"A kultúrát nem lehet örökölni. Az elôdök kultúrája egy-kettôre elpárolog, ha minden nemzedék újra és újra meg nem szerzi magának."

Erôteljesen hangzanak Kodály Zoltán intelmének szavai. Nem lehet nem meghallani ôket, nem lehet lelkiismeret-furdalás nélkül, bedugott füllel elmenni mellettük. Nem hagynak. Utánunk kiáltanak.

Belekiabálnak legszemélyesebb álmainkba, gondolatainkba.

Állásfoglalásra, egy lehetséges útválasztásra késztetnek; mi több, köteleznek.

Valószínûleg, minden kultúrával, ôsi tudással, hagyománnyal foglalkozó ember fülében ott csengenek ezek a szavak. Napról-napra mutatják a helyes utat, az egyetlen és igazi élményt.

Nagy élményben volt részem a június 5-7-én megszervezett Mezôhegyesi Napok alkalmából, ahová — lévén Kézdivásárhely Mezôhegyes egyik testvérvárosa — meghívták, két kiállító népmûvész társaságában, Rádu József táncoktató vezetésével, a Vígadó tánccsoportot.

Azt hiszem, abban mindannyian egyetértünk, hogy más dolog színpadon végignézni egy, már jól kiforrott produkciót, és egészen más a színpad mögé pillantani, a "szereplôk" hétköznapjaiba, életvitelébe nyerni betekintést.

Nekem megadatott a lehetôség az érem mindkét oldalának a szemlélésére, és büszkén mondhatom, nem csalódtam táncosainkban.

Az, amit a nézôközönségnek nyújtanak, nem csupán betanult elôadás, nem szemtévesztô látszat. Életforma. Úgy táncolnak, ahogy gondolkodnak, és úgy gondolkodnak, ahogy táncolnak. Nemcsak a színpadon, a közönségnek énekelnek kimeríthetetlen népdalkincsükbôl, de önmaguk és egymás szórakoztatására is.

Önkéntelenül is Sütô András Anyám könnyû álmot ígér címû naplóregényének Hozzuk a dalt az erdôbôl fejezetének a hangulata jut eszembe: "... nagy messzeségekbe távolodunk az ének árjain. Az ismeretlen és ismerôs múltba szállunk le..."

Igen. A Vígadó táncosai minden tánclépésükkel, minden egyes dallal a múltjukat, a hagyományaikat ápolják, ily módon építve fel egészséges jövôképüket. Nyárádmagyarósi, sóvidéki, küküllômenti, marosmenti, északmezôségi, felcsíki táncokat járnak. Ismétlem, ragyogó arccal, dacolva az ellágyult, közömbös és foghíjas közönséggel.

Kedves magyarországi testvéreim! Hadd kérdezzem meg önöktôl: nem kellene egy kicsit jobban odafigyelnünk egymásra? Kiváltképpen az ilyen emberekre, akik Magyarországra nem a bóvli vivése, hanem az erdélyi kultúra — és kibôvítve a kört, az összmagyar kultúra — színe-java bemutatása végett mennek. A formális és személytelen filmezés helyett valamit a lelkünkbôl adni. Valamit, ami visszajelez, hogy értjük és érezzük, amit láttunk, amit hallottunk, hogy elérte kívánt célját a tánc, a dal, hogy a szívünkben befogadásra talált az üzenet. Egy mosolyt, egy tapsot, egy elégedett fejbólintást. Csak ennyit.

Mert hiszem és vallom, hogy az ilyen jellegû fellángolásokat csupán az erkölcsi elismerés viheti tovább, tarthatja életben.

István Anikó