Már megint elzárkózással vádolnak bennünket. Hétpróbás demokraták állítják, hogy a különálló magyar egyetem etnikai elhatárolódással, kiválással járna. Bôsz érvelésben hangzik el, hogy etnikai alapon nem lehet és nem szabad felsôoktatási intézetet létrehozni, az magának a demokráciának a halálát jelentené, s aki eme ördögi terv mellett kitart, az újfent rossz bizonyítványt állít ki magáról. Noha a szóhasználat más, az erdélyi magyarság megátalkodott szeparatizmusának vádja vicsorog ránk e beszédekbôl. Akad, aki az etnikai alapú — tehát nem multikulturális, amit ma egyedül üdvözítô megoldásnak kiáltottak ki — egyetemtôl azért tart, mint ördög a tömjénfüsttôl, mert az az fjúság etnikai szétválasztását idézné elô — s ettôl, ugyebár, meg kell hasadnia az érzô demokrata szívnek.

Szóval, magát a demokráciát védik ellenünk, s már megint mások tudják jobban helyettünk, éretlen és önfejûen követelôzô kamasz nemzetiség helyett, mi lenne nekünk a jobb s mi szolgálná igazából javunkat.

Vegyük sorra e csodálatos érveket. Mit tesz vajon a fránya szó, hogy etnikai? Etnikum az Idegen szavak szótára szerint: egy nép jellegzetes sajátosságainak összessége, valamely néphez való tartozás sajátosságai, jegyei. — Helyben vagyunk. Népi sajátosságaink megvédése lenne a baj? Avagy másról van szó? A romániai magyarság nemcsak a magyar nép, hanem a nemzet részének is tekinti magát kulturálisan — az egyetem tehát e nemzeti lét mûvelôdési támasza kellene hogy legyen. Ez nem tetszene? És mennyivel könnyebb korszerûtlen, elavult, primitív elfogultságnak és babonának feltüntetni törekvését az önálló egyetemre, ha nemzetrészbôl mintegy lefokozva, etnikai töredékként beszélünk róla!?

De, uraim, hát Európa az egyenjogú nemzetek hazája lenne — már megbocsássanak a kifejezésért!

Az ifjúság etnikai szétválasztása: nem az oktatási intézmények feladata azt szabályozni, amit a természet és a társadalom együttesen hozott létre. A különbözôség adott, miként Erdély vegyesen lakott jellegébôl fakadóan a közös létezésbôl sem tud kiválni senki — az iskola és egyetem legfeljebb arra nevelhet, hogyan tegyük azt konfliktusmentesebbé.

Semmiképpen sem úgy, hogy erôszakkal tartjuk össze egy karámban azokat, akiknek az együttléte, a romániai magyarság nyolcvanévi tapasztalata szerint, ôrá nézve hátrányos, intézményeit elsorvasztó hatású.

No de, vajon valóban nemzeti, etnikai, hogy ne mondjuk, faji kizárólagosság, valami sovén elvakultság dolgozik a nemzetiségben, mely renitens módon ma megint ágálni mer holmi vízözön elôtti eszmények mellett, olyannyira, hogy franciásan mûvelt uraknak kell ismét rendre inteniük ôt, s ha az nem használ, meg is fenyíteniük a szent polgári demokrácia nevében? Számomra nem a történelmi érvek, még csak a jogi társaik sem döntôek, ha egyetemalapításról van szó. Én elégségesnek tartom a nemzeti kultúrák egyenértékûségére hivatkozni. Két nemzet viszonyában perdöntô, hogy kontinensünkön ez bevett elv, magától értetôdô dolog. Különösen áll ez két, nem a legnagyobbakhoz tartozó kelet-európai népre és nemzetre. Egyetemre nem azért van szükségünk, mert oda kizárólag magyarokat akarunk felvenni vagy beengedni, hanem azért, mert mûvelôdésünk, nyelvünk ily módon válik egyenjogúvá, érvényt szerezve természetes egyenértékûségének, ily módon küzdheti le a másodrendûség hátrányait s teremtheti meg a tudomány anyanyelven való mûvelésének alapfeltételeit is. Ráadásul, aki magyarul tanul, így jut egyenlô esélyekhez a továbbtanulás tekintetében.

Az egyetem a nyelv- és közösségsorvadás, a mûvelôdés, egy kultúra elhalásának megállítására való, nem elzárkózásra. Mit mondjunk azok lovagiasságáról, akik az önépítés, az önvédelem eszközétôl fosztják meg a kisebb felet? Az egyetem kapuinak különben, természetesen, nyitva kell állniuk bármilyen nemzetiségû, bármilyen etnikumú egyén vagy pláne politikus elôtt.

B. Kovács András