Volt egy szegényember. Kiment az erdôbe gombászni. Hát egyszer mit lát? Azt látja, hogy egy hatalmas oroszlán bele van esve egy mély verembe. "Húzzál ki ebbôl az átkozott verembôl, szegényember, s meglátod, nem leszek hálátlan" — mondta az oroszlán sírós hangon az embernek. "Sajnos, nem tehetem — válaszolta a szegényember. — Egyrészt azért nem, mert gyenge vagyok ahhoz, hogy ki tudjalak húzni, másrészt pedig azért nem, mert félek, hogy megeszel." "Nem eszlek meg, esküszöm az égre!" — fogadkozott az oroszlán. "Éhes vagy, s megeszel" — mondta a szegényember. "Lehet, hogy igazad van — válaszolt töprengve az oroszlán -, most tényleg nagyon éhes vagyok... De mi lenne, ha elôbb jól lakatnál, s csak aztán húznál ki?" "Na látod, erre nem is gondoltam" — mondta a szegényember, s azzal oda is adta az oroszlánnak az ételét: egy darab hideg puliszkát s egy fej vereshagymát. Az oroszlán megette. "Kivágok egy fát, idehúzom, beleeresztem a verembe, s azon kimászol" — mondta késôbb a szegényember. "Úgy, úgy" — helyeselte az oroszlán. A szegényember kivágott egy siheder fát, de aztán csak nem tudta a veremhez húzni. "Egy lovacska kellene, de nekem, sajnos, csak egy sovány kecském van... Megkérem a szomszédot, hátha kölcsön adja a lovát, s akkor már holnap kijöhetsz" — vigasztalta a szegényember az oroszlánt... A szomszéd csak harmadnapra ígérte oda a lovát, egy napi kaszálás fejében. A szegényember ezalatt is minden nap kiment a veremhez, s vitt az oroszlánnak ezt, azt, ami otthon volt: puliszkát, vereshagymát, egy köcsög aludttejet, köménymaglevest, sült pityókát, s még egy darab szalonnabôrt is. "Semmi húsotok nincs, legalább egy darab csont?" — kérdezte az oroszlán "Sajnos, nincs" — így a szegényember. Harmadnap aztán megkapta a lovacskát. Összepakolta, ami még volt otthon, s ment ki az erdôbe. A lovacskával a verem szájához húzatta a fát, aztán odaadta az ételt az oroszlánnak. Az megette. "Most már nem vagy éhes, ugye?" — kérdezte a szegényember. "Most már nem, nyugodtan beeresztheted a fát" — válaszolta az oroszlán. Úgy is lett, s az oroszlán pillanatok alatt kimászott a verembôl. A lovacska, amikor meglátta a rettenetes fenevadat, nagyot nyerített ijedtében, s úgy elvágtatott, mintha szemét vették volna. "Na, most már szabad vagy, s mehetsz —, mondotta a szegényember mosolyogva. — De máskor légy óvatosabb és figyelmesebb!... Hát akkor, Isten áldjon..." — s azzal megemelte a kalapját, s indult hazafelé. Az oroszlán nézte, nézte, hogyan távolodik, majd a gyomra nagyot korrant, s a nagy éhségtôl görcsbe rándult —

"Igazán nagyon szégyellem magam — mormogta valamivel késôbb az oroszlán, szája szélét nyalogatva -, de hát mit csináljak, ha utálom a vereshagymát, a hideg puliszkát meg a köménymaglevest..., hogy a fene esne belé ebbe a válogatós természetembe!..."

Tamy Ákos