Petrás Gerô ült a háza elôtt, a lócán. Kedves, hangulatos ôszelô volt, csütörtöki nap, nem sokkal a déli harangszó után. Petrás Gerô békésen ült a kedves ôszeleji hangulatban, és nézte, hogyan sárgulnak a diófán a levelek, és egyszer csak belényilalt valamiféle rádöbbenés, mégpedig az, hogy ô tulajdonképpen nem is annyi idôs, ahány esztendôs, s ahogy ô ezt mindig is hitte. Sokáig eltöprengett, hogy miként lehetséges mindez a már-már lehetetlenség, de mert nem talált rá semmi elfogadható magyarázatot, azon kezdett tûnôdni: ha mégsem olyan idôs, ahány esztendôs, akkor, ugyanbizony, milyen idôs lehet? Már túl fiatal? Még mindig öreg? S merthogy erre a kérdésre sem talált feleletet, elôvette a pipáját, rágyújtott, pöfékelt, és tovább figyelte, hogyan sárgulnak a diófán a levelek.

Volt egyszer egy asszony meg egy férfi. Szóval, egy házaspár. Született egy gyermekük. Egy szép, nagy, mosolygós fiúgyermekük. Ez a fiúgyermek késôbb szófogadó, okos legényke lett; majd istenfélô, jókedélyû, mértéktartó s illemtudó legény; legeslegvégül pedig házasember.

(Valamikor késôbb, állítólag, mintha azt mondta volna: "Így jár, pontosan így mindenik szép, nagy, mosolygós fiúgyermek, ha idejében nem patkol el...")

Tamy Ákos