Nincsenek megszámlálva, dehogy. A Város olyan, mint Róma: örök. Szüntelenül van. Közben észrevétlenül meg-meghal egy kicsit, és teljes észrevétlenségben újjá is születik. Akik benne élnek, nem érzékelik a Város finom metamorfózisait, ôk azt élik meg, amit az utca és a szmog számukra megenged: az áruk bôségét, a jármûvek betolakodását az intim szférába, az elégedetlenséget mint a demokrácia sajátos ismérvét, a koldusbotra-jutás bájos stációit, a tiszta levegô élvezetét füstködben, történelem és bunkóság különleges összefonódását az ezredvég indián nyarában, bástyák és ökrök pompás egymásratalálását, cégek és termékek exhibicióját, dalosok és kötélhúzók harmonikus egymás mellett élését, kutyasimogatók és sintérek belsô tereinek kitárulkozását, magyarok és románok, románok és magyarok kanyargását a somostetôi kisvonaton, csavargók és díszpolgárok hullámzását az arctalan tömegben, képírók és képmutatók elvegyülését rongyrázdiék tarka forgatagában, elidegenedett hazaiak és házi idegennek végtelen lôdörgését az idôben. Kiábrándító eufóriát.

A Város néhány napra szeretne VÁROS lenni: ünneplôbe öltözik, fogat mos. Kidülleszti mellét a kitüntetésekkel. Kirakatokban figyeli, nagy-e a pocija. Szeretne házasságokat kötni, sokat, egyidôben menyasszony és vôlegény lenne, esküt fogadna magamagának.

A Város szeretne önnön díszpolgára lenni.

El akarja feledni lefestett tábláit, szemetes utcáit, koncepciótlan fejlesztési tervét, zavaros gazdasági ügyeit, politikával fertôzött csendjét, munka- és kereset nélkül maradt lakosait, a felkapaszkodott réteg pimaszságát, az újgazdagok féktelen tombolását, koldusainak követelôdzô tolakodását, a bajt, mely folyton-folyvást a nyakán van.

A Város torkig van köznapjaival. Ezek, akár a közkatonák, sosem nyernek csatát; a gyôztes hadvezérek: az ünnepnapok, mert nekik adják a címeket és a rangokat, ôk lépnek elôre, a sült ökörbôl elsônek az ô tányérjukra kerül az ínybolondító falat.

Az örökélet unalmas arisztokrata Napok nélkül.

A Város szórakozik. Beáll egy tükörbe, és ott széttörik. Majd váratlanul óriásléggömb kosarában látjuk, amint hangyának néz bennünket. Teljes joggal. Felmegy a színpadra és népi táncot lejt. Tárlatokat nyit, könyveket mutat be, fûre lép, bóvlit vásárol; hancúrozik a gyermekekkel és a nagyikkal, fagyit eszik és bedagad a torka; tenyérbôl jósol a pártvezéreknek, és kíváncsi turistáknak dedikálja a jövôt.

Közben meghallgatja az okos elôadásokat a fejlesztésrôl, a korszerû urbanisztikáról, egyebekrôl. Kerekasztal-értekezleteken tûri, hogy élve boncolgassák. Titokban megnézi magának a lányokat és a férfiakat is.

Ezek többnyire szépek, és álmodozni késztetik.

Mikor a Város álmodik, azok a Napjai.

Akkor száz Celsius fokot mutat a virágóra.

A hômérô higanyszála az 1998-as számon vesztegel.

Vállat von és megáll a kalendárium.

Bölöni Domokos