... a félelemmel elôször gyermekkoromban találkoztam. Ott volt, ott vibrált a levegôben, megfoghatatlanul, a Moøilor u. 16. sz. alatti családi házunkban, amit még nagyapám, a marosújvári körorvos vásárolt 1916-ban és amit, érthetetlen módon, nem államosítottak 1944 után. Szüleim s nagyanyám állandó félelemben éltek: mikor veszi el az állam a lakást, mikor jelentik ki hivatalosan: mától kezdve ti is, kizsákmányoló tulajdonosok, becsületes bérlôk lesztek.

A megfoghatatlan félelem 1956-ban vált valóssá számomra is. Igaz, akkor még ennek a félelemnek csak szemlélôje voltam. Nem, ez rossz kifejezés; nemcsak szemlélôje voltam ennek a félelemnek, hiszen apám életérôl volt szó. Eddigi gyermek-félelmeim — döbbentem rá akkor — nem igazi félelmek voltak. Verekedésekkor féltem egy kicsit a nálam erôsebbektôl, féltem néha, nehogy tetten érjenek, amikor mi, gyerekek a szomszéd gyümölcsét loptuk este a fáról.

De az igazi félelmet 1956-ban ismertem meg. Gyermek-magam számára ez az évszám akkor nem jelentett semmit. Szüleimnek annál többet.

... Anyám magyar-francia szakos tanárnô volt, aki azokban az években is, akárcsak az elkövetkezôkben — mi mást tehetett volna? — félt. Az állambiztonsági szervek akkoriban mindenhol keresték az osztályellenséget; a középiskolában is, ahol anyám tanított. Tanár-ellenôrzéskor — nagyon ravaszul — a diákok dolgozatait vizsgálták át a hatalom képviselôi. Tudták ugyanis, hogy a tanárnak van annyi esze, hogy a saját jegyzeteibe nem ír bele államellenes dolgokat Arany Jánosról, Petôfirôl vagy József Attiláról. Könnyen lehet azonban, hogy elszólja magát tanítás közben és ezeket az esetleges elszólásokat — a diákok feljegyzik. Minek következtében az éber államféltô ôrök lecsaphatnak az államellenség-tanárra.

Anyám több mint 40 évig tanított. Utolsó mintatanítására is készített óravázlatot. Ma már tudom, miért.

... apám, Jancsó Elemér, magyar irodalomtörténetet tanított a Bolyai egyetemen. Fiatalon baloldali szimpatizáns volt — Párizsban is tanult —, de most nem errôl írok, hanem 1956-ról. A félelemrôl, amivel akkor találkoztam.

Apámat Budapesten érték az "események", ahogy akkor, óvatosan, fogalmaztak az emberek. Aztán "ellenforradalom" lett az 56-os "eseménybôl", amelyikrôl ma már tudjuk, forradalom volt. A javából. Igazi forradalom.

Kitört hát a forradalom, és mi, a család, semmiféle hírt nem kaptunk apámról, apámtól. Pedig éjjel-nappal hallgattuk anyámmal a budapesti rádiót, a Szív küldi szívnek mûsort, mert ezen a mûsoron keresztül üzentek — ha üzentek — magyarországi barátok, ott rekedt rokonok: élünk, rátok gondolunk stb.

Teltek a hónapok, apámról semmi hír nem érkezett. Idônként telefonált anyámnak valaki, akinek telefonált valaki, hogy hallotta, miszerint a hajnali órákban üzent nekünk apám: él, jól van, és ahogy lehet, hazajön... Aztán semmi. Múltak a hetek, hónapok...

Egyik nap, amikor az iskolából mentem haza, délben, a házunk elôtt állt a szomszédasszonyunk. Talán engem várt.

— Megjött apád —, mondta könnyes szemmel, és magához ölelt engem, a 10 éves fiúcskát.

Valóban megjött apám. Egy teherautón érkezett, azokkal az erdélyiekkel együtt, akik mindenáron haza akartak jönni. Akik nem használták ki a lehetôségeket, hogy Bécsen keresztül új hazát keressenek a nagyvilágban.

Apám ölelésére ma is emlékszem. A simogatására is. Ha valamiért nagyon félek, néha én is így ölelem meg gyermekeimet.

Azokról a napokról és az utána következôkrôl csak halála elôtt nem sokkal, úgy a 60-as évek végén beszélt nekem apám. Halk hangon (letakarta a telefont) mondta el, nagyon szomorú keserûséggel, mi is történt hazaérkezése után.

Barátai, tanár kollégái néhányan már aznap, hogy megérkezett, meglátogatták. Örültek jöttének, örültek annak, hogy egészséges. Napok múlva egyszer csak váratlanul hivatták apámat. Egy magas rangú civil úr rendkívül udvariasan fogadta.

— Professzor elvtárs — tért egyenesen a lényegre a férfi —, ön külföldön volt az ellenforradalom alatt. Pécsett, ha jól tudjuk. Nem-e hozott magával ellenforradalmi propaganda anyagot odaátról?

— Nem —, mondta csodálkozva apám (vajon kitôl tudják, hogy Pécsett, egy rokonánál vészelte át azokat a hónapokat?), nem hoztam magammal ilyen jellegû anyagot (ha könyvekrôl volt szó, egy pillanatra megszûnt a félelme, hiszen ô valójában csak a könyvei között érezte magát boldognak). De — mosolyodott el —, jöjjenek el, kérem, a lakásomra. Jóformán ki sem csomagoltam még, az íróasztalomon van minden könyv, folyóirat, amit hoztam.

— Biztos ön, professzor elvtárs, abban, hogy nem hozott ellenforradalmi propaganda jellegû nyomtatványokat?

— Biztos vagyok benne — válaszolta nyugodtan apám —, és azért vagyok biztos ebben, mert én mint gyûjtô szerettem volna hozzájutni az ilyen ritkaságokhoz. De nem sikerült.

Talán ez a kijelentés gyôzte meg végképp a kihallgatót arról, hogy apám nem csempészett be semmi affélét az országba, amitôl tartania kellett volna az államvédelemnek.

— Elmehet, professzor elvtárs, és ne haragudjon, hogy befárasztottuk.

Apám elköszönt, kiindult a szobából. Be sem csukta még maga mögött az ajtót, amikor tisztán hallotta, ahogy kihallgatója egyik beosztottjához fordult:

— Érthetetlen — így a parancsnok —, hiszek a professzornak. Pedig egyik legmegbízhatóbb ügynökünk jelentette, hogy látott ilyen anyagot a professzor íróasztalán...

Apám becsukta maga mögött az ajtót. De a mondattöredék, amit hallott, haláláig kísérte. Hiszen csak a legjobb barátainak mutatta, miket hozott Magyarországról, azoknak a barátoknak, akik még hosszú évekig barátként jártak hozzá, és vendégei voltak családunknak.

Jóval késôbb, bár én távolról sem voltam olyan fontos ember a rendszer szempontjából, mint apám, én is megtudtam egy barátomról, hogy a rólam érdeklôdôknek segít kíváncsiságukat kielégíteni.

Barátom egyik nap elkérte lakásomat — agglegény voltam akkor — néhány órára. Randevú — mondta cinkosan.

Odaadtam a lakáskulcsot.

Véletlenül tudtam meg szomszédasszonyomtól, hogy barátom egyedül "randevúzott" a lakásomon. Hosszú órákon keresztül. Mintha a fiókjaimat is átkutatta volna valaki. Igen, egy diszkrét házkutatás nyomait fedeztem fel a "randevú" után. Próbáltam nem törôdni a dologgal. Féltem szembenézni az igazsággal.

Az is lehet, tûnôdtem sorsomba beletörôdve, apám és az én nemzedékem arra ítéltetett, hogy emberi kapcsolatainkban barátaink ne Horatiók legyenek, hanem Socinok. Legjobb esetben. De van közöttünk, akiknek csak hülye Máriák jutottak élettársnak, barátnak...