Nucz Erzsébet, Sinka István édesanyja zsellér paraszt család ivadéka, kinek arcáról az évszázados nyomorúság, a kisemmizettség, jogtalanság barázdai vetülnek a szemlélô elé. Ezt a barázdált sorsot viszi magával fia, Sinka István, végig a bihari pusztákon, ezt ötvözi költészetében, ezer és ezer sorsban teszi élôvé a már múltat, olyan elevenen, hogy az is, aki soha nem látta a majorok cselédházait, nem szívta annak levegôjét, nem ismerte az épületek szánalmas lakóit, az is fájó, eleven képet kap abból a korból Sinka költészete és prózai önvallomásai által. S ebben a sorsban magyarok, románok, szerbek, németek, minden nemzetiség szenvedett, akikért olyan panaszos keserûséggel, mint Sinka, aligha emelte fel szavát még költô. Ezért fontos a mi számunkra az ô költészete.

De, hogy jutottam én el Sinkáig? Úgy, hogy akit most Sinka származásáról kérdezgetek, Fábián Mihály, Sinka Istvánnak anyáról édestestvére, nekem kubikos társam volt hosszú éveken át. Ám, hiába faggatom, csak részadatokkal tud szolgálni. Mostoha apjáról, Sinka Jánosról szinte nem tud semmit, csak azt, hogy juhász volt, és valahol Hóridzsában ismerkedett meg az édesanyjával... Hóridzsa Gyarak és Vadász között fekszik. Ezt a nevet már ismertem Sinka költészetébôl:

Deszkaketrec három tyúkkal,
rázattuk a hosszú úttal.
Hóridzsából Gereblyésbe
ment a kocsink déresésbe.
Ment a kocsink, rúdja se volt.
A sorsunknak útja se volt.

Ebben a versben is ráérezhet minden olvasó, hogy mit mondott el Sinka, de igazán csak az érti meg, aki már költözött egyik nyomorból a másikba, és minden culija felfért egy ökrösszekérre.

Persze, ezeket a tájakat Fábián Mihály már nemigen ismerheti, mert mostohaapja 1920-ban meghalt Hóridzsában. Ô Nucz Erzsébet második házasságából született 1921-ben, Nagyszalontán, de bátyja, illetve féltestvérei még élnek: Ferenc Dobozon, Erzsébet Aradon. Ez mennyiben tartozik közlendôim közé? Annyiban, hogy Sinka István húgával, Erzsébettel állandó levelezésben volt, amíg élt. Találóan jellemzi Köteles Pál a debreceni ALFÖLD c. folyóiratban közreadott tizenegynéhány levelek egyikében: "Erzsébet volt a panaszláda." Hozzá küldte Sinka a panaszkodó leveleit, amelyekben oly sok Sinka-vonásra kapunk választ, amit sem a költészetében, sem a prózájában nem írt meg.

Talán röviden ennyit a Sinka családról. És most hadd mondjam el, hogy milyen utak vezettek engem a Sinka-mûvekhez. De mielôtt belekezdenék, meg kell vallanom, hogy a címet "kölcsönöztem". Persze, választhattam volna még tucatnyi más címet is, de találóbbat aligha.

Hogy miért ragaszkodom ennyire ehhez a címhez? Azért, mert én közvetve és közvetlenül Sinka István nyomán jártam és járok, mert az út, amit Sinka megtett, acélos burkolatúvá ötvözôdött, és lehetetlen elkerülni annak, aki tollal a kezében indul el a bihari tájakon. (Félreértés ne essék: nem lenne bátorságom magam Sinkához hasonlítani, csupán az utunk közös.) Ezért használom a közvetlen szót is, mert részben jómagam is végigtapostam azokat a testgyötrô, lélekölô utakat, amelyeket Sinka a szó közvetlen értelmében is végig járt. Pásztorgyerekként kezdtem én is az életet Nagyszalontán. A kocsordosi dûlôben Felföldi Jánoséknál voltam három nyáron tehenész, majd a bagdi dûlôben Boros Ferencnél egy évig kondás, tizenhárom évesen. Melengettem én is a lábam a gôzölgô trágyadombon. Raktam nyûgöt a hamis ló lábára, és taposták a "cipôsök" az én lábam is; fürödöztem a Korhányban, gázoltam a barmódi erek pocsolyás vizét mezítláb; álltam a Csikó-tanya eresze alatt, elhúzódva a szakadó esôtôl, ami, már nem emlékszem, hogy melyik évben, egy viharos éjszaka összeborult; és ahogy Sinka "egy fosos bárányért" vett egy Petôfi-kötetet, én is vettem egyet ötven csontgombért. Ennek a könyvnek köszönhetem, hogy Fábián Mihálytól hozzám is eljutott annak idején néhány Sinka-kötet: Hontalanok útján, A fekete bojtár vallomásai, Harmincnyolc vadalma. Soha énhozzám könyvek még nem szólottak ilyen közvetlenül. Minden betûjük a saját sorsomat idézte. Sajnos, Mihály barátom másoknak is odakölcsönözte ôket, és egyenként el is vesztek, pedig gyönyörû dedikálásokkal ajánlotta Sinka az Édesanyjának.

Most hadd szóljak még arról, hogy milyen utak és melyek voltak azok a tájak, amelyeket Sinka nyomán bejártam:

1945 után idôszaki munkákon kerestem meg a kenyerem: rizscsatornát építettünk mi, városlakók, "önkéntes" munkával; fejenként nyolc köbmétert kellett kitermelni. Én Fábián Mihállyal vállaltam "részeket" azoktól, akiknek finom volt a markuk a csákányra. Emlékszem, Mihály akkor jött haza orosz hadifogságból ; össze volt dagadva, bakancsot nem bírt húzni a lábára, facipôben rúgta az ásót... Késôbb Barmódon építettünk rizstelepeket, majd Pándon, Inándon, Marciházán, Kocsordoson, de elmentünk Arad megyébe, sôt, Temes megyébe is. Cséplôgépnél nyeltük együtt a port, és utóbb az Albert-féle homok-gödörnél termeltük a homokot a Vasút utcai útépítéshez. Már most nem emlékszem pontosan, hogy mikor került szóba a bátyja, de amikor Kustyánban építettük a nagy lecsapolót, én már ismertem a Sinka-könyveket. Ez a csatorna húzódik a Sarkadi út mentén Kötegyámig; ez vezette le a vizet a barmódi és kustyáni rizstelepekrôl. Ezen a tájon született egyik (elsô) remek verse Sinkának:

Itt Barmón, a Csikó tanyán,
tizenhét szilfa hajlatán
sír az esôk vôlegénye.
(Tizenhét szilfa alatt)

Van egy másik nagyon szép és mély, tájat és embert idézô verse:
Panaszi tónál már sose rakok boglyát...

Sebô se bízza rám két rossz lova gondját.
(Három rongyos király lesz)

A Panaszi dûlô a geszti töltés oldalán terül, ahogy a "Futurás"-Balogh tanyát elhagyjuk. Itt kanyarodik az út jobbra, Pánd felé, balra Bíróbányának, elôttünk, a Szegi tanyák között, az említett Panasz, szikes, sovány földjeivel. Innen a név is. Egyenesen haladva érjük el a trianoni határt és a Korhány vizét Geszt alatt, ami Geszttôl északra nyúlik bele a pándi földekbe.

Pándon is rizstelepet építettünk. Persze, ez így kimondva semmi, de: naponta kigyalogolni 8-10-12 kilométert, kitermelni 8-10 köbméter földet — sokszor olajos kenyéren -, és este haza ugyanaz az út, néha kásán... Így már más színe van a dolognak. Aki így ismerkedik meg Sinka költészetével, abban akaratlanul is mély nyomot hagynak versei. Tessék csak figyelni:

Dús András juhász volt,
már fekete a képe,
leásták pihenni,
le a fák tövébe.
Fiatal volt, mégis
görbe volt a háta -
... Istenem, magyar volt:
Szóljon, aki látta.

(Szóljon, aki látta)

Igen, Sinka talán ösztönösen, de annál szívbemarkolóbban tudta belevinni költészetébe a tájat, az embert. Dalolt és festett, vádolt és szeretett egyszerre, sírt és énekelt. Érezte talpa alatt a talajt, feje fölött az eget, és szájában a levegôt.

Amikor Fábián Mihály ideadta az említett köteteket, nem bírtam velük betelni: minden hozzám és minden értem szólott a sorokból: az én tájam, az én világom zsongott belôlük:

Orosiba csönd van,
Nagycsegôd is hallgat -
Mind a két pusztán csak
tilinkó ha jajgat.
Hiába kiáltok,
nem hallik odáig,
- jaj, de nagy kín nôtt a
gulyás ablakáig.

Az én apám sokáig volt Orosiban pásztor. Ott nem jártam. De Apám után enyém is az emléke. Ám, Csegôdön már izzadtam. Az öreg Béres Jauska bácsinak irtottuk az erdôt 1948-ban; lenyakalt fatöveket szedtünk ki, kétötödén. Bizony, vékonyka kereset volt a legnehezebb fizikai munkáért. Aki napjában kiszedett két métert, az már jól dolgozott. Nem is volt rá képes, csak Csordás Jani bácsi, aki annak idején a Tiszáknál szolgált, majd ô lett a szalontai kollektíva elsô elnöke. De kellett a tüzelô, akárcsak Sinkának, amikor a kökénybokrot irtotta, meg Radványban ritkította az erdôt. Tehát nem kell nagyon bizonygatnom, hogy Sinkát sem "maga, a költészet" érdekelte:

Kicsi juhászkunyhó,
ölelgeti Bihar -
Onnan jöttem én a
népem álmaival.

Már indulása is céltudatos volt: szót emelni a kisemmizettekért, az elesettekért. Petôfi forradalmisága, nyílt közvetlensége Sinkában tovább folytatódott. Annyiban más, mint Petôfi, hogy más volt a kor, amelyben élt, és annyival másabb, amennyivel mélyebbrôl jött. Rám, Petôfi után, Sinka volt a legnagyobb hatással, annyira, hogy míg gyermekkoromban tucatjával fúttam kívülrôl a Petôfi-verseket, most már, keményedô koponyával, a Sinka-verseket is kezdtem kívülrôl megtanulni, de semmiképpen sem azzal az igénnyel, mint iskolában a kötelezô tantárgyat. Ezért is van, hogy — akárcsak elôbb Petôfinél — sok versébe "belejavítok", mint például a fent idézettbe is: ha nem frissiben olvasom el, mindig így mondom: "Kicsi vályogkunyhó". Ez miért van? Talán azért, mert én a Sinka szülôházát ismerem. Igazi kis, egyablakos, töpörödött jobbágy-épület, Arany János házától alig 150 méterre.

(Ma már Túrkeve és dr. Szabó Zoltán, valamint Szalonta vezetôinek jóvoltából emléktábla van e házon és Sinka-szobor Szalontán.)

Aztán dolgoztam Radványban. Szálaserdôt irtottunk. Valahol ezen a tájon ritkított Sinka István is. Inándon szintén rizstelep építésén dolgoztam; ott, ahol a "Rongyos kis Péteres Áron csôsz volt."

Lassan bejárom a sinkai tájakat, és elfeledkezem Szalontáról: Szalontán egy ajtó muzsikál a címe annak az egyszerûségében is nagyszerû versnek, ami épp melegséggel szól e nép, e táj emberének a szívéhez, akár Petôfi A fekete kenyér c. verse:

Estetájon, lenn Biharban
rozsot darál az én anyám,
a haja kibomlik s leng a szélben,
- kezdi olyan közvetlenséggel, mintha csakpásztortársának mondaná:
szemébe belesír a mezô,
kicsi malmát körbe forgatja,
s úgy dalolnak: ô meg a kô.

Kinek nem dobogtatja meg a szívét az ilyen tiszta érzésbôl fakadt líra?

Iskolás éveim Patacsere tövében teltek el. Ismerem minden házát és "szélbehulló" ereszeit, most mégis inkább arról szólnék, hogy bennem az a Sinka-ház él, ami az IRÁNYI téren van, ahol most Fábián Mihály barátom lakik. Ebben a házban írta Sinka A fekete bojtár vallomásai címû, a magyar s talán a világirodalomban is egyedülálló, zsellér-paraszti sorsot megrajzoló önéletrajzi könyvét.

Amikor Sinka mûveivel megismerkedtem, teljesen tájékozatlan voltam az irodalmi világ dolgaiban. Nem tudtam, hogy milyen vérremenô csaták színtere az irodalom. Egyet tudtam: amit Sinka ír, az igaz.

Éppúgy igaz, mint ahogy igazak a Petôfi-versek. Annyira közel éreztem a két költôt egymáshoz, mint két szeretô testvért. És amikor öccse, Fábián Mihály panaszkodott, hogy a bátyjáról évek óta nem tudnak semmit, Sinka sorsát kezdtem a Petôfiéhez hasonlítani: egyek még az eltûnésben is. Majd csak jóval késôbb tudtam meg, hogy Sinka "jobbratolódásáért" sokáig nem érvényesülhetett 1948 után...

Törvény dúlja a züllô portát...
Az esküdt lompos, billegô bajszú.
Az inger belôl veri a bordát,
de csitt... két ajtó között
csendôr áll, aki hamar szúr.

(Adószedés)

Kit vádol Sinka? Azt hiszem, fölösleges hangsúlyozni, hogy a népnyomorítókat.

A mi dolgunk, hogy a magunk számára tartsuk meg életmûvébôl, ami humánusan forradalmi, ami a miénk.

Nem sok kirostálnivalónk akad — mondom én ma.