Ülök a kocsiban a volán mögött, és csavargatom a kormányt jobbra-balra, az út szeszélyes kanyarulatai szerint.

Elôttem nagy a köd; alig látok néhány lépésnyire elôre, ezért — bármennyire sietek is — nagyon lassan, csak "lépésben" haladok úti célom felé.

A Napot kergetem. Azt szeretném, ha mindig ott lenne, ott ragyogna pontosan a fejem felett. Mosolyogna rám, és beragyogná a környezetemet. Akkor sose volna köd. Mindig tisztán látnám, hogy honnan hová megyek, és arcomat cirógatná a meleg napsütés.

Hiú ábránd? Talán. De nem tehetek mást!

A kocsim se fiatal már; nehezen bírja az iramot. Hörög, köhög; félô, hogy bármelyik pillanatban felmondja a szolgálatot, és megáll az út közepén.

Eddig a kíméletlenül rossz út volt a hibás; arra szórtam minden átkomat. A sok zötykölôdéstôl a kocsim már-már használhatatlanná vált. Most már nem annyira az út, mint inkább a kocsim a hibás. Az átkom tehát rá száll át.

És a köd!... Azt sem tudom, hol vagyok; mekkora az út, ami még elôttem, és netán milyen veszélyes meglepetés vár rám a legközelebbi kanyar mögött? Utazni, vezetni ilyen körülmények között!... Nem bámészkodhatom; figyelmemet teljesen leköti a vezetés; a körülöttem lévô világról csak alig veszek tudomást.

De nem minden sofôr olyan, mint amilyen én vagyok. Van, aki merészebb, bátrabb, ügyesebb, vakmerôbb; vagy egyszerûen csak az enyémnél sokkal jobb kocsit vezet; ki tudja? Sokan utolérnek, elôznek, és elhúznak mellettem, mint a szél.

Így húzott el mellettem egy vadonatúj Rolls-Royce is az imént. Egy pillanatra oda néztem, hadd lám, ki az a vakmerô, bátor, sietôs, délceg vitéz. Meglepetésemben az állam a mellemig ért. A volán mögött ugyanis egykori jó pajtásomat fedeztem föl. Együtt koptattuk a sofôriskola padjait hajdanán, és egyszerre szereztük meg a hajtási igazolványt is. Akkor még nem volt egyikünknek sem, csak álmodoztunk róla, hogy egyszer majd talán sikerül nekünk is vásárolni egy kocsit. És valóban sikerült. Nekem is — ha a Trabant is kocsinak számít. De a barátom, bezzeg, egy Rolls-Royce-ban feszít. Nem csoda, hogy ô már rég a Nap alá ért. Én viszont?... Ki tudja, odaérek-e egyáltalán?

Fél szemem a visszapillantóra sandít: rohannak-e utánam? Mögöttem sokkal ritkább a köd, és viszonylag messze el lehet látni. Nincsenek sokan mögöttem, de akad néhány sietô. Viszont a hozzám hasonló vánszorgóból is van éppen elég.

Egyébként nem egyedül utazom. Egy asszony és a lánya is velem utazik. Most szedtem fel ôket, potyautasnak, csak néhány kilométerrel ezelôtt. Beszélgetni kezdtünk, összebarátkoztunk, majd úgy összemelegedtünk, hogy a lánya már apukámnak szólít. De az anyja, az is igazán egy nagyon figyelemre méltó teremtés. Beletaposok a gázpedálba, és ráhajtok egy kicsit.

— Vigyázz! — sikítja az anya, és lehunyja a szempilláit...

Szerencsére azonban nem kocsi jött, hanem csak egy újabb kicsi. Így aztán négyesben utaztunk tovább egy darabig. Az egyik kanyarban azonban valahogy kinyílt a kocsiajtó, és elveszítettük a kicsit. Ismét hármunkkal szaladt tovább a kocsi.

Egy idô után az útitársaim megunták a Trabanttal való sok zötykölôdést, és kérték, hogy álljak meg, mert ki akarnak szállni. Azt mondták, hogy inkább gyalog mennek tovább, amíg fel nem veszi egy jobb kocsi. Kénytelen voltam tehát magukra hagyni.

De nem ôk voltak az egyetlen útitársaim. Volt már elôttük egy nôi útitársam, akit ott vettem fel, még az út elején. De sajnos vele is csak néhány kilométert mentem együtt. Neki ugyanis nem tetszett a vezetési stílusom. Minduntalan beleszólt a vezetésbe, és persze mindig pont az ellenkezôjét akarta annak, mint amit én. Ha én jobbra mentem, ô bal-kanyart kért; ha meg balra tértem, ô jobbra akart menni. Néhány kilométer után meguntam a folytonos veszekedést, lejeleztem, megálltam, és kitártam az ajtót.

— Tessék kiszállni! — mondtam neki.

— De még nem értünk az út végére, az úti célig — mondta, és, hogy ô azt hitte, hogy... izé...

Nehezen akart kötélnek állni. De nem volt apelláta; ki kellett szállnia! Végül is másodmagával szállt ki. Ugyanis vele volt a kislányunk is.

Egy kissé dühösen, de önelégülten ültem vissza a volán mögé. Becsaptam az ajtót, és gázt adtam. A kerekek bepörögtek, és a kocsi nekilódult, mintha puskából lôtték volna ki. Megkönnyebbülten szusszantam fel, de a férfiúi büszkeségem nem engedte, hogy visszanézzek. Csak a visszapillantó-tükörbôl láttam, ahogy elmaradnak mögöttem az út szélén. A nô hitetlenkedô csalódottsággal bámult, ahogy gyorsan eltávolodom; a kislányunkat viszont szomorúnak láttam. Megsajnáltam. A legszívesebben visszaültettem volna ôt a kocsiba, magam mellé, de az anyjától nem szakíthattam el. Így aztán kénytelen voltam egyedül folytatni az utat, míg újabb stopos jelentkezik.

Most tehát ismét egymagamban ülök a kocsiban a volán mögött, és csavargatom a kormányt az út szeszélyes kanyarulatai szerint...

Sepsi Fazakas István