A falusi ház nyitott ablakán keresztül már reggeliben muzsikát hallok és éneket. Úgy folyik a dal, mint futó nyári esôk idején a patak: néha megduzzadva, hogy elsodorja a madarak énekét és a harangszót; néha pedig úgy finomkodik, mint holdvilágos estén a tücsök.

Sógor már megjárta ilyen korán a mezôt. Most érkezik egy nagy bokor virággal, amit átnyújt nekem, s melléje így szól:

— A sógor urat üdvözli a tavasz!

Rögtön rügyeket bont bennem ez a figyelem, mely városon elkerüli rendesen az embert. Megnézem a virágokat, és látom, hogy favirágok és földi virágok verôdtek a csokorban össze. Hirtelen az jut eszembe, hogy így kéne egybekötni a falusi magyart és a városi magyart. Egybe kéne kötni, és átnyújtani a Jövônek, mondván:

— A Jövô urat üdvözli a magyar!

S ahogy elgondolom ezt, az országút felôl ismét megduzzadva ömlik az ének és a muzsika.

— Mennek a legények sorozásra — mondja sógor.

Ezt magamtól is kitalálhattam volna, bezzeg. De nem találtam ki. Megérdemelném, hogy Nepomuki, ki a templomunk védôszentje, most meghúzza a fülemet, mintha csak játszani akarna. Más játszi dolgok is jutnak eszembe, mert a virág és az ének játszik a kedéllyel. S milyen jól telik játék közben az idô! Fut a nap, hogy utolérje a hegyeket, aztán alkonyatban bújnak a virgonc madarak, majd süllyedni kezd lassan a föld.

Játszik a természet is, mint az elme.

De a játékba, esti harangszó után, beleszól egy hír, amely úgy szól, hogy az országúton egymás vérét eresztették a legények. Gyorsan akadnak hírtudó emberek. Elmondják, hogy kik szenvedték meg különösképpen a napot. Fôleg hárman, mert azokat szekéren kellett hazavinni. A három közül az egyiknek vége is talán, a másiknak is szüksége van az Isten kegyelmére, de a harmadik esetleg megél.

Sógort nagy izgalomba keveri a hír. Azt mondja, hogy meg akarja látogatni az egyiket, aki apáról rokona.

— Melyiket? — kérdem.

— Amelyiknek vége van — mondja.

Vele tartok én is, hogy együtt látogassunk. Példátlan sötétben baktatunk az úton. Végre odaérünk, s a lámpa világánál megnézhetjük a beteget. Sápadtan fekszik, s a szemét félig lehunyva tartja. Vizes lepedôbe csavarják újból. Eltorzul a fájdalomtól az arca.

De másnap azt beszélik, hogy jobban érzi magát.

S egy hét múlva már csak az emlékei gyarapodtak.

Jó fajta ez; szívós, és hamar gyógyul. Minden kis ürügyet felhasznál arra, hogy éljen.

Künn a határban javában folyik a mezei munka. Messze, ott és amott, fehér pontokban mozognak az ökrök, de a közelben is több helyen szántanak. Megenyhült férfiak hajadonfôn fogják az eke szarvát, a gyermekek az ökrök elôtt járnak, és bogarat kergetnek a barázdában. Az asszonyok és leányok burgonyát ültetnek.

Alig van valaki a faluban.

Ilyenkor Isten ôrzi tûzvésztôl a házakat. Más elemi csapástól is csak a bizalom és a hit ôriz mindent. A cigányok azonban átbújnak az Isten két ujja között, majd kikerülik a bizalmat és a hitet.

Aztán kirabolnak egy házat.

Fut a falun végig a hír, majd százfelé bomlik, s a kis utcákon szalad a mezôk felé. Már jön is a két román csendôr felfelé az utcán, és szuronyos puskával mennek ama ház felé, ahol a fehérnemût és az oldalszalonnát mozgósították a cigányok. A csendôrök megnézik jól a helyet, nemkülönben a nyomokat. A nyom azonban silány, mert könnyedén járó ember a cigány, s leginkább mezítláb illan a felszáradt tavaszi földön.

Este csoportokba gyûlnek az emberek, és azt beszélik, hogy nem tudták megfogni a cigányokat. Némelyik ember azonban még tele van bizalommal, hogy holnap mégis megfogják ôket, de a legtöbben nem tudnak hinni ebben a dologban.

A hívô emberé azonban a jövô, mert másnap csakugyan megfogják a cigányokat. Megfogják szegény pereputtyos népet, és visszahozzák szépen a faluba. Ott állnak most a csendôrök háza elôtt. Három ernyôs szekerük az út szélén pihen. Maguk a cigányok az udvaron rajzanak. Kisgyermekek is vannak a karavánban. Az anyjuk szoptatja ôket, hogy éles sírásukkal ne bántsák a hivatalos emberek fülét. Süldô leányok is vannak s a nekik való cigánylegények.

Kicsike s mozgó köztársaság az egész. De az ellopott ruhának s oldalszalonnának nem került tolvaja. Átkozódnak a cigányok, és háborognak a gyanúsítás miatt. A csendôrök mégis mindent kidobálnak az ernyôs szekerekbôl. Csupán az elveszett dolgokat nem tudják kidobálni, mert azok nincsenek ott.

A siker makacsul elmarad.

Helyette festôi képet mutatnak a cigányok. A képen a csendôri ház tornáca látszik, s a tornác földjén két cigánylány, kuporgó ülésben. Cigarettát sodornak, gyufájuk azonban nincsen. Az egyik csendôr üszköt hoz nekik a konyhából, s úgy gyújtanak rá.

Künn a cigányok lovai elégedetten eszik a szénát, amit a csendôrök adtak nekik.

Béke van és szeretet.

Ott állok az országúton, a falusi szövetkezet elôtt. Korán van még, nemrégen keltek fel a hegyek és az emberek. Paradicsomi színek ragyognak a mezôkön. Olyan a levegô is, mintha erdei forrásokból özönlött volna elô, csak itt-ott keseríti meg a székely reggeli füst.

Az autóbuszt várom Parajd felôl, hogy Udvarhelyre utazzam azon. A szövetkezet ajtaja nyitva van: nem azért, hogy énekeljen, hanem várja a pénzt. Néha jön egy-egy gyermek, gyufát vásárol, vagy egy pakli dohányt az apjának a napi munka mellé. Egy magas, öregedô férfi is jön errefelé az úton. Lassan lépked, jobbra-balra jól megnézi az udvarokat, a házakat s a munkára készülôdést.

Nagy vigyázattal hozza magával a tekintélyt, amely nem a pénzen alapszik immár, mert az nincs, hanem a múlton és némileg azon, hogy a politikában véleményt tanult és szerkesztett magának.

Egy deci pálinkát rendel, és éhomra megissza. Megtörli a bajuszát, egy kissé kiveti a hasát is, és szemlélôdve tekint körül. Látszik rajta, hogy szívesen ejtene szót a politikáról, ha volna kivel. Ott volnék én, az igaz, de sejti és hallotta is bizonyosan, hogy én nem vagyok politikáról beszélô fajta. Így hát csak annyit kérdez tôlem:

— A taxit várja-e?

— Azt — mondom.

Erre hamarjában nem szól semmit, de látom az arcán, hogy nem túlságosan tetszik neki az én "taxin" való utazásom. Egy cseppet mintha tüntetésszámba menne az efféle kényelem. Az igaz, hogy szekeret is fogadhattam volna azzal a pénzzel, amit oda és vissza az autóbuszon fizetek, de a szekér nem csak lassú és rossz, poros úton agyonrázó módszer, hanem a szekeres székelyeket instálni kell erre a keresetre, s még akkor is úgy tûntetik fel a dolgot, mintha kegyet gyakorolnának. Ha pedig gyalog vág neki az ember az útnak, akkor csúfolódva lenézik.

Különösen a "nagygazda" felsô réteg, amelybe ez a reggeli férfiú is tartozik.

— Maguknak még megjárja, van mibôl élni — mondom neki.

Kínosan nevetni próbál, de mielôtt válaszolna, egy fiatalember jön oda. Éppen jókor, mert az öreg kiöntheti neki, amit mondani szeretett volna.

— Gyere, gyere! — szól oda neki. — Ne sétálj, mint a páva!

— Hát mért ne sétáljak? — feleli a másik. — Nem kerül pénzbe.

— Nem, a fene egye meg a fületeket.

— Hát maga mért haragszik?

— Én azért, mert igazatok lett.

A fiatalember sejti már, nem úgy, mint én, hogy mirôl van szó. A szegénység és a vagyontalanság szabadságával nevet, miközben csillognak a szemei.

— Hát emlékszel-e? — mondja keserûséggel és keményen neki az öreg. — Emlékszel-e, hogy mikor hazajöttetek a fogságból, akkor örökösen azt hirdettétek, hogy: egyenlôség, mindenütt egyenlôség! Hát most bételt a szavatok, mert mind egyenlôk lettünk, csakhogy nem felfelé, hanem lefelé!

— Ez már így van — szól a fiatal, és kacag.

— Nem felfelé, hanem lefelé! — mondja még egyszer a "nagygazda". Az ujjai ökölbe szorulnak, és úgy zúg, morajlik benne a keserûség, hogy ahhoz képest andalító muzsikának hallatszik az a zaj, amivel megérkezik a szövetkezet elé a parajdi autóbusz.

Napszálltakor, bottal a kezemben és a szabad tekintet énekével a szememben, ott andalgok az országúton, a falu felett. Mindent eláraszt a kibomlott tavasz: patakja csörgedezik az út két oldalán, fûje zsendül, rügyei fakadnak, madarai cikáznak, levegôje pezsdít, szellôje csiklint.

Gyönyörû volna, ha idôt és bajt tudna feledni az ember.

Még a két bozontos lovacskát is báránynak látom, akik egy szekeret döcögtetnek szembe velem.

— Jó napot, Mihály bácsi! — köszönök rá a gazdájára, aki a szekéren ülve, egyformán lógatja a fejét és a lábát. Az öreg megállítja a lovakat, rám néz, és idôbe telik, amíg megismer. De akkor örömében és a kevés italtól, ami valahogy mégis kitelt neki, olyant rikolt, mint egy ôszi rigó.

— Hol járt? — kérdem.

— Hát a városban, süllyedt volna el ott, ahol van.

— Fát vitt?

— Azt, mocskot. Mert annyit kap érte az ember, mintha mocskot vitt volna.

Leveszi rossz fekete kalapját, s olyan most ritkás és csapzott hajával, mintha hosszú táncot hagyott volna abba, amit keserûségében lejtett. Azt mondja, hogy idézést kapott a bíróságra, s hogy ne menjen egészen üresen, mint a koldus, egyjárást bévitt egy szekerecske fát is. Annyi pénzt kapott a fáért, amibôl egy véka búzát és egy véka törökbúzát tudott venni, de a bíróságon viszont annyi büntetést kapott, amibôl tizenkét véka búzát lehetne venni.

— S miért büntették meg? — kérdem.

— Egy csaptató miatt — mondja.

A csaptató egy karom vastagságú husáng szokott lenni, amivel lecsapatják a megrakott szekeret, hogy le ne hulljon róla a fa. Nemrégen történt csak, elment az erdôbe Mihály bácsi, hogy egy kicsi tüzelôfát hozzon haza. Meg is rakta valahogy összegyûjtögetett szárazágakkal a szekeret, s végül levágta a csaptatót. Az "erdôdetektív" azonban kineszelte a dolgot, feljelentette az erdészeti hivatalban, s most megkapta a büntetést.

— Hát nem a magáéból vágta azt az egy fiatal fácskát?

— De onnét, hogyne vágtam volna onnét! De a sajátjából sem vághat már az ember, még csaptatónak valót sem, engedély nélkül! Azért lett a büntetés ilyen "kicsi", mert a magaméból vágtam!

Úgy oktat engem, mint a gyermekeket. Elmondja, hogy minden likra törvény van most, de legkivált az erdôre, mert abból él most a nép egyedül, búzát a háznak és törökbúzát, zabot a majorságnak, petróleumot a lámpának és dohányt a pipásnak csak abból lehet venni, mert egyéb kereset nincs. Azért van, hogy kérvényt kell írni és béterjeszteni, ha a magáéból akar fát vágni az ember, de a kérvény pénzbe kerül, mert románul kell írni, és idôbe is kerül. Ha pedig ott lábon akarná eladni valakinek, akkor illetéket is fizet a kérvény mellé.

— Elég szigorú világ van — mondom csüggedten, mert nem tudok segíteni rajta. Úgy látszik azonban, hogy sokra becsültem ezt a világot azzal, hogy szigorúnak mondtam, mert Mihály bácsi nem szól semmit, csak némán kezet fog velem, és visszaül a szekérre. Ahogy utána nézek, látom, hogy a kalapját verdesi a szekér oldalához. Bizonyára vagy a port veri ki belôle, vagy pedig a véleményét jelzi errôl a világról.

Véleményét a jó gazdának, aki a második réteget képviseli a faluban.

Kora délután szomorúan harangoznak. Keresztanyám halt meg, ki az ölében tartott volt engem, mikor reám öntötte a pap a friss ôszi vizet. Természetes, hogy este elmegyek virrasztóba, végsô tisztességet adni neki, keresztfiúi kegyelettel.

Az utca felôli szobában van felravatalozva az öregasszony. Feketébe öltöztetve úgy fekszik, mintha szigorú királynô lett volna, amíg élt. A szoba tömötten tele van emberekkel, akik virrasztó énekeket zengenek. Jórészt asszonyok. Padokon ülnek, hosszan és kétoldalt a ravatal mellett. Döbbenetesek ezek a fekete kendôs arcok, így zordan és mereven, a sárga lámpavilágban.

Ott ülök tíz percig a keresztanyám lábainál. Elmondok egy rövid imát, és az idô többi részét gondolkodásban töltöm. Érzem, hogy az idegeimre fekete zúzmara rakódik egyre. Aztán kimegyek az udvarra, hogy a szellôben és a csillagok alatt Isten arca után tekintsek.

Férfiak gyûlnek mellém. Fiatalok és öregek. Egy kis oldalszobából ereszkednek ki, és nagy üveget köröznek egymás között. Pálinka van a nagy üvegben. Reám is elköszöntik a torozó italt, és kortyintok belôle, csendes nyugodalmat kívánván jó keresztanyámnak.

Idôsebb férfiú áll mellettem. Ingén és harisnyáján látszik, hogy szénégetô ember. Megvicsorítja a fogát, majd ökölbe szorított, nagy kezével döngeti valósággal a fejét, amely pedig nem hibás ebben a világban.

Feketén és szörnyû darabosan ömlik belôle a szó. Ezt a cudar világot szidja, amelyben már úgyis megdöglik az ember, ha mindennap reggeltô estig dolgozik. Nem lehet pénzt keresni! Nem lehet élni! Nincs becsülete már a munkának! Csak a pénznek van becsülete és annak, akinek pénze van, ha gazember is az a valaki!

— Hol égeti a szenet? — kérdem. — A maga erdejében-e?

Az öreg csak a fogát vicsorgatja, és ökleit rázza. Fizikailag vonaglik a felháborodásában, és úgy tajtékzik az agya, hogy nem tud válaszolni a kérdésemre. Egy másik ember magyarázza meg tehát, hogy miképpen áll most ez a dolog. Vagyis úgy áll, hogy vannak, akik erdôt vesznek, a törvény korlátozásai miatt nagyon drágán. Ezek aztán levágják az erdôt, felhasogatják a fát, kiégetik szénnek, s ezt a szenet eladják ott a helyszínen olyan szekeres embereknek, akik esztendôk óta messze vidékekre hordják, és ott eladják.

Ilyen az öreg is, kinek borzasztó öklei vannak.

Sokszor már nem is kap készpénzt a szénért, hanem hitelbe lerakja. Ha ezt nem akarja megtenni, akkor úgy kell elvesztegetnie, hogy nem tud semmit hazahozni a "keresetbôl". Nagy a verseny is, mert a jó szénfogyasztó helyeket tanult kereskedôk szállották meg, akik tömegesen és olcsón vásárolják össze a szenet, és a falusi szénhordót, aki két lovát és magát Medgyesig kínozza, valósággal legázolják.

S mialatt ezt beszéli nekem egy ember, özvegyen maradt keresztapám elborulva tántorog ki a házból. Nem részeg most, még inni sem tudott nagy fájdalmában. Nem szól hozzánk, hanem az istállóba megy. Utánamegyünk, hogy vigyázzunk reá. Ott zokog a lova nyakába borulva, mint egy öreg oroszlán. Mind ott vagyunk az istálló ajtajában, csak a szénhordó férfi áll az udvar közepén.

Ô a harmadik réteg a faluban.

A csillagok remegnek felette.

Az esti fátyolon keresztül csak derengve látszik a szülôfalum tornya. De ahogy a száját sötétben is megkapja az ember, olyan pontosan tudom én is, hogy hol van a derengésben. Ilyenkor nyûgbe ver valami különös érzés, melyhez hasonlót soha semmi sem ébreszt bennem.

Csak a zöld, ahol ringott a bölcsôm.

Nem öröm és nem fájdalom ez az érzés; nem szárnyalás és nem is megenyhülés. Kehely talán, amiben e földi élet levének kivonata van. Az a titokzatos, egyetlen ital, amelybe a kerek földnek minden fûszere egybefôzetett. Ízében mind ott találom az édes és keserû fûszereket, a mérgezôket és a gyógyítókat, nemkülönben a kábítókat és a józanító fûszereket.

Bilincsbe vert.

És nem tehetek egyebet, hordom ezt az örökös, láthatatlan bilincset, mely egymagában is elegendô volna ahhoz, hogy az ember szabad soha ne lehessen. S még úgy a legjobb, ha megadással hordom, és a rozsdáit magam takarítom, mert aki lázadva összetöri ezt a kelyhet, szülôföldjét temeti el.

Vagyis a hegyeket egyenlôvé teszi a sík földdel, hogy magának zugot sehol ne találhasson.