Megérkezni valahova, mindig egy kezdetet jelent; egy új élmény befogadására felkészülten kiszállni a vonatból, némi nosztalgiával visszagondolni rég elmúlt évek gondtalan kalandozásaira, keresve ismerôs utakat, ismerôs arcokat vagy bár a Szamos piszkos vizébe dobni az emlékezés kavicsát, hallani a csobbanást, nézni az alámerülô lapos kis követ — szóval, megpihenni szerettem volna. Régi barát állt az állomáson, egykori dús hajára csak szakálla emlékeztet, karon fog, s úgy vezet, lavírozik velem a jármûvek közt, bár aluljárón is mehettünk volna, de azt senki sem használja, és már az is elmúlt, amikor mindenben elsôk akartunk lenni. Hosszan nézem a kezembe nyomott buszjegyet, valóban sokat változott Kolozsvár néhány év alatt, három színben nyomott papírfecni jogosít kétszeri utazásra, néznék az égre, de óriás léggömb takarja a felhôket, felhôk a Napot, szégyenében elô sem akarna bújni, persze, érthetô, csak végig kell nézni Mátyáson, talapzatán a bronztábla máris olyan patinát kapott, mint akár a megalázott király vagy az ôt körülálló testvérei, s persze, ott lengenek az oszlopok közé drótra fûzött zászlócskák, majálist idézne a sok szín, a visszatérô színek, dilettáns módra egymásra habarcsolt kövek igazolnák a két gödör kiásásának jogosultságát, állítólag a tér másik felében félig szétmállott homokkôn kívül egyebet is lehetne találni, de ott a közvécét kéne megbolygatni, közben kényszerítem magam a cipôm orrát nézni, az eget trikolór léggömbök takarják, a házak falai csecsemôürülékszínûek, rózsaszínnel és okkersárgával kombinálva, a két fiúgyermekét szoptató anyafarkas egyelôre ismeretlen helyre került, helyén nagyon magas, nagyon fényes és nagyon párhuzamos valami van, állítólag a memorandisták emlékének állított szobor, innen indult a szerzôdéstemetési menet, alább, az ortodox katedrális elôtti kôrakás tetején egy alak kéreget, barátom még idejében figyelmeztet, hogy ne próbáljak százlejest dobni neki, az az alak valójában nem felfele tartja tenyerét, ellenkezôleg, áldólag pihenteti szeretett népén megfáradt tekintetét és a bal kezét azért tartja olyan fura pózban, hogy azért valahogy mégis megmaradjon azon a magas kôrakáson, mert, ugye, az egyensúly még egy szobor esetében is létfontosságú, aztán ha nagyon elfárad, megpihenhet valamelyik görbe havasi kürtön, bár az is lehet, hogy a nyakatekert pózban megörökített hôst a mûvész épp fordulat közben mintázta meg, mintha egy pörgô jégtáncosról készített filmbôl találomra kivágott volna egy kockát, szinte látni, amint következô pillanatban a hôs a bazilika túloldalán álló szoborcsoportot nézi, az egy katona emlékére állított hét kis katonát, plusz a kommunista idôkbôl oly jól ismert nôalakot; akik akkor készítették a szobrokat, azok ma is kibontakozhatnak és soha nem is fogják szégyellni, hogy az alkotást ily mélyre prostituálták, ezek után a Fellegvárra felhurcolt pléhkereszt semmiségnek tûnik, barátom szerint meg kéne szavazni, inkább legyen államelnök a polgármesterbôl, mielôtt teljesen összerondítaná a várost, bár volna neki egy jobb ötlete: a bádogkeresztre valakit feszíteni kéne. A háromszínû buszjegyet hazahoztam magammal; a friss emlékeket megpróbálom elfelejteni. Talán még visszahívhatók az emlékezés peremére került utcasarkok, talán még életre hívhatóak a régi ismerôsök...