Breviárium

Az egész az alaphanggal kezdôdött, ami nem akart elcsendesülni; csend hiányában némi puskaporszag a levegôben, s ez utóbbi mindegyre emlékeztette falunk lakóit egy másik alaphangra: bum-bum-bum! Egy csomón megsüketültek, sopánkodtak; a "vajon, mi leszt" el se tudták képzelni. Akkoriban televízió suhun, se egy minden hájjal megkent biztató mosoly, amilyent csak ’89 után lehetett látni mifelénk, mert lett televízió és mosoly is belé. Errôl a mosolygós emberrôl járta az, hogy akár a Sztálin-díjat is megérdemelné, amilyen jó orvos. Ezt úgy érdemelhette ki, hogy minden beteg lábrakapott, félbeszakadtak a betegszabadságok, az egészségesek megelevenedtek — elhírlett: mindenki visszakapja a kollektivizálás elôtti földjét. A babámfülei emberek közül, a hír hallatán, többen kiugráltak a félkész koporsóból, mentek cüveket verni a határba, mert tudták, annak lesz több földje, akinek a karói között nagyobb a távolság. Mindenki a határban volt, de a fele ott maradt a karóval a hóna alatt, mehetett a cüvekkel a kocsmába, ami nemcsak ivóhelyiségül szolgált, hanem verekedô-teremnek is. Itt verték agyba-fôbe egymást falucskánk emberei, de egyik-másik halála után fel is támadt, a jómosolyú orvos miatt, aki csak azért nem kapott olyan díjat, mert kiment a divatból; akik hajdan megkapták, igen ügyeltek rá, fösvényül rejtegették a sufniban, a hiúban, de még a ganédomb alatt is, meg a szénatartóban, a "jó lesz ’a még" sunyikás, már-már pufajkás mosolyával.

Szerencsére Babámfülének alapjában nem ártott a háború, valóságos óvóhelynek bizonyult — ez a hírneve idôvel elhomályosult, a kollektívek tönkremeneteltetése idején aggmenház-településsé fajult —, mert ez a falucska hol egyik, hol másik országhoz tartozott, ahol éppen nem lôdöztek. Végül, a bum-bum-bumok után, már nem lehetett tologatni egyik országból a másikba, mindenhol az új világot kezdték építeni. Babámfüle abba az országba került, amelyik a háborúban többet harcolt a békéért. Eljött a békeharc ideje, amibôl Babámfüle sem maradhatott ki.

A békeharc alapelemét a békedalok képezték, csak meg kellett adni az alaphangot. Az alaphang s a kórus érdekében még a "messzi idegenbôl" hazavánszorgott földsüketeket is kipróbálták, mert mind jó katonák voltak egykoron. A jó zenei hallás érdekében a falunk kántorához járult a népség fülolajkúrára; kis mûhely is volt, ahol a hámvarró dobhártyákat javított. Ugyanakkor itt szolgáltak kottázatlan indulókkal, többféle változatban, ugyanazon szöveggel. Ezt a kántorjárást már-már népszokásnak kezdték mondani, aminek a szülôatyja Babámfüle kántora. Ezt azonban egy eléggé el nem ítélhetô dolgon fogták: összevegyítette a fülolajat a nyakolajjal. Már-már úgy nézett ki, élmunkás nádvágóvá avatják a Deltában, de némiképp megmenekült: a nyakolaj ugyanazt a célt szolgálja, mondta bûnbánóan, mint a fülolaj: a jobb éneklést. Elengedték a vén slapajt, de maradt a nagy kérdés: mi lesz a békedalokkal, az indulókkal, az ifjúsággal?

Megérkezett falunkba a karaván! Ez egy Molotovból alakított nem koktél, hanem kultúrát terjesztô kocsi, aminek a kabin mögötti raktere fedett, s tele csodákkal. Ebben volt a koffer nagyságú micsoda, ami úgy zenebonált a fülke tetején vagy a kultúr ablakában, hogy egyszerre hallszott mind a két faluvégen, s örömében, hogy nem vitték el élmunkás nádvágónak, kántorunk rögvest táncra perdült. A süketeknek megjött a hallása, a gyerkôcök is muziban ültek minden este, ahol megtanulhatták, mi az a nyírfából faragott balalajka. A frissen világra pottyantak mindenike, keresztvíz nélkül, Iván meg Natasa akart lenni. Az járta a faluban: az újszülöttnek árt a hideg keresztvíz, akit alátartanak, menten elpatkol tôle. Ettôl eltekintve nagy keresztelôket tartottak, amik alkalmával többen beiratkoztak a kommunista pártba. A terhes Szotyori Ágnes meg azt mondta, ô elvetéli a születendôt, ha nem ihat naponta két-három deci vodkát, annyira kívánja.

— Az elvtársaknak mindent meg kell tenniük még saját testvérük, rokonságuk ellenében is, ha azok netán-tán a kulákság felé hajlanának. Az ilyen elhajlást, az ellenséggel való lepaktálást meg kell mondani a kisbírónak, a falu dobosának, nem személyesen nekem —, még besúgónak nevezne valakit az osztályellenség. A harcos öntudat, az elkötelezettség nem zárja ki, sôt, bizonyítéka annak, ha valaki begyalogol a rajonhoz és megkeresi Tugyán Gábor elvtársat, akit még Truøának is mondanak. Ha már vette valaki a fáradtságot, úgy illik, ne egyetlen személyrôl beszéljen, vigyen az éberség jegyében egy listát, amiben az illetô csúfneve is legyen feltüntetve, hadd lássák ebbôl is, hogy dolgozó parasztságunk megbélyegzi ellenségeit, harcos szellemben. Kérdezhetné valaki — bár mindenki tudja —, kik szerepeljenek a listán? Bárki, aki nem lépett be a kollektívbe, és a nép ellensége, a kulák, a zsírosparaszt. Ezeknek nem elég, hogy eddig a népet szipolyozták, az elvtársak eléggé kifejtették, hogy Bogár Mihály, nevezett Bumbuj, nyáron a napszámosainak avas szalonnát, nyüves disznóhúst adott, s csak egy gyûszûnyi pálinkát — a napszámot pedig este lealkudta. Újabban az egész néppel ki akarnak tolni: Seprôdi Jóska a húskvótával tartozik, Mátyás Péter az adóját nem akarja fizetni, Barabás János s még vagy öten — a nevüket mindenki tudja a faliújságról — nem szolgáltatták be a terményt az államnak. Tóth Mihály-Róka nem volt hajlandó átfuvarozni a községközpontba a hozzánk látogató elvtársat. Nem sorolom tovább — fontos az éberség! Ez utóbbi arra hivatkozott, sánta a lova, a másik, Bumbuj, egyenesen bujkál a nép haragja elôl, Seprôdi az aszályra hivatkozott. Mind ki akarnak bújni kötelezettségeik alól, de a harcos, éber kommunista tudja, nem lehet; hogy a szavaik hazugságok. A kulákok arra vetemedtek, hogy ma is napszámra hívják a kevésbé öntudatos embereket. Pákos elvtársra ügyelnünk kell, könnyen az ellenség karmai közé kerülhet. Tudomásunk van róla: nem egy párttag — holott a vallás a népek ópiuma! — lopakodva templomba jár!

A babámfülei párttagok tanújelét adhatják a párt iránti hûségüknek harcos magatartásukkal, ha vasárnap, amikor Truøa elvtárs falunkba látogat, eljönnek a kultúrba, ott megfelelô bírálatban részesítik a kulákokat. Az ottani felvilágosító munka után folytatódik az akció: a falu zsírosparasztjai az utcára hullott pelyvát és szalmát fogják seperni. Míg harangozás idején az utcát seprik, jó lenne kórusban kiabálni: "büdös burzsuj, nyúzó kulák, napod lemenôben van már!", s más ilyeneket. Aki úgy érzi, szükséges, köphet is, míg az öklét rázza.

Bizonyos Gagyár Gábor az aktivagyûlés után, mikor a többiek széledni kezdtek, egy óvatlan pillanatban az elvtárshoz lopakodott, hogy ô tud három embert, aki rendesen lopja a gazdaság szalmáját, sôt, olyan is van, aki a szérût akarja felgyújtani. Na, ilyen nevek kellenek Tugyán elvtársnak, minél több! Ha nem is volt mindnek ilyen szándéka, szerepeljenek csak a listán, aztán bevallják ôk. Ellágyultan mondandója lényegére tért:

— Hogy is mondjam, Biborcán elvtárs? Ezek nagy ellenségei a mi gazdaságunknak, ahova én még az Árpád lovát is bekötném... — Hiába, ô is szeretett volna valamit adni a közösnek, ahova a pucér ülepét vitte, ami akkora volt, mint a turma ôszi sajtja, mikor a juhok elapasztják a tejet.

Amikor a falunk a babám fülén mócsingolt, a kollektív gazdaságban erôt vett az embereken a gazdaság szülôhazája, pontosabban a muzsikok s az itthonról is jól ismert szolgák munkamorálja. Igaz, épp annyiuk volt a ház körül, mint az említetteknek, s ugyancsak elkelt egy jó hajcsár, munkatempót diktálni. Ezek a hajcsárok különbözô funkciókat viseltek, és jelvényeket hordtak: az egyik csoportfelelôs volt, brigádos, a másik elnök, párttitkár vagy fômérnök. Az elején az apparátus el se tudta képzelni, mekkora erô rejlik Babámfülén, ha az a gyakorlati cselekvésben, a lopásban jut kifejezésre. Önkéntesen két mûszakban kezdtek dolgozni: éjjel-nappal, a félsz meg a még szunnyadozó becsület függvényében. A bátrabbak mind a két mûszakot vállalták. A legjellemzôbb mozzanatot a mai napig ôrzi a fáma: egyszer a szél, a tavaszi vagy a nyári, elfújta a gazdaság elnökének a kalapját, s nézi a helyet, ahol a kalap kéne legyen, de ott csak Gagyár Gábort s Bogár Mihályt látta. Egyiknél se látta a kalapját, nem ismert rá, mert mindeniknek egy-egy fél jutott. A régi ellenségek szolidárisakká lettek, amolyan munkásszolidaritás ez, készültek mind a ketten munkásosztálynak: építôipari trógernek vagy kapusnak. Elengedték ôket a kollektívbôl, mert nevetgélve azt hazudták, mennek Tugyán elvtárshoz. A másik lopás nem volt ilyen firkás, de méreténél fogva említésre méltóbb. A gazdaságok már az év elején tudták, mint a csavargyáriak, hogy mennyit fognak termelni, s amikor a mázsára került a sor, majdnem semmi se maradt, azaz fejenként 150 kiló búza jutott — a többi sorsáról semmit nem lehetett tudni. Az aktivagyûlésen azonban kerekperec kiviláglott: a parasztság, bár a tervezett mennyiségnél 50%-kal többet termelt, ezért kap tagonként 150 kilót, holott ennyit se érdemel, úgyis lop eleget. A méretlenül elszállított mennyiség kell vetômagnak, abból nô a boldogabb jövô — az állam célzatosan, saját jövôje érdekében lopta meg parasztjait.

Az állattenyésztés szóra sem érdemes, hústerméket az állam egyáltalán nem igényelt, mert a Vezér annyi vadat kilôtt, hogy minden pártvendéglôt elláttak belôle. Az állattenyésztés amolyan sport lett, azzal a céllal, hogy minél nagyobb legyen az állatlétszám. Ez meg is lett, s a könnyebb feldolgozás reményében a szakértôk úgy spekuláltak, helyesebb az állatokat csontvázállapotban tartani — így takarmányt lehet spórolni, a vágásokról nem is beszélve. A gondozók, mert az állatok bôgtek az éhségtôl, husángokkal, dorongokkal s villanyéllel próbálták ôket jobb belátásra bírni, s még azzal is büntették ôket, hogy soha nem pucolták — csupa mócsingos gané volt az állag. Volt gondozó, aki elfelejtette pár napig látogatni ôket, s amikor a mérnök kérdôre vonta, mire fel a példátlan hanyagság, azt felelte, hogy a megyénél volt a Megéneklünk, Románián. Most csak épp benézett, hogy vigyen egy kis tejet a macskának, ami annyit fogyaszt kb., mint amennyit egy jobban tejelô állat lead. A tejhozam alapján a tehenek szocialista munkaversenyben voltak a kecskékkel.

Az egész nótának az lett a vége — ezek mutyiban történtek, az újságok a világ elé tárták a nagy hozamokat —, hogy ráfogták a városi lakosságra: túl sokat eszik. Statisztikák prognosztizálták, hogy a közeljövôben a lakosság mintegy nyolcvan százaléka elhízik, s nem fér ki az ajtón, s úgy fog kinézni, mintha gettóban élne. A tömeg erre — hús, kenyér s egyebek híján — kitódult az utcára, hadd lássa a Vezér, mind kiférnek az ajtón.

És elérkezett a nap, amikor a babámfülei halottak némelyike lerúgta a koporsófedelet, faragtak egy-két cüveket. Csak egyet akartak tulajdonjelölônek a határba, de kettô mellett döntöttek, mert egyet nem lehetett két helyen hagyni. A népi képzelôerô határtalansága is megmutatkozott: kár volt cüveket vinni, mert mindenki úgy emlékezett, hogy a tátié volt a fele határ, a másik fele meg a mámié. Ebbôl kiderült, hogy a Babámfüléé kellene legyen az egész megye, vagy legalább a volt rajon határa.

Megélénkült a kocsma, a kultúr is azzá lett, verekedôteremmé — az elôbbiben püfölések bonyolódtak, az utóbbiban szócsaták. Itt fejtették ki véleményüket arról, a hevesen merengôk, ki s miként járult hozzá a volt rendszer megbuktatásához. A legbüszkébbek méltán azok voltak, akik elvallották, hogy egy teljes napot nem dolgoztak, aztán következtek a késôn kelôk, végül egy-két olyan, aki az anyagi alap gyengítésével próbálkozott. Hiába volt a sok hôzöngés, a pálmát a volt párttitkár vitte: ô volt az, aki a fentieket nem árulta el, hogy a börtönök tömlece sorvassza mindannyiukat. Erre átmentek a kultúrból a kocsmába, ahol a párttitkárt polgármesterré keresztelték, amit a kultúrotthonban szentesítettek — s megkezdôdhetett az állatokon s egyéb javakon az osztozkodás. Abban egyetértettek: a legtöbbet mindenbôl az újonnan választott polgármester kap, ne legyen a falunak csóró vezetôje, hogy majd cigarettacsempészettel, flottafuserrel kelljen foglalkoznia, s azzal tegyék híressé Babámfülét, hogy neki van a megyében a legtolvajabb polgármestere. A volt párttitkár kapta a csordát, amihez szokva volt, a brigádos lovakat, a mérnök, hogy hivatásának élhessen, egy 150 centis méterest. A gépparkot egy vállalkozó kapta, mert disszidálni gyalog nem érdemes.

A határban megestek némi koccanások, de híre nem ment, hogy verte egyik sógor a cüvekkel vagy a literes üveggel fejbe a másikat —, családi ügy volt, az is maradt. A középületek osztásával se volt különösebb baj, a régi tulajdonosok kormányhatározat nélkül is megkapták azokat. Mi legyen az idôközben felhúzottakkal? Még a LIBAFARMOT is SZÉTVERNI! Különben megtörténhet, ismét helyrebillen a kollektív, s az öt-hat maradék tyúk is eltûnik az udvarról, a közösbe kívánkozik. A fokozatosság elve alapján a gazdasági épületek, székházastul, egyenlôvé lettek a földdel. Erre fel megérkeztek a humanitárius segélyek. De mert az közpréda volt, az Alszeg a Felszegre támadt a verekedôteremben, s a tócsában, Petôfivel szólva: "A vérnek közepette / Búsongva tûnôdött, úszkált / Egy leharapott fül."

A faluháború után ki így, ki úgy húzta a kurtát, mikoris dobpergés hallszott. Azt hirdette a kisbíró, hogy a jövô héten, vasárnap hétfôjén járuljon mindenki a polgármesteri hivatalhoz, merthát ÉSZOSZTÁS. Jöhetett a hétfô, senki nem ment sorba, ABBÓL mindenkinek a legtöbb volt, ami a körülmények közepette ugyancsak hiányzott.