Aszeszélyesen kanyargó Kisküküllô keskeny tükörcsíkjában kacérkodó Ôsz riadtan kapja fel szép fejét. Vörös haja szétbomlik és egy-egy szál elkeveredik a berek nyárfája között. Kökényszemébôl elrebben a nyugalom. Ûzött vadként ugrik a dombok irányába. Karcsú bokájáról lepattannak az ökörnyál-bilincsek, béklyók. Aranybarna testét fedô virágfüzéreit elhullatja. Amerre halad, elpirulnak a szôlôlevelek, és összesúgnak a kukoricatáblák. Nyomában embermagas cukorrépadombok melegítik barna, dércsípte levél-köpenyüket a langyos napsütésben. Itt-ott kegyelemben részesült napraforgó-csôszök ôrzik a "kincset".

Végtelen nyugalom honol a láthatár partjai között, a szajkótoll-kárpitos kupola alatt. A közeledô vonat kerekei is mintha óvatosabban csattognának. A szerelvény számára ismerôs az iménti kép. Naponta többször is végigzakatol ezen a völgyön. Az ingázókat viszi, hozza. A füstös mozdony mindig füttyent az álmélkodástól, amikor már hajnalban embereket lát hajladozni, két gyári mûszak között földmûveléssel foglalkozni. Az ismerôs füttyjelre az emberek megállnak egy pillanatra, megszellôztetik a homlokukat, és széles mozdulatokkal lengetik a napszítta szalmakalapokat. Mosolyognak is.

A gombos, csillagos, ritkábban kereszt-díszes templomtornyok nemritkán a folyócska túlpartjáról vigyázzák a tájat. Az emberek idôt, fáradtságot megtakarítva, nem kerülnek a hidak, pallók felé, hanem "toronyiránt" átgázolnak az alig térdig érô vízen. Valóságos csoda, hogy ez a magát nyáron szelíd patakocskának álcázó folyócska, milyen szörnyeteggé tud változni hóolvadáskor vagy tartósabb esôzések után.

Sikoltozva közeledik a kormos homlokú, múzeumba illô gôzmozdony a hajnali párákban, mint dunnában, bóbiskoló kisváros hunyorgó fényei felé. A láthatár peremén éjjel-nappal lobogó három fáklya mind nagyobb lesz. Ott van a híres-hírhedt karbidgyár. Dicsôszentmárton port, gázokat és füstöt okádó átka és egyben a romániai vegyipar egyik "büszkesége". A fényszórók megvilágítják a vadonatúj helységnévtáblát. Ha annak idején Jókai a "Târnãveni" nevet pillantja meg, biztosan nem jut eszébe a híres szójáték: "Dicsônek nem dicsô, szentnek nem szent. Mártonnak is csak Marci!"

Kopott, szutykos vagonok alkotják a szerelvényt. Bennük a mocorgó, bóbiskoló csendet a fakó, zsíros kártyalapok elmaradhatatlan csattogása teszi éberebbé. Elhagyva az állomásépületet, az ingázók szedelôzködni kezdenek. Ismét sikolt a masina. Ezen az útszakaszon sok az átkelôhely és a fiatal mozdonyvezetô fél a balesettôl. Az utasok az ablakhoz tódulnak. Minden szempár az elmaradó épületre tapad. Hátha meglátnának valamit! A jegenyefüggöny mögé rejtôzô, vasrácsos ablakú, sárga falu, impozáns épület mindannyiuk számára talány. Így szokás emlegetni: "a sárgaház", vagyis a bolondokháza, de hogy mi történik a falakon belül, azt senki sem tudja.

SÁRGAHÁZ — irtózattal ejtik ki ezt a szót, pedig itt is érzô emberek élnek, akik nyugodtabb perceikben gyakran rácáfolnak a hétköznapjainkból ismert ember fogalmára. Mindennapjaink reánk vigyorgó eltorzult valóságát gyakran lehetne vasrácsok mögé rejteni, és amikor mindegyre kivetkôzünk emberi mivoltunkból, a házaink falát is sárgára mázolhatnánk. Egy elmegyógyintézetben sok érzékeny lélekhúr bomlott pengése adja az alapzajt. Ezért hiba az ilyen intézetet bolondokházának nevezni.

De a "sárgaház" is szürke megnevezés... A lényeget Horváth Imre foglalta össze, a rá jellemzô tömörséggel A sárgaház c. kötet végén: "Ha az ôrült rémtette érdekel, / ne jöjj ide, csak nézz az égre fel, / az égre, ahol ezernyi harci gép / emlékeid ködébôl ím, kilép, / hogy bombázzon a békés táj felett. / Itt nincs bolond, itt nincs, csak pár beteg, / nem ölnek ôk, föl mit se gyújtanak... / Kint, kint keresd a tébolyultakat".

•

Gyerekkorom egyik dicsô és elfelejthetetlen idôszakában, a napközi bûvöletében, mesevilágában élve, naponta a szóban forgó épület közelében vezetett el az utam. Menet-jövet mindig megcsodáltam a fák között megbúvó titokzatos, emeletes "házat". Sôt, lakóival is találkozhattam. Ôk takarították a sétányokat. Egy-egy "kapitális", barna mosolyú, fényes arcú gesztenyecsoda után turkálva az avarban, egészen közel kerülhettem hozzájuk. Nem bántottak soha. Csupán a mosolyuk volt furcsa. Felnôtt kísérôim, ha kérdezôsködtem, mindig ezt mondták: "Hagyd el, betegek!"

A legnagyobb élményt a csacsifogat jelentette. Az összegyûjtött avart, szemetet apró, szamárvontatta szekérbe rakták. Megsimogatni a szamarat, ez volt minden arra járó gyereknek az álma. Jámbor állat volt. Türelmesen viselte, hogy a visongó gyerekek a fülét cibálják. Közben egy hatalmas abrakostarisznyában filozofált.

Néha, egészen váratlanul, ijesztô ordítás hangzott a lezárt ablakú épület felôl. Riadtan bújtam a kísérômhöz: "Mi volt ez?"

— A betegek, kisfiam —, csitított édesanyám, és varázs-tenyerével lesimogatta arcomról a döbbenetet. — A betegek...

Soha nem használt más megnevezést. Ez még titokzatosabbá tette számomra az ügyet. A levélgyûjtögetô bácsikról is azt mondta, hogy betegek, s lám, ôk mégsem ordítoznak. Én is voltam beteg, amikor a torkom fájt, de én sem ordítottam. Hát nem lehet eligazodni!

Így telt el a gyermekkor. Aztán jóval késôbb, húsz éves fejjel alkalmam nyílt megismerkedni a híres-hírhedt "Sárgaház" belsô életével. Én is bekerültem a "Sárgaházba". Ápolóként dolgoztam ott egy évig, a nyolcvanas években.

Mielôtt ténylegesen munkába állnék, elôbb körülnézek az új helyen. Egy idôsebb, tapasztaltabb ápoló kolléga kíséretében bemegyek az elmegyógyintézet férfi zárt osztályára. Meglepôdöm. Mintha óvodában lennék. A betegek egy sokablakú, napfényes teremben, a falak mentén elhelyezett hosszú asztaloknál ülnek a padokon. Meglepô a rend és a fegyelem. Ettôl a teremtôl balra vannak a hálók. Minden ágyban tiszta ágynemû, és példásan bevetve valamennyi. Helyet foglalunk az ápolók számára fenntartott padon.

Érkezésünkre kicsit megbolydul az emberboly. Sorra elvonulnak elôttünk. Nyilván, az új arc iránti kíváncsiság vezérli ôket. Kollégám minden beteget név és hóbort szerint ismer. Van, aki csak vigyorog, mások bohóckodnak. Van, aki kétszer is jön a móka kedvéért, de nyoma sincs az agresszív tolakodásnak. Itt mindenki az lehet, ami éppen akar, csak valamilyen magánszámmal bizonyítania kell. Nincs szükség pecsétes papírra.

Lôrincz úr hegedûmûvész vagy legalábbis levitézlett prímás. Hegedû hiányában senki sem hiszi ezt el neki, de ô nem is erôsítgeti, hanem azt bizonygatja, hogy kiválasztott. Szabályos idôközökben fel-alá sétálgatva a feljebbvalójával beszélget. Ha ilyenkor megszólítják, átszellemülten vigyorog és alázatosan hajlong, egy képzeletbeli hegedût szorongatván a hóna alatt...

Feri bácsi egy nagyon kedves, gyerekes viselkedésû, hízelgô, valahol tízéves szinten megrekedt öregember. Fiatal korában a munkásbetegek között ô volt a legerôsebb. Kezének szorítása most is olyan, mint a faragószéké.

Laci bácsi festômûvész. Gyönyörû lovakat rajzol, mozgásban levô méneseket. Azt állítja, hogy a nyerítést is le tudná rajzolni, de sohasem adnak elég papírt neki.

A rendôrtisztrôl azt beszélik, hogy kegyetlenül verte a letartóztatottakat, mígnem egyszer bosszút álltak rajta, és addig ütötték, míg egyenletes vigyorgás lett a vége. Most ártalmatlan és nagyon alázatos. (Így múlik el a világ dicsôsége!)

A tizedik, huszadik beteg csak ül naphosszat, és nagy szakértelemmel vizsgálgatja a sok csoszogástól szétfeslett cipôjébôl kilógó lábujjait.

Azok a betegek, akik a gyógyulás bizonytalan útján odáig jutottak, naponta kisétálhatnak a jól bekerített kórházudvarra. Ôk az irigyelt kijáró betegek. Társaik minden séta után körüludvarolják ôket, mert zsebük tele van cigarettacsikkel. Semmilyen adminisztratív munkában nem vesznek részt. Hosszabb-rövidebb csikkekkel könnyen lefizetik a társaikat. (A "nicotiana tabacum" itt is rabszolgatartó nagy úr...)

A betegek másik része a munkásbetegek közül kerül ki, akikre idônként "rájön", ahogy mondani szokás. Ôk aranyosak, kedvesek, vélük néhány mondat erejéig beszélgetni is lehet, de a négy-öt mondatból épített kártyavár hamar összedôl, és az újraépítéssel csak napok múlva lehet ismét próbálkozni.

Hát elsô látásra ilyen a "sárgaház".

•

A délelôtt folyamán a betegek nyugodtan viselkednek. Csendesen beszélgetnek, sétálnak, különbözô hosszúságú csikkeket csereberélnek. Van, aki a mellette kuporgóval próbál beszélgetni, és kegyetlenül szidja azt, mert nem válaszol... Mások kártyáznak, egészen eredeti játékszabályok szerint. Példás béke és nyugalom honol a napfényes teremben, mint egy olyan óvodában, ahol a nagyra nôtt gyerekek elôl eldugták a játékokat.

Amikor az árnyékok rövidülni kezdenek, váratlanul elül minden zaj. Megszûnik a jövés-menés, mindenki a helyére ül, és egy négy tagú küldöttség jelenti, hogy be lehet hozni az ebédet. Valóban dél van. A feltételes reflexek hibátlanul mûködnek.

Az ételeket reggel, délben, este a jó kôhajításnyira lévô konyhaépületbôl kell átcipelni hatalmas fazekakban, lábasokban. Erre a célra csak a legtisztább, legmegbízhatóbb személyeket választják ki. Minden egyes edény fülébe egy ápoló és egy ápolt kapaszkodik. Így nem szûnik meg a felügyelet.

A háromfogásos ebéd nagyon ízletes. Pincérbetegek osztják szét, gondosan ügyelve, hogy mindenkinek egyformán jusson. Az asztaloknál ülô betegek türelmesen várakoznak, nem kapkodnak, nem marakodnak. "Odakinn" azt beszélik, hogy itt csak amúgy röpködnek a tányérok; sôt, tányérok sincsenek, hanem a betegek egy közös dézsa körül tülekednek...

Étkezés után takarítás következik: az asztalokat letörlik, a padlót felmossák. "Rend a lelke mindennek!" Másképp nem is létezhetne, élhetne emberi módon ez a közösség.

Aki kér a maradékból, még kaphat repetát. Az ápolók gondosan ügyelnek arra, hogy az öregek is jóllakjanak.

Végigsétálok az asztalok között, és megkérdezgetem újdonsült ismerôseimet, hogy jóllaktak-e? Elégedett morgás a válasz. Beszélni kevesen tudnak. A máskor közömbös arcokon hála és csodálkozás tükrözôdik, meg gyanakvás is. Régen elszoktak attól, hogy éppen ennyire emberszámba vegyék ôket...

— Feri bácsi, miért nem ette meg az egészet?

Az öreg féltôn rántja magához a tányérját.

— Én jóllaktam hálistennek, de a kutya még éhes, héj!

Természetesen kutya csak az öreg beteges képzeletében létezik, de minden esetre megszégyenítô, elgondolkoztató gondolatmenet: állatszeretô humánum ebben az önzô világban.

•

Elhatároztam: próbára teszem Lôrincz úr hangszerismeretét. Magammal vittem hát ütött-kopott hegedûmet, és ünnepélyesen átadtam az állítólagos prímásnak. A "mester", saját bevallása szerint, legalább húsz éve nem hegedült. Most hosszú imában engedélyt kért a feljebbvalójától, hogy világi dolgokkal foglalkozhasson. Meglepetésünkre csodákat mûvelt a "szárazfával". Körülötte még azok az arcok is megelevenednek, amelyeket évek óta senki sem látott mosolyogni. Lôrincz úrból is a "mûvész" mellett egy kis résen elôbújt az ember és véle együtt a gyarlóság: gyantázás közben eldicsekedte, hogy ô kottázni is tud. Nosza, rajta! Abban az emelkedett hangulatban pillanatok alatt került papír, ceruza és próbára tettük. Sokáig piszmogott a hangszer fölé hajolva, de végre megszületett a "vizsgadolgozat". Csak éppen címe nem volt, a mester alázatosan bocsánatot kért, mondván: a betûket már régen elfelejtette, de szóban el tudja mondani. Az "Édesanyám is volt nékem..." c. népdalról van szó. Ezt még eljátszotta, majd gondosan elzárta a hangszert.

Többet nem volt hajlandó muzsikálni, csak törülgette szemébôl a csípôs gyantaport...

•

Szívesen tartózkodom a betegek között. Érdekelnek, felfedezem bennük az embert, és úgy érzem, ezt a maguk módján meg is hálálják.

Ma Laci bácsi tüntetôen félrevonul az egyik sarokba. Erôsen mogorva. Csak fortélyos vallatással tudom kipiszkálni belôle, hogy mi bántja: az elôzô váltás elkobozta tôle az összes papírt és ceruzát, mert, úgymond, "malacságokat" rajzolt. Pedig ô, a mûvész, meggyôzôdéssel állítja, hogy a világon nincs szebb, mint a szép emberi test. Egyre csak azt hajtogatja, hogy ô most is lovakat rajzolt, igaz, úgy viselkedtek, mint az emberek, amikor "embercsikót" álmodnak maguknak...

"Gyöngédség" lett volna a címe a kompozíciónak, de a szolgálatos nôvér összetépte. Úgy látszik, mindenkinek más és más göngyölegbôl szabták a szépérzékét. De ô, Laci bácsi, most is rajzol a képzelete fehér vitorláira. Nem elsô eset, hogy nem értik meg a benne bujkáló "mûvészt".

Ô csak mosolyog, és ha papír kerül, a ménesek ismét vágtatnak, a kavargó por pedig finom fátylat borít az apró sérelmekre.

Délután napozni voltunk a betegekkel egy, erre a célra elkerített hátsó udvaron. Gyermeteg lelkük itt is megnyilvánult: gesztenyékkel játszottak...

A békés kép lassan kezd szétfoszlani bennem. Megismerkedem az elsô rohamokkal is. Ennek ellenére bevallom, hogy szívemhez nôttek ezek az emberek.

Amikor egy év elteltével új, reményteljesebb munkakörbe mentem, némelyiküktôl kézfogással búcsúztam, és ôk az ajtóig kísértek. Az ajtó úgy csattant mögöttem, mint egy díszlövés. Én pedig kiléptem a nagy, sárga Valóságba...

Bíró Péter