Tiltott pályák?

A hatodikban a fiúk közt napokig beszédtéma volt az egyik srác bejelentése, hogy ô bizony katonatiszt szeretne lenni. Az ötlet valami miatt az átlagosnál jobban felkavarta a kedélyeket, többen hozzászóltak, az osztálytársak valahogyan ráéreztek, hogy ez merôben elüt a szokásos szándékoktól. Volt, aki szerint matekbôl két ötössel jobb lesz mélyen hallgatni, azt is titokban, mert, aki gyenge számtanista, már eleve kizárta magát a versenybôl. Mások szerint e pályához valami külön adottság kell, nem tudja megmondani mi, de majd megkérdi az apukájától, ô biztosan hallott róla...

Nos, valljuk be, úgy is mint apukák és anyukák, hogy bizony van itt egy körülmény, mellyel nagyvonalakban mind tisztában vagyunk, ám beszélgetni róla valóban nem szoktunk. Aki az utóbbi húsz-harminc évben töltötte le katonai szolgálatát, az tudja, hogy gyérülôben a román hadsereg kisebbségi származású tisztjeinek a száma, s bizonyára olyan élménye is volt sokaknak, mint nekem a hetvenes évek legelején, hogy a Székely vagy Nagy nevû hadnagy, illetve százados még négyszemközt sem volt hajlandó megszólalni magyarul, s mikor egy alkalommal kimondottan próbára tettük, válaszolt ugyan, de — románul. Nyilvánvalóvá téve elôttünk is, hogy neki nem szabad, illetve nem tanácsos más nyelven értekeznie, s hogy ô ezt az alkut elfogadta, illetve nem kívánja senkivel közülünk megbeszélni. Hogy milyen természetû és mennyire asszimetrikus helyzetben kötött alkuról volt szó, nemigen kellett magyaráznia nekünk, egyazon légkörben éltünk, sôt cseperedtünk fel, legfeljebb szubjektív indokait firtathattuk volna.

Egyszóval, valóban világos elôttünk, hogy a román hadsereg tisztikara nemzetileg egynemûségre törekszik, s hogy ezt agyafúrt vagy nagyon is durván manipulatív, direkt és indirekt eszközökkel éri el. Maga a toborzás is egyoldalú lehet, ámbátor errôl nem kívánok nyilatkozni, a kisebbségiek kiszûrésérôl egy sokrétû akadályrendszer gondoskodik, kezdve azzal, hogy a szándéktól már eleve eltántorító nemzetiségi közhangulat vált uralkodóvá, el egészen a hadsereg nemzeti jellegének propagandisztikus túlhangsúlyozásáig (az nem mesterség, hanem a legszentebb nemzeti eszmények önfeláldozó szolgálata — ezek után magára adó kisebbséginek be kell látnia, neki egész egyszerûen nincs mit keresnie soraiban) és a tisztképzô iskolákba való bejutás mechanizmusáig. Ott, ahol a román nyelv és történelem a fô felvételi tárgy, azon a versenyvizsgán az anyanyelvû iskolát végzett kisebbségi fiatal labdába se rúghat. Nem versenyképes, mégpedig pl. azért nem, mert nyelvtudása szükség szerint különbözik társaiétól; ámbátor lehet alapos és tulajdonképpen megfelelô, elárulhatja viszont szófûzése, egy-egy beszéd-fordulata, és itt már a vizsgáztató szubjektív elfogultságai is számításba veendôk, amelyek ráadásul egybeeshetnek a tisztikar, az intézmény elfogadott, de nyilvánosságra nem hozott alaptörekvéseivel.

Valljuk be, ha a nem többségi fiatal eme akadályversenyben mégis gyôztes marad, akkor tulajdonképpen társainál messze nagyobb, a tétet értékben úgyszólván felülmúló teljesítményt kell nyújtania, illetve meg kell fizetnie ama árat, mely a nemzetállamban az érvényesülés valutájaként fungál: hasonulnia kell a többségiekhez oly mértékben, melyet általában az asszimiláció mércéjének tekintenek éppen.

Magyarán, a hatodikos srác szülei nem véletlenül nem fogják biztatni fiukat, ha ötletével otthon is elôhozakodik, miként az sem véletlen, hogy magyar rendôrtiszt szomszédom miért járatja mindkét fiát román iskolába. Így gondoskodik a rendszer belsô utánpótlásáról.

Azt kellene még végiggondolni egyszer, milyen antidemokratikus következményei vannak annak, hogy a fegyveres-, a belügyis testületek, a rendôrség tisztikara elrománosodott, s ennek folytán a lakosság nemzetiségi összetételétôl olyannyira elszakadt, hogy szükségszerûen tolódik a végleges bezárkózás, a szemléletet, életérzést is eltorzító irányba, s gyakorlatilag olyan beolvasztó mechanizmusként mûködik, melytôl magára adó kisebbségi szükségszerûen ódzkodik.