Ma, ha azt mondom: Kolumbusz, Magellán vagy Kôrösi Csoma, — nem kelt csodálatot. Az utazás kényelme repülôtársaságok és tévécsatornák közhelyévé vált. Úgymond, nincsenek távolságok. A húsvét-szigeti szobroktól a chicagoi felhôkarcolókig, bármi szemünk elé tárulhat. A modern világban nincsenek csodák. A felfedezôk ma már amatôrök.

Mindezekáltal a világ megértése mégsem ment egy tapodtat sem tovább.

Magát a mûfajt kell újrakezdeni. Azon sem csodálkoznék, ha valaki azt állítaná, hogy a Föld lapos. Az országunkon kívül oroszlánok laknak.

Soha még az emberiségnek ilyen megcsappant földrajzi ismerete nem volt, mint ma, az utazások korában. Bármi felfedezés csak a dilettantizmus új hajtása lehet.

Az ember pedig — leszámítva a politikusokat — otthonülô típus. Neki még kínai a "kínai", amerikai az "amerikai". A demokrácia is olyan, mint Háry János francia királya... Az egyszerû ember szívesen olvas útleírást. Nem a távolság a csodálatos, hanem a csoda távoli számára.

Az útleírás elveszítette tehát távolság-értékét, és a felfedezések kora után nem szívesen vallja meg dátumát sem. A XX. század végén egy útinapló sem a táj egzotikumával, sem a korai keltezésével nem dicsekedhet.

Ha van az útleírásnak múzsája, könyörgöm, távolságtól mentes, mindennapi járás-kelésemet csodával áldja meg, szégyen-idônket elvont idôtlenséggel borítsa.

Egyértelmû: közlekedni kell! Egy világos világban nem is képezi vita tárgyát, hogy az utcai gyalogosforgalomnak éppúgy szabályai vannak, mint az egysínû vonatközlekedésnek Japánban. A pontos meghatározáshoz képest, indulásból, már más világban találjuk magunkat. Ha az egzotikumot a pontos meghatározások nélküli spontaneitásnak tartjuk, akkor máris valahol távol találjuk magunkat. Rögtön a tömbház kijáratánál.

A kétértelmûség pedig: hogy az egyértelmûséghez ragaszkodni egyet jelent, a szabálytalanság pedig valami mást, valami büszke "helyi sajátosságot". Hiába na, Erdélyben vagyunk...!

Sem a járda gyalogosforgalmának az autókhoz hasonló "jobbra hajts!"-a , sem az utcai üdvözlés etikettjének a szabályai nem érvényesülnek. A tolongás, mint valami ôrület, "bulevárdnak" hívja magát.

Kísérôim sem nem serpák, sem nem zuluk, sem nem Andok-magasságokhoz szokott inkák. A fertály szemétkonténerei körül csoportosuló kutyafalkák; úgymond, az ember legrégebbi barátai. Szemben a fôvárosok neuraszténiás ebeivel, ezek nyugodtabbak, barátságosabbak. Még senkit sem bántottak oktalanul, a civilizációval való "együttélésük" problémátlanabb, mint akármelyik bennszülött kisebbségé. Szememben politikai párttá nôttek. Idô és darwinizmus kérdése csupán, hogy parlamenti képviseletük is legyen.

Idáig kísérnek az ebek, s nem tovább. Valami szag-tilalom visszafordítja ôket. Babonás hiedelmük gyanakvóvá teszi ôket a további utat illetôen.

A lakónegyed tervrajzának szépséghibája, hogy formalista s nem gyakorlatias, ami a gyalogközlekedés rövidítéseit illeti. Az eltervezett négyzetet átlósan átszeli egy utólag kitaposott ösvény. Parkon, játszótéren át vezet, utólag kövezett járda. Nyírt bokrok, ültetett fasorok kísérik — tehát az elgondolás elvi jelentôségû lehetett hajdanán, a közmunkák korában.

A betonkockákkal kirakott csapás forgalma fölér a fôútéval. Áldás van rajta.

A Kövesdomb végén ez az ösvény három lépcsôfokban végzôdik. Ôsi emlékmû ez a hármas fogazat. Lehet, hogy számmisztikai jelentése volt valaha. Nem Atya-Fiú-Szentlélek, hanem: Párt-Nép-Nemzetjövô. Ugyanis akkoriban nem lehetett a szabadkereskedelemben annyi cementet kapni, hogy betonba öntsék ezt a pár foknyi népakaratot. Csak lopott anyagból készülhetett, vasárnapi közmunkával. De senki sem járt utána, honnan a cement.

Tulajdonképpen akkor sem volt vallástalan ez a nép. Csak új... tolvajhitû...

A lelépcsônek letört mind a három foka. Feketén sötétlik a mart. Szökés kérdése a továbbút. Átlépek rajta, mint egy megoldatlan misztérium-megfejtésen... Bokám rája!

A "jelen" nem az az "utókor", amelyik visszaépítene valamit is. Bár a "nép" nevében. Errefelé minden idevalósi már csak "idegen" nemzetiségû.

A kis lépcsô pár lépésre találkozik a nagy lépcsôvel. Elképzelhetô a következô párbeszéd:

Nagy lépcsô: — Hová szakadtál, édes fiam?

Kis lépcsô: — Öregapám, én elmentem Nyugatra. Beálltam egy aluljáró mozgólépcsôjének három fokára. Tudod, többet keresek.

Nagy lépcsô: — Fiam, a kereset nem minden. Az embernek ott a helye, ahol szükség van rá.

Kis lépcsô: — Apám, nekem ott lépcsôzetesebb az életem, mégha mozog is. Itthon nincs becsületem. Te csak hiszed, mert meredek vagy, hogy fölfele vagy lefele lépcsôk viszik az embereket. Szegény apukám, ez nem igaz! Az emberek könyökkel igyekeznek fölfelé s rúgással lefelé. A lépcsôk demokráciája itt már rég nem igaz...!

Nagy lépcsô: — Azért mégis, fiam, a korlátok...

Kis lépcsô: — Apukám, a támasz még a betegnek is kevés. Többet jelent a szemét. Nézd csak. Hoztam túlról egy csomag "Munkás" cigarettát. Itt van egy kávétasak is, régi, finom Wiener Gold. Összeszedtem pár csikket, popcornot és rágógumit...

Nagy lépcsô: — Mindez nekem idegen, édes fiam, de majd elrágódom rajtuk.

Menyasszony-május van: fehér uszályként leng a levegôben akác, mirtusz, jázmin fehér illata. Tavasz-zöld keserûlapi aromája keveredik a konyha lángvöröset viselô vacsoraszagával. A dinsztelt káposzta, hagyma, retek mézgás illatához párolt hús fôvô gôze csatlakozik. A lisztes-krumpli mellett fiatalos kapor, vagy petrezselyem üde illata lebben. Csendben, mintha csak magyarul mondaná, majoránna is beleszól...

Az erdélyi konyha politikai döntôerô lehetne, de a nagy kolonizálás politikája leszorítja az aromákat. Ez a tartomány távol esik a szabad gondolkodású világtól. Ide csak kóstolni járnak az idegenek...

A kóbor kutya bekanyarodik. Fele még a Görbe utcában, fele pedig már a Belsôkutassban. Beszimatol. Szôre égnek mered. Valahonnan hidegfelvágott-szagot hoz a szellô.

Görbe utca, Sáros utca, Belsôkutass..., a régi református kollégium felé vezetô utak. Elejtett tízóraik: ebekvacsorája. Bodrinak égnek áll a szôre. Régi, huszonnyolc lejes "olasz" szalámira emlékeztetô illat... Kutyában a fiatal demokrácia kora is már szaglását vesztett vénség...!

A világváltozás is ugyanazt a reakciót váltja ki, mint a pavlovi kísérlet csengôje...

Az új lakónegyedek tömbházai képtelenek arra a befogadásra, hogy bejáratuk mellett egy vagy több emléktábla idézze, miszerint itt és itt lakott, alkotott egy író, egy festô, egy rendezô vagy egy klasszika szakos fôiskolai tanár. Csak az öreg negyed házainak van neve. Errefelé a bennszülött kisgyerek behunyt szemmel is hazatalál, ha felmondja, hogy a Régibaromvásár utcában lakik, a csontdoktor háza után, az orientológus háza, a szívmûtétet végzett orvos, meg a Metz-féle ház után a másodikban... Szemben a pszichiáter fôorvos volt lakásával, rézsút a "szalma-perben" elítélt politikaival, hétágnyira a szuterénbe utalt grófnénitôl...

Pontos meghatározás. Ezt a célt nem lehet eltéveszteni.

Szülôi házunk az utca közepén áll, egyenlô távolságra a szülészettôl meg a református temetôtôl; annyira van a Színmûvészeti Akadémiától, mint a megyei börtöntôl; és felemagasságban a Széchenyi-fôtér és a somostetôi állatkert között...

Az otthon minden vakságban világosabb, mint a nagyvilág. Az otthont aura veszi körül, nem hazug leírás. A konkrét utcai világításról az jut eszembe, amikor elsô kamasz-szerelmemben csalódtam, és hazafelé, magamban, csalfa szeretômnek magyaráztam a világot. Köd volt. Valahol, oszlopmagasan, opálos fényt árasztott egy utcai neon. Nem sokat segített a szükségtelen tájékozódásban, a csapások, utak, csavargások amúgyis egy irányba vezettek: haza. — Látod? — mondtam magamban csalfa kedvesemnek -, mit ér a mítikus fényhomály ott fönt? Annyi, mint akasztott ember hazafisága. Eloszlik odafönt, ideológia-magasságban, és nem ér földig a lába! A valóság több, mint nemzetelv. A csodát, te csalfaság, meg kell látni vakon is! Hát nem csoda már az is, ha az ember hazatalál?

Manapság az utazás közhellyé vált. Érdemtelenné, unottá. Nincsenek megható távolságok, s az idegenség elkeveredik a rokonsággal az egyazon piaci tolongásban. Eurázsia megteremtette Amerikát, Ausztrál-Afrikát uralma alá hajtotta, és föltérképezte a Holdat is. Kiélte adott dimenzióját. Az ember, ha egyet is lép, megnyílik egy másik "tér", a szellem ûrje. Errefelé még a kitaposott ösvényeknek, az elcsépelt igazságoknak sincsen feltárt világa. Ízek, aromák, színek és szimbólumok járatlan ôserdejében, mítoszok földjén, a Szentlélek közelében, egy csodálatos országban kalandoztunk el. A felfedezések új irodalmának hajnala hasad. Ma azt mondom: Kolumbusz vagy Magellán vagy Kôrösi Csoma — csak felidéznek valamit ezek a nevek az emberekben! Azt, hogy fölfedezni kell!