Ránkszakadt demokráciánkban elôbb-utóbb pénzszakemberré válok. Tudatában annak, hogy ilyen alapon milliós konkurenciával kell számolnom, pillanatot se veszítve a vetélkedésben, kora reggel, alighogy kipattant a szemem: kasszát csináltam. Az eredmény az volt, hogy zsebeimet kiforgatva, már a fogas elôtt elhatároztam: ismét meg kell látogassam Jóska bátyámat.

Fizetés nélküli szabadságon, idô bôvében lévén, korábban indultam. A "csütörtöki piac" mellett laknak, s úgy gondoltam, még nézelôdöm is (sosem lehet tudni), s ott várom be, amikor jön a munkából.

Parányi tér, fél tekintettel is át lehet fogni, de, mint minden térnek, ennek is megvan a stratégiai központja. Esetünkben a butik elôtti járda, azt foglalják el a valutázók. Épp erre a pontra szalad rá ez az utca, ahonnan a bátyám kell érkezzék, biciklivel. S hogy árnyékot se vessek a brancsra, elhúzódom annyira, hogy még belássam az utcát.

Sötét gondolataimat némileg átvidámítja a túlzott napsütés. Lesz még jobb is?...

— Dollár? Márkó?

Felrezzenek. Egy fiatal, fekete kalapos cigány legény áll elôttem. Egyik kezében egy lábost tart, másikkal szétfeszíti nadrágja zsebét.

— Mit, mit? — kérdem felocsúdva, s tamáskodó arcát látva, mondom: én csak állok, várok, figyelek, pillanatnyilag nincs szándékomban valutával foglalkozni.

Ekkor szólal meg háta mögül a felesége, mert már az is van neki.

— Hájdi, Matykó, mer ez singáló!

A singáló szóra az addig magabiztos Matykó szó nélkül megfordul, s úgy elsiet, felesége alig tudja követni, hátán egy nagy zsákkal. Átvágják a teret, s a túlsó járdaszélen telepednek meg. De nagy vitában lehetnek, négy kézzel simogatják a levegôt. Furdal a kíváncsiság, mitôl ijedhettek úgy meg. Talán túl szigorúan csillant a szemüvegkeretem, esetleg a singáló szó vert közénk akadályt?

Ekként morfondírozva, bemegyek a kocsmába cigarettáért, s idôhúzásból kérek egy kávét. A maradék pénzt gondosan elteszem.

Nagy a jókedv a belsô szobában, fényes délben már énekelnek. "Mért bántak így velünk, egyikünk sem tudja" — s oly bamba kiváncsisággal néznek egymásra, mintha valamelyikük is kibökhetné a választ. Kedvüknél már csak a füst nagyobb, s ahogy a sorban állok, látom, a nyitva hagyott ajtón belép egy alacsony, csenevész, középkorú férfi, sápadt arcán legalább hetes szakállal. A haja sem sokkal hosszabb; lehet, nem rég szabadult a biztos helyrôl, kopott, gyûrött zakó lóg rajta. Az egyik asztalnál ismerôsre akad.

— Szevasz, Janikám, szevasz! Hogy vagy, kérlekszépen?

Nevezett Jani, pillanatnyi döbbenet után, magasba löki a jobb karját.

— Szerbusz, Csárli! Hát kijöttél?

Csárli sandán körülnéz, s tenyerét dörzsölve, kérdéssel válaszol:

— Janikám, szívem, ki tudnál szolgálni egy szál cigarettával? Momentán úgy állok... — s közel hajolva, mintha csak az odatartott gyújtó lángjának mormolná:

— ... van egy ötszázasom, kipótolod?

S ügyességét vagy a sorban állók jámborságát kihasználva, soron kívül szolgálták ki, s oly hirtelen itta ki italát, hogy szó nem jöhetett ki a torkán. Búcsúzóul is csak karjával intett köszönetet. Az asztaltársaság kissé hökkenten nézett Janira, mire az fejét egyszer-kétszer meglóbálva, feltartotta a mutatóujját.

— Né! Láttok, amit láttok, én tudom, amit tudok. Ezzel az emberrel húsz évet dolgoztam egyazon mûhelyben. Jó szakember volt, csak az volt a baja, hogy olykor-olykor a kelleténél jobban kitátotta a száját. S ezt a mester nem szerette, rá is került a listára. A felesége már azelôtt munkanélküli volt, s egy évre rá el is váltak. S hogy a gyereket az asszonynak ítélték, az maradt a lakásban, s Karcsi ment albérletbe. Kemény tütülésbe fogott, s csendzavarásért meg verekedésért már kétszer volt börtönben. Amint látom, éppen most szabadult.

Ahogy kilépek a térre, harsány ABBA-muzsika csendül a drótkerítésen belül, furcsa harmóniába keveredve a Bodri kutyával. Még van idô a bátyám érkezéséig, összes pénzemre jegyet váltok, s bemegyek a piacra. Módszeresen körbejárom, volt munkatársakkal is találkozom, hajdanvolt büszke vállalatunk immár cseppet sem büszke szakmunkásaival, kik munkanélküli státuszban, esztergálás helyett zsebkendôk, zoknik s mindenféle gezemicék árusításával foglalkoznak. Magyarázkodásuk szinte indigóval készült: "Valamibôl meg kell élni." Itt van például P. "sztorija":

— Húsz éve ismersz, ennyit dolgoztam a vállalatnál, semmiképpen sem gondoltam arra, hogy én piaci árussá leszek, de a negyedik leépítésnél, hogy a nyugdíjhoz közelebb állók maradjanak, én is a listára kerültem. A feleségem egy üzletben dolgozott bagóért, el voltam keseredve, de nagyon. A lépcsôházban volt egy idôsebb asszony, még a népi demokráciában sem dolgozott, mindig valamivel üzletelt. Az mondta, ne mind sóhajtozzam, menjek el vele Törökbe. Édesapáméktól kaptam annyit, hogy összehoztam ezer márkát. Mondanom sem kell, nem értettem semmit az üzlethez, azt vettem, amit az asszony mondott, de olyan jól sikerült a vásár, hogy egy hónap alatt megháromszoroztam a pénzem. Apáméknak nem kellett visszaadjam, még egy utat csináltunk, be is jött a számítás úgy, hogy a harmadik utamra külön kocsit fogadtam. A vámnál akkor úgy volt, hogy pár márka ellenében textilgyárat is hozhattál. Aztán vettem, kézbôl, egy Skodát, most azzal járom az országot, nagy értelme nincs Törökbe menni, helybehozzák ôk az árut, tôlük vásárolok angrós áron. Mit mondjak? A másik piacon is van egy standom, oda felfogadtam egy leánykát s rövidesen ide is felveszek egyet, mert úgy több idôm lesz áru után járni, fürkészni. Apáméknak van öt hektárnyi földjük, azt szeretném megmûvelni, malacokat nevelni, közelebb állna hozzám, minthogy itt áruljak. Mert, ôszintén szólva, valahogy restellek itt állni, mindig azon vagyok, bár csak ismerôs ne jönne.

Elhallgat, s párszor lemondóan bólint a fejével.

— ... nem mondom, van pénz, csak azért mégis..., szóval, nem nekem való, nem ezt akartam. — Aztán hirtelen a hátam mögé mutat:

— Nézd, M. integet, hogy menj oda hozzá is.

M. oly zajos örömmel fogad, hogy mind felénk fordulnak a közelállók.

— Nahát, nahát, kit látok!? Szervusz, haver, hát még élsz? Három éve nem láttalak, töltök egy pohár pálinkát. Hogy, hogy nem? Gyógyszerezed magad s fizetésnélkülin is vagy? Csak ne tartson sokáig, mert attól könnyen éhen lehet halni. Mondjad, ember, még bírjátok, még nem robbant fel a gyár? Mondják is, hogy már csak a betegek s a mankóval járók maradtak ott; csakis az égnek köszönhetem, hogy nem vagyok közöttetek.

— Teszed le, de rögtön! — kapja félre a fejét.

A stand elôtt a távoli Indiából valamelyik singhnek egy nô-leszármazottja mindkét kezével emelget egy-egy pár zoknit, mintha súlyra próbálná. — Azt mondtam, hogy leteszed, s olaj! — csattant M. — Látod, na látod? Ez még semmi. De mikor hárman, négyen jönnek, pár zoknival kevesebbet tesznek vissza... Na, el innen, de hamar!... Mondj már valamit, ember! Ej, azok a régi idôk!... Az az aljas G. még ott van? Igen? Pfúj! Hogy lehet egy olyan semmi spiclit még tartani? Minden lépésemrôl árulkodott a mesternek, nem tudta a marha, hogy hány óra. Mondd meg neki, mielôtt a piacra tenné a lábát, elôzôleg jegyeztesse be magát a halotti társulatnál. Mert drága a koporsó!... Ahogy bejött a fordulat, én mondtam a mesternek: Öcsi, elsônek tegyél fel a listára —, mert már akkor láttam, hogy az árusok hogyan tollasodnak. Nekem ne csörögjön többet az óra, én zárok, én nyitok, ne piszkáljon senki. A múltkor találkozok S.-el, a sántával. Hol vagy, merre vagy, gyere ide mellém, dôl a pénz. De ô nem, inkább nyújtja a nyakát egy tulajnál éhbérért. Hát szabad ilyet csinálni. Az asszony nyugdíjban van, egyetlen leányunk férjhez ment Magyarba, másfél év múlva én is elérem a nyugdíjkorhatárt. A kedvezményest. Ha megérem! — s cinkos mosollyal guggol le a stand mögé. — Tényleg nem iszol? — És sunyin körbepillantva, kitölt egy pohárkával, amit ügyes csuklómozdulattal bedob.

— Azt mondd meg, kinek gyûjtsek, mért gyûjtsek, semmit sem viszek a föld alá. S ha a kelleténél több van, attól megfájdul az agyad. Az is igaz, hogy a fizetésnélkülitôl pláné! Te, mit mondjak még? Válassz magadnak egy pár zoknit, ne is egyet: kettôt! Ne szerénykedj, mért vagy olyan büszke? Ezt már kifizetted akkor, amikor, fegyelmileg, egy hónapra kitettek a termelésbe. El is rontottam egypár darabot, amit te leírtál anyagselejtnek. Akkor sem fogadtál el semmit, hát miért vagy olyan tátott szájú? Nem te csaptad be a gyárat, hanem éppen fordítva. Rebesgették, hogy a fônökök anyósai egytôl-egyig kft-t nyitottak. Nem hallottad? Értem...

E bô szóáradattól alig leltem meg a kifele vezetô utat. Szembejön egy kókadt bajszú, fekete kalapos "vérbeli" kereskedô. Menô lehet a piacon, mert szinte minden lépésénél köszöntésre lendíti a karját.

Megállítom.

— Mondja, mit jelent magyarul, hogy: singáló?

Pislant egyet, s fejét mintha dróttal mozgatnák, néz erre, meg arra, erôsen kíváncsian.

— Hol van? — kérdi halkan.

— Mi hol van? — pislantok én is.

— Hát a polic?

Szegény Matykó! Nagyon kezdô lehet a szakmában, ha így félreismert. Még mindig ott van a feleségével, s hogy ne zavarjak, a sarki kerítés takarásában állok meg, itt kell befordulnia a bátyámnak. Kevesebb így a látnivaló, unalmamban a szemközti butik kirakatát veszem apróra. Bô a választék, s minden csupa porcelánból: kávéscsészétôl és Madonnától, ágaskodó lóig mindent lehet kapni.

S egyszer csak jön oldalt Matykó. Lassan, komótosan tart a valutázók felé (kezében ugyanaz a lábos), de olyan ímmel-ámmal, mint akit csak az érdekel, hogyan süt a nap a csütörtöki piac fölött. De amikor észrevesz, másodpercre megmered, hogy aztán szabályos hátraarcot csináljon. Elhatározom, hogy tisztázom a kérdést, a végén még szívrohamba kergetem a szerencsétlent.

Határozottan indulok feléjük. Matykó épp le van hajolva a zsákon ülô feleségéhez, de közeledtemre dacosan szembeáll. Öt méterre vagyok tôlük, a menyecske nem is bírja tovább, kihajol Matykó mögül.

— Nincs dollár, se márkó, mü csak lábos árul.

Erre kiugrik Matykóból is a férfi, mert magasra emeli a lábost s mond pár szót az ô nyelvükön, hogy aztán magyarul fejezze be:

— ... mer vágom a lábos a fejibe nekije!

Sietve mondom:

— Nem vagyok rendôr, jó ember. Én csak a testvéremet várom, most kell érkezzen a munkából.

Pillanatig még fürkészve néz, aztán széles lendülettel leengedi a lábost, s óvatosan ráteszi a zsákra; nem is koccan.

Megkönnyebbülten, kacagva csapja össze a tenyerét.

— Lássó — lássó! Már mü azt gondolja, hogy maga... olyan... nyomozó.

E békés fordulaton a felesége is mosolyog, talán csak azért, mert hogy a lábos végül is a zsákra került, nem a fejére.

Ilyen kedélyes társalgás közepette ér oda a bátyám. Leszáll a biciklirôl, s elindulunk, de Matykó még bizalmasan utánam szól:

— Mégis, nem tudja, hogy mejjen a márkó?

A bátyám kissé megütközve kérdi:

— Milyen tárgyalásban voltál ezekkel?

— Szinte nagy szerencse ért — mondom titkolózva, s nyomatékként sóhajtok is hozzá.

— Mi? Mi? — kerekíti a szemét, megáll a biciklivel, nehogy elmenjünk a szerencsém mellett, ha már ilyen közel van.

— Ha lett volna ezer dollárom, az egészet eladhattam volna...

Feszült arca minden szónál fokozatosan enyhül.

— ... de mert lejben sincs ennyim — fûzöm tovább; bátyám már megérti a helyzetet; meglódítja a biciklit, s fejét ingatva, feddô hangon kérdi:

— Mennyi kell?

A nap ugyanolyan tavasziasan süt, talán még vidámabban is... "Eredeti" demokráciában lehet-e még jól is?