I.

Lihegve fordult vissza. Már
ha itt vagy: hát szembôl, Halál!

(Nemcsak ô s hona: tenhazád
is vérzik itt — tudod, kozák?)

Nem ágyban, nem párnák között.
De így se! — Nagy kötést kötött

— hol a kivívott diadal?
melyért még az ô fiatal

élete sem kár! semmi se!
ha hôsökért zeng gyászmise,

hôsökért, akik istenek
módjára erôt vettenek

a zsarnokságokon! — Ó, de így!
ravasz, alattomos, irigy

sors martalékaként! — Ha már
halni kell: hát szembôl, Halál!

Az örökéletre valót
így keresi meg — a halott.

IV.

Napszállta? — már ki éri meg?
Még visszanéz. Szalad. Liheg.

Van út — kiút nincsen. — Ha már
halni kell: hát szembôl, Halál!

Szembôl, szívem, egyem, valóm.
Hadd lássalak még meghalón.

Érezzelek, tapintsalak.
Aztán nincs már kín, nincs salak,

verejték, szégyen, semmi gond.
Mért fut az élet, a bolond?

utolsó percig! — Nincsen ír rá,
toll, tinta, kéz, amely leírná,

agy, hogy fölfogja, lássa szem.
"El vagyok veszve, azt hiszem."