Ezredvégi vesszôfutás

Tudom, hogy nem emelnék magasra a nevem, s elhangzana egy-két, számomra címzett otromba megjegyzés, el- és kiszólás nyomban, ha az öreg szakállasra próbálnék most hivatkozni. Tudja, úgy-e, a tisztel olvasó, hogy melyik öreg úrra gondolok, és sejtegeti azt is, hogy hogyan is hangzana az ô agytekervényébôl felröppent mondatocska, melyet igyekeztek hosszú évtizedek alatt velünk megetetni felkent ál- és hitvalló apostolai. Igen, arra a kísértetre gondolok, mellyel a világot provokálta, bosszantotta és fenyegette, melyet annyian idéztek, hogy nincs biztosan annyi egyenes fenyô a Kárpátokban. Ô ugyanis a kommunizmus kísértetével rázatott minket a jobbik hidegleléssel, de, mert tudom, hogy nem vevô senki az olcsó poénokra és a népszerûségem sem lombosodna tôle, ezért hagyom a szellemét, idézgessék azok, akik akarják, akik villákat emeltek e szellem árnyékában — a nép asztaláról, a nép nevében ellopott anyagi javakból, és akik úgy élnek napjainkban is, mintha az utóbbi évtized alatt nem történt volna az égvilágon semmi Közép-Kelet-Európában. Ennek ellenére, azt hiszem, s mert hiszem, állítom is: elfelejtése ebben az ütemben, megérne egy kiadósabb meditációt.

Ebben az esetben másfajta kísértetekrôl, másfajta, más arcú, ha úgy tetszik: legalább ennyire embertelen félelmekrôl szólnék. Azokról nevezetesen, melyek naponta fekszenek párnáinkra, hogy ne legyen még álmunk se csendes, pihentetô, s melyektôl nem egyszer rándul görcsbe úgy a torkunk, hogy fázunk és didergünk. És mindezek nem csupán víziók; ezek hangulatot, kedvet színtelenítô valóságok. Azokra a kirugdosott munkanélküliekre gondolok, akiknek a "megméretéskor" az igyekezete, a szorgalma könnyûnek találtatott, pedig egyszerûen - és mondjuk ki már végre nyíltan és nem a célozgatások árnyékából, vagy lövészárkából -, arról van szó, hogy azok nyitották ki elôttük a különbözô termelôegységek kapuit, akik még jó évtizeddel ezelôtt pirosbársonyos szószékrôl hirdették, nem egyszer rekedtre kiabált hangon, hogy a munka felemel, a munka nemesít és a munka..., de miért idézzem tovább; serceg a tû már nagyon régen, megkopott ez a lemez, helyette magnószalagra mondogatják az újfajta szöveget a régi ügybuzgalommal és meggyôzôdéssel: kaparj, tolakodj, üsd, vágd, könyökölj, játszd ki a hiszékeny kijátszhatót, s akkor része lehetsz a villák proletárjainak. Mert, ugye, milyen "gyönyörûségesen" hangzik a világ proletárjai helyett: a villák proletárjai! És ami még cifrább és megdöbbentôbb: ezek elôbb-utóbb egyesülni fognak, és akkor jaj nekünk. Napszámosaivá válunk legszebb terveinknek, szándékainknak és még sorstól-kapott tehetségünket is elvihetjük a bolhapiacra, kiárusítani. De kinek kell a tisztességesebb fajták tehetsége? Nem kell lassan a mi ezerszeresen megcsúfolt egünk alatt senkinek. Mondogatják, s jobb híján, mert mit is tehetnénk egyebet, mondogatjuk mi is: majd néhány év múlva megindulnak a dolgok a kibontakozás irányába, hamarosan jobb lesz, szebb lesz itt minden, mindnyájunknak virágot hajtanak még a kiszáradt rögök is. De ki hisz ma már ezekben a gyermekded mesékben? Hát ôk, akikrôl már szóltam: a villák proletárjai. Számukra ama bizonyos szakállas által meghirdetett kísértet jóságos tündérré, pénzt-bugyborékoltató forrássá vált, minket pedig rázogat továbbra is ez a kísértet, és már apróbbacska reményeket sem tudunk dajkálgatni, mert "lekaszálják" ôket, még mielôtt szárbaszöknének. Ezért aztán mit tehetünk? Mosolygunk nagy-nagy kínunkban, s azt kívánjuk, hogy vinné el a pokol legsötétebb zugába a hitünkbôl, reménységünkbôl, ábrándjainkból tôkét kovácsoló kurafikat az a bizonyos kísértet. De tartok attól, hogy ebbôl a kívánságból nem lesz soha semmi, és mi csak állunk, és várakozunk, akár egy kidöntött kilométerkônél a holnap felé döcögô autóbuszt lekésô utas...

Gúzs Imre