Mintegy érdekességként említem: az esztendô talán egyik hónapjának sincs számunkra, magyarok számára annyi "üzenô dátuma", mint éppen október havának.

Elég talán, ha csak a legjelentôsebbeket sorolom elô azon dátumok közül, amelyek történetünkben meghatározó, kiemelkedô, a maguk módján, üzenetük révén befolyásolóak voltak, maradtak, s bízom benne, hogy azok lesznek ezután is:

(1848) október 16.: az agyagfalvi Székely Nemzeti Gyûlés kezdetének napja; rá alig egy esztendôre: (1849) október 6.: a jelképpé vált Aradi Tizenhárom kivégzésének szomorú dátuma, mintegy nyitányaként az elkövetkezô tomboló önkénynek; (1956) október 23.: legújabb kori történetünk szabadságharcának kezdete, amidôn ismét vér festette a pesti utcát, a szabadságért felkelôk vére.

Három dátum — háromféle történés, esemény kezdetének napja, s így — látszólag — háromféle üzenettel az utókor, s így számunkra, most élôk számára is.

Mondom: csak látszólag háromféle és más s más tartalmú az üzenet, hiszen a lényeget tekintve mindhárom dátum üzenete majdhogynem ugyanaz: az öntudatos vállalásról, a következetes kitartásról szólnak ezek a szabadság eszméjéhez, a szabadságért való harchoz így vagy amúgy kötôdô történelmi üzenetek.

Megannyiszor elmondjuk ma is, hogy nemzetünk történetében — fôleg Mátyás király utántól errefelé — jóformán csak Mohácsok sorjáznak egymás után; hogy nekünk semmi sem sikerült sem Rákóczival, sem Kossuth-tal, sem Nagy Imrével; hogy nekünk csak Nagymajtény, Világos, Arad, Trianon jutott és orosz tankok Budapesten...

Tényszerûen nézvést a dolgokat: mindez így igaz, mindez szintén kijutott nekünk. Következésképpen századok óta, századokon át mindig ugyanaz kellett volna, kellene legyék az üzenet, jelesül ez: "Nem érdemes, nekünk úgysem sikerül soha semmi..." Persze, voltak korszakok az idôben s helyzetek (mai évtizedeinkben is), midôn az éppen soros mohácsos mivoltunkon való kesergés, nekibúsulás vesz erôt rajtunk, sokszor már-már tétlenséget, beletörôdést, önmagáért való önsajnálatot sugalmazván. (Merthogy — úgymond — ilyenek vagyunk mi, magyarok: bûnösök a múltban, koldusok a mában s vesztesek minden eljövô felpirkadásban. Mondom, efféléket nemcsak elribanculó korunkban hallani, de mondjuk mi ezt elég régóta, ama török átkot is felemlegetvén váltig.)

De hát voltak, s vannak ma is másfajta üzenetei is a fentebb említett dátumoknak. A "nem érdemes, mert nem lehet"-re válaszul adván a "muszáj, ahogy lehet —, mert kell!"-t. Nem optimista válasz volt ez soha, hanem egyrészt a kényszerûség, másrészt pedig az ösztönös életigenlés szülte. A létéért, fennmaradásáért küzdô, cselekvô énünk válasza s a bennünk is minden körülményekben, sorsban végül csak felülkerekedô építô és építkezô emberé.

Számomra mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény is, hogy például az Aradi Tizenhárom kivégzésének napja tragikus mivoltában sem gyászos, kétségbeesett üzenetet hoz nekünk az idôbôl, de valamiféle felemelô, megtisztító érzés uralkodik el rajtunk-bennünk is eme októberi napon: a minden-áldozatot-vállalás nemes érzése. Persze, nagy szavakat is mondhatunk, amelyek ez esetben talán még ma is igazak (nemcsak nagyok és szépek): olyan jelképpé lett az Aradi Tizenhárom vértanú, akiknek példája nemcsak lelkesít, de számon is kér. Nem a halál, nem a Tragédia gyászünnepe hát október 6. azóta sem —, de azé a mélyben rejtezô eszme-magé, amelynek szárba sarjadását mindig csak elôsegítette a rája permetezett-ömlött vér. Hogy így van ez, számomra legalábbis, példázza azt 1956. októbere is. Mert, vélem, nemcsak Petôfi és Kossuth élt, lobogott fel a pesti utcára vonulókban, de lelkükben, tudatukban, zsigereikben ott lüktetett az Aradi Tizenhárom s mindazon nevesek és névtelenek is, akik több mint száz esztendôvel annak elôtte vérüket ontották, életüket áldozták a nemzetért, a szabadságért (mert bennük is fellobogott Dózsa György éppúgy, mint Thököly s a felséges Fejedelem, II. Rákóczi Ferenc).

Nem meghalni akart egyikük sem, vélem, hôsök és vértanúk sem akartak lenni — mindössze élni akartak: szabadon, emberhez méltóan. S mert másként nem lehetett —, hát karddal, vérük és életük árán próbálták kivívni ezt az utánuk következôk számára.

"Muszáj, ahogy lehet — , mert kell!" — és mindig azt és úgy kell egyénileg és közösségileg is, ahogy azt a nemzet és a becsület megköveteli.

Októbernek van még egy másik üzenete is, amelyet 1848-ból, az agyagfalvi Székely Nemzeti Gyûlésbôl "küldött el", kereken 150 esztendôvel ezelôtt — s nemcsak nekünk, magyaroknak, de az Erdélyben évszázadok óta vélünk együtt élô románoknak és szászoknak is. A székely önrendelkezés, a jobbágyfelszabadítás fontosságát proklamálván, Agyagfalva a nemzeti szabadság mellett kihangsúlyozza a polgári szabadságjogok fontosságát is: a közös teherviselést, a polgárok jogegyenlôségét.

"Békét óhajtunk e honban és szabadságot, melynek édes gyümölcseit veletek együtt élvezhessük" — üzeni Agyagfalva 1848. október 16-án a "szász és román testvéreknek, polgároknak. "Mü tiszteljük nemzetiségtöket, nyelvetöket és vallástokat, s készek vagyunk azt fegyverünk élével oltalmazni." S mindezt mikor üzeni — kezet nyújtva — Agyagfalva, a Székely Nemzeti Gyûlés? Bizony akkor, midôn már nemcsak a szász, de a román "testvérek és polgárok" is "fegyverük élével" mentek rá nemcsak a magyar szabadságharcra, de a békés magyar polgári lakosságra is!

150 esztendô múlt el ama üzenet "elküldése" óta — s mint tudjuk: halló fülekre vajmi ritkán talált. Sajnálattal állapítható meg ez jelen korunkban, zavarosan, zaklatottan folyó mai napjainkban is.

Erdélyi szellemiségrôl, példamutató toleranciáról folyik itt, e tájakon a szónoki szó egyvégtében, románul, magyarul, németül. Csak épp a mi kézfogásra nyújtott kezünk árválkodik oly régóta az idôben!

Csak épp az agyagfalvi üzenet kering, fészektelen madárként, Erdélyország fölött, e honban. Sokszor még mi, az üzenôk késôi utódai sem halljuk meg Agyagfalva szavát, avagy félreértjük, csak egyes mondatait fogadja el és be az elménk.

De — hiszem —: Agyagfalva nem csügged, bízik benne, hogy üzenete egykor fészekre lel, s nemcsak a mi szívünkben, agyunkban, de "a szász és román testvérekében, polgárokéban" is. Ha nem hinné ezt — újabbkori Rodostót kellene keressen magának. S mert ezt nem akarja ma sem — csak annyit mondhat, üzenhet ma is: "tenni kell a dolgunkat, eleinkhez méltón —, ahogy lehet, mert kell, mert muszáj, hisz nemcsak létezni, de élni is akarunk! Kötelességünk is ez, nemcsak jogunk!"

Agyagfalva is él —, mert élni akar!

MOLNOS LAJOS