ki is egyenlítô országunkkal. Eközben, ebben a boldog tudatban, az embereknek eszükbe sem jutott kissé körülnézni — idehaza. Felmérni azt, hogy az euroatlanti csatlakozásnak nemcsak katonai, de politikai és gazdasági feltételei is vannak. Ha Románia (formálisan) rendezte is viszonyát Magyarországgal — de egy másik, a "nagy" Oroszországgal késik az alapszerzôdés aláírása. E hatalom ugyanis — "érthetetlen módon" — nem fogadja el, hogy Románia feltételeket diktáljon neki. Ugyanakkor pedig, amikor katonai értelemben Románia nem marad el Csehország, Lengyelország és Magyarország mögött, a demokratikus megvalósítások, de kiváltképpen a gazdaságiak, valamint a reformok bevezetése terén messzire mögöttük van. Íme, miért halasztották el Románia felvételét — elôbb a NATO-ba, majd pedig elhalasztják az európai-uniós csatlakozását is. Az euroatlanti tagság ugyanis egyetlen országnak-nemzetnek sem jár ki (amint ezt tájainkon vélték) alanyi jogon.

Volt azonban és van egy másik tényezô is, amelyikrôl nem esik szó.

Tôlünk keletre van olyan hatalom, amely kezdettôl ellenezte s most is ellenzi a NATO bôvítését. Ellenzi általában, de bizonyos országok tekintetében hangsúlyosan is. Ezek közé tartozik a mi országunk is. Adott esetben anyagi áldozattól sem riadva vissza. Ez a politikai törekvés tájainkon mindenekelôtt a román-magyar ellentétet igyekszik "melegen" tartani. Pontosan tudja, Románia és Magyarország NATO-felvételének alapföltétele a szomszédokkal való jó viszony kialakítása; a magyar-román jó viszony meghatározó tényezôje pedig Románia kisebbségpolitikája. Ezért kellett tehát a kormánypárti Pruteanu szenátor úr, akinek sikerült a kormány demokratikus oktatási tervezetét megtorpedóznia. Így támasztottak mesterséges hisztériát a magyar tannyelvû állami egyetem — nem létesítése, hanem visszaállítása ellen. Így folytattak — elsôsorban az írott sajtóban, de bizonyos TV-adásokban is — hecckampányt ellenünk, bevonva ebbe a görögkeleti egyházat, részben- vagy egészében kormánytagokat. Bizonyos mértékig még Emil Constantinescu elnök urat is, aki arra biztatta az ortodox teológusokat, helyeztessék magukat Hargita és Kovászna megyékbe, teljesítsenek ott "missziót" — ahelyett hogy zsíros, színromán vidékek parókiájára mennének. Vagyis "térítsenek", mint a két világháború között tették hatósági segédlettel, ugye, ha nem is nagy eredménnyel.

Románia és Magyarország között immár egyhamar nem várható a viszony további javulása. Az a bizonyos hatalom dörzsölheti a kezét: Románia NATO-csatlakozása ilyen körülmények között a bizonytalan jövô homályába vész — a tudva, vagy tudattalan zsoldjában álló román nacionalista politikusok pedig reménykedve pisloghatnak Nyugat felé: hátha ilyen körülmények között immár Magyarország NATO-felvételére sem kerül sor, hátha megdöglik "a szomszéd kecskéje" is.

Elképzelhetô, hogy igazuk lesz, bár nem valószínû. Ez immár a magyarországi politika talpraesettségén múlik, amelynek mi azzal segíthetünk, hogy nem adunk egyfolytában tippeket a magyar kormánynak, nem próbáljuk elôírni neki, milyen lépéseket tegyen a mi érdekünkben, és csak akkor szólunk, amikor kérdeznek. Azontúl van és lesz épp elég dolgunk idehaza. Mindenek elôtt vissza kell rendeznünk sorainkat (ha szükséges) és erôsítenünk kapcsolatainkat a román demokrácia erôivel. A sikertelenség azonban — ezt lássuk be — elsôsorban nem politikusaink ügyetlenségén múlott, múlik; azén az idétlenül nyilatkozó fiatal képviselônkén sem, aki a román TV-ben azt nyilatkozta, hogy illetményeik emelése indokolt, hiszen ô, például, személyesen naponta 150.000 lejre eszik. (Tudja mit, képviselô úr? Amikor választói majdnem éheznek, húzza meg ön is egy kissé a nadrágszíját, s ne dicsekedjék a napi másfélszázezres cehhel!).

Sikertelenségeink okai túlmutatnak az RMDSZ politikusain, vezetôségén, mégpedig olyan hazai erôk felé, amelyeket külföldrôl manipulálnak. (Szerintem nem véletlen a boszorkányüldözés, aminek Adrian Severin egykori külügyminiszterünket tették ki, mert azt merte állítani, hogy bizonyos politikusok és sajtóhatalmasságok idegen szolgálatban állnak.)

Céljuk: Románia ne léphessen be a NATO-ba. Hogy ne záródjék el ama hatalom útja a Balkán, az évszázados álom, a Dardanellák felé. Íme, miért gurult el — egy újabb trójai háború kirobbantásának a reményében — Érisz almája.

Ne egymást marjuk érte.

Fodor Sándor