Panaszkodik egy ismerôsöm: több alapítványt is megkeresett, de egyik sem akart segíteni, így aztán nem mehet külföldre, hogy megoperáltassa magát. Azonnal rémeket látok, hisz ha a határon túlra kell mennie, biztosan nagy a baj. Hirtelen azt sem tudom, hogyan legyek minél tapintatosabb, kerülgetem a kérdést, de végül csak felteszem: hát annyira súlyos? Á, dehogy! És majdnem olyan rutinmûtétet említ, mint a vakbélkivétel. Csodálkozom. Akkor minek a kilincselés, kunyerálás, hogy ne mondjam, koldulás?! Ô is fel van háborodva: azzal utasították el, hogy baja nem halálos. Hát meg kell ahhoz majdnem halni, hogy odaát mûtsenek?!

Nem, nem kell majdnem meghalni. Csak a szomszéd kertje az mindig zöldebb. Nemcsak gondolom, meg is mondom ezt neki. Rosszallóan válaszol, mintha szememre vetné, hogy már én sem értem meg.

Hát nem értem meg. Ahogy azt sem értettem, amikor ugyancsak ô ráerôszakolta a gyermekére az egyik határon túli egyetemet. A kolozsvári miért nem jó? — kérdeztem akkor. Megvetôen legyintett, még válaszra sem méltatott. Pedig ott végzett ô is.

Szerettem volna visszagyömöszölni a kérdést mélyen a tudatom alá, de nem hagyta magát. Fel-feltört, kísértett: ha lelegyinti azt az intézményt, ami az ô tudását megadta, akkor saját ismereteit is ugyanennyire semmibe veszi, végeredményben pedig önmagát sem becsüli sokra. De akkor miért panaszolja el, ha mások sem becsülik meg a munkáját?!

Ebben nincs sem politika, sem etika. Látszólag tiszta logikai sor. Látszólag. Mert valójában nagyon is etikai felhangú a következtetés: ha én nem becsülöm meg magam, miért várom ezt el másoktól? Miért nem tetszik a saját munkámmal széppé tett kertem, miért mondom zöldebbnek a szomszédét?

Ismerôsöm gyerekének története keserédes. Vagy felemás. Ahogy tetszik. Hamar otthagyta a nagyhírû egyetemet, mondván, hogy túl nagy a város, túlságosan idegenek az emberek. Mégiscsak Kolozsvár az igazi. Nem kárörvendtem, nem álltam elô az "ugye, mondtam" okoskodással, mindössze két szóval válaszoltam: "hát persze".

A gyerek felkészült, és bejutott. Aztán azt is otthagyta. Igaz, néhány héttel tovább bírta, mint a másikat. Most már nincs kifogás, nincs magyarázat. Tulajdonképpen nem is téma már a gyerek, mert a hangsúly áttevôdött az operációra. És a panaszkodásra, hogy ôt senki nem segíti hozzá a külföldi mûtéthez.

Nem érveltem, nem magyaráztam. A panaszáradat végén — csak úgy félszájjal — megjegyezte, hogy végeredményben nálunk is vannak orvosok. Sôt, jó orvosok is akadnak. Ha meg akartam volna sérteni, mondhattam volna, hogy ilyen banális mûtéthez mindenképpen. De ráharaptam csípôs nyelvemre, és megint csak annyit mondtam: "hát persze".

Megígérte, hogy majd jelentkezik. Még nem tette. De ahogy ismerem, fogja. Újabb panaszokkal, saját kertjének csepülésével, a szomszédé felmagasztalásával. Nem tudom, milyen hangulatban kap majd el, de nem bánnám, ha végre meg tudnám neki mondani, hogy túlbecsülni ugyan nem, de megbecsülni önmagunkat mindenképpen ajánlatos volna. Csak félek, hogy ha meg is hallja, megértenie majd nem akaródzik neki a példázatot.

Molnár Judit