A nyolcvanas évek végén a svájci rádiónak interjút adtam. Beszélgettünk mindenfélérôl, aztán svájci partnerem "lelkemet firtatva" nekem szögezte a kérdést: "Végül is mi az ön hazája?" Szerencsém volt, mert hirtelen eszembe jutott a német nyelv egyik különlegessége. "Németül nem tudok a kérdésre válaszolni — mondtam —, mert németben a hazának, Heimat, nincs többes száma, nekem pedig két hazám van." Akkor azt mondtam, hogy szellemi hazám Svájc, de amikor magyar hazámat elhagytam, a szívem otthon maradt.

Most, tíz évvel az akkori interjú után talán nem egészen így válaszolnék. Azóta sokat változott az élet, nem vagyok már emigráns, magyar útlevelem is van, kétszer tanítottam a pécsi egyetemen, és Budapesten a Batthyány tér mögött egy kis utcában négy év óta van egy nagyon sok kulccsal lezárt lakásom a negyedik emeleten. Hónapokon át itt tartózkodom, és a pesti telefonkönyvbe is bekerültem, úgy, mintha negyven éven át benne lettem volna. Azóta az itteni szellemi életbe is, persze, csak úgy-ahogy, bekapcsolódtam és fel kellett fedeznem azt az egységet és másságot, ami az itthoniakkal összeköt és egyben elválaszt tôlük.(...)

Figyelemreméltó, bár tabuizált téma, hogy a kettôs kulturális hovatartozást a svájciak nem is annyira támogatják. Ha valaki német svájci, az legyen német svájci, ha francia, francia, ha olasz, olasz. Ez a svájciak haza-fogalmával lehet kapcsolatban. Ha egy osztrákot megkérdeznek, mi a hazája, azt mondja, Ausztria; ha egy németet, Németország; ha egy magyart, Magyarország; ha egy svájcit, akkor azt a községet vagy várost nevezi meg, amelynek polgára, Zürich, Basel, Luzern, Escholzmatt, Küssnacht vagy hasonló. Ezért van az, hogy svájci állampolgárságot a szó szoros értelmében nem is lehet szerezni, mert ilyen nincs. Valamelyik község vagy város polgárságát kell megszerezni és ezt fogadja el a svájci állam állampolgárságnak. Ha egy község valakit nem vesz be polgárai közé, és ez mindig többször elôfordul, az nem lesz svájci állampolgár. Elmehet egy másik faluba és ott pár év múlva megint megpróbálhatja. Ez a svájci föderalisztikus államberendezések következménye is.

Van egy másik érdekes argumentumuk is a kettôs kulturális hovatartozással szemben. Egyik gimnáziumi kollegám mutatott rá: "Nézd, nálunk itt aránylag sok két anyanyelvû gyerek van. Ha megfigyelted, egyik se tartozik úgy igazán ehhez vagy ahhoz. Ezeknek nincs igazában, svájci értelemben vett hazájuk. Valahol felette állnak és így kívül is.

Jónak mondta ezt, éppen nekem, akinek a fia három nyelvben nôtt fel. Húsz éven át az asztalnál francia-svájci anyjával franciául beszélt, velem magyarul, mi meg egymást közt németül, mert Fribourgban így szoktuk meg. Aztán a fiam a fribourgi egyetemen újságírói diplomát szerzett. Furcsa érzéssel néztem a vizsgabeosztást. Három sáv volt benne: Német nyelvû diplomát szereznek: — aztán jött 15 német név. Francia diplomát szereznek: — aztán jött 8 francia név. Német és francia nyelvû szinkrondiplomát szereznek — aztán jött egy név: Sándor Horváth. Bevallom, érthetô, nagyokat nyeltem.

Hogy ô hová való? Közben a spanyol nyelvet szereti a legjobban, szerinte a portugálok hasonlítanak leginkább a magyarokra, mindenféle nyelvû barátja van, nagyon szereti anyjának francia-svájci családját, és vett magának Zalában egy kis parasztházat, most Dél-Amerikában van egy megbízatással, "nagyon érdekes itt", telefonálta, félek, hogy ott marad. Mert ezek buktatók. Nem tudom, mi lesz vele. Talán hazátlan marad, anélkül, hogy ezt érezné. Persze neki nincs magyar kulturális kötôdöttsége — annyira nem is tud magyarul —, de apján keresztül van valami gyökérérzése. Így valahogy ô is ide tartozik... Valahogy, de nehéz lenne megfogalmazni, hogyan.

Másképpen mûködik a multikulturális beállítottság a külföldön magyar szülôktôl származó két anyanyelvû fiatalok esetében. Belekerültem egy ilyen társaságba. Olyan húsz-harmincat ismerek közülük. Az ott nyert tapasztalataim azonban aligha objektiválhatók, mert egy speciális társaságról van szó. Ezek most úgy 35 év körüliek, Németországban, illetve Svájcban nôttek fel, egy részük már letelepedett Magyarországon, másikuk erre készül, ha adódik egy jó lehetôség. Feltûnô, hogy 35–40 év ellenére milyen kevés kötöttségük van külföldi hazájukhoz, leszámítva egy-két ottani igazi jó barátjukat. A német vagy svájci kultúrában nôttek fel, de ez aránylag hidegen hagyja ôket. Úgy érzem, nekem több svájci kötöttségem van, mint nekik, pedig én 21 évig Pesten éltem, ott nôttem fel. Kérdeztem ôket, hogy miért van ez. Ôk se tudták. Ugyanakkor nem is magyarkodnak. Elfogadják, hogy ezt úgysem lehet már kimosni életükbôl, és hogy ez a tény most számos egzisztenciális elônnyel jár. Akik visszatértek ide — illetve nem tértek vissza, mert sohasem éltek itt —, azok azért jöttek, mert egy egyedülálló lehetôség nyílt meg számukra. Több és nagyobb, mint az külföldön lehetett volna. De Svédországba vagy Belgiumba talán nem mentek volna. Mégis Magyarország, a régi nyelv, a sok kedves rokon, a sok itteni jó barát. Van olyan közöttük, akinek kifejezetten magyar öntudata van, olyan is, amelyik majdhogynem soviniszta, aki nem szereti a nyugati világot, de ez nem a többség. A többség az ilyenre nem reagál. Szeret itt lenni, otthonosan érzi magát, de hogy hazája-e valóban Magyarország? Nem foglalkozik vele. Az itteniek se kérdezik tôlük, mintha indiszkrét lenne az ilyen tapogatózás.

Egyikük mesélte, továbbadom, mert nagyon tanulságos. "Egy bajor kisvárosban nôttem fel, ahol apám állatorvos volt. Tízéves koromig nagyon mérges voltam a szüleimre, hogy otthon mindig magyarul kellett beszélnem velük és testvéreimmel. Mert ez, meg magyar nevem, valahogy elválasztott engem a többiektôl. Pedig én csak olyan akartam lenni, mint a többiek, a németek, de ez nem lehetett. Jóban voltam velük, de mégis egzótának tartottak engem. Aztán elmentünk egyszer Erdélybe, ahonnan apám származik, a Székelyföldre. Itt éreztem életemben elôször, hogy otthon vagyok, de azt is, hogy otthon is más vagyok, mint a többiek. Azóta megszoktam ezt, négy év óta Pesten élek, de ez azért nem a hazám, Bajorország se. Nem is keresem, hogy az legyen. Én a gyökereimet keresem, de azok csak Székelyföldön vannak, ahol nem vagyok és élni sem fogok. De ott szeretném, ha majd eltemetnének. Az itteniek egy kicsit hülyének néznek, hogy 33 éves koromban Pestre jöttem élni, mert ôk, ha lehetne, pont az ellenkezôjét tennék. De végül is itteni német állásom és annak következményei meggyôzik ôket, hogy ebben a konstellációban most nekem Magyarország sokkal többet nyújtott, mint az valaha is Németországban lehetséges lett volna. Egy kicsit olyan ez nekünk, mint az ígéret földje, mint az egykori kivándorlóknak a vadnyugat."

Közben megismertem egy-két svájcit is, aki a rendszerváltás után Magyarországon letelepedett. Náluk is hasonló a helyzet. Sok svájci fiatal keresett az évtizedek folyamán egy alternatív, ún. önellátó életformát, ahol nincs fônöke, ahol önálló, szabad ember. Kezdetben Toscanába mentek, aztán, amikor az drága lett, Dél-Franciaországba, majd a spanyolokhoz, most többen (már kétszázan vannak) Magyarországra. Vidéken vettek egy házat, hozzá földet, majd állatokat, lovakat, és farmerkodnak. Mindezt 30 000 svájci frankért. Ennek tízszeresébe kerül Svájcban egy egyszobás kis lakás. Már 6 éve vannak itt. Egyikük tavasszal lett magyar állampolgár. Büszkén mutatta a Göncz Árpád által aláírt okmányt. Persze magyarul beszélgettünk, a fiatal magyar-svájci asszony ragaszkodott hozzá. A falusiak teljesen befogadták ôket. Egyszer meglátogattam ôket Baranyában. Kérdeztem a szomszédot: "Józsi bácsi, nem csodálkozik azon, hogy ezek a svájciak ide jöttek?" Csak megrázta a fejét: "Nem, mert hát hiszen van itt hely elég, mért ne gyûjjenek?" A svájciak csak mosolyogtak. "Hát bizony, nálunk Svájcban nem így beszélnek." Hogy ezek hová fognak tartozni? Van Kecskemét mellett egy falu. Helveciának hívják. Ide Józsi bácsi nagyapjával pont 105 éve jöttek Baselból a svájciak.

Még bonyolultabb a Magyarországra telepedett másodgenerációs külföldi magyarok gyerekeinek a helyzete, akik persze Pesten a német vagy osztrák iskolába járnak, és szintén kétnyelvûek. Egyik ilyen kislánnyal, most kilencéves, ültem egy presszóban és beszélgettünk, magyarul. Aztán kicsúszott a száján egy német mondat. A körülöttünk ülôk felkapták a fejüket. "Hát te tudsz németül is?" A kislány ránézett; "Hogyne tudnék, hiszen én Münchenbôl jöttem, és német vagyok." Mindenki elmosolyodott. Az egyik ránézett. "Angyalkám, tudod, olyan szépen mondtad magyarul, hogy német vagy, hogy ez teljesen meggyôzött." A budapesti német iskola két tagozatból áll, egyrészt csak német, másrészt magyar, egy-két német nyelvû tárggyal. A kislány a német tagozatra jár, és az iskolában elterjedt a szólás, hogy a németek, meg a magyarok. Így természetesen kialakul egy hovatartozási érzés, sôt: öntudat. Mi a németek, és ôk a magyarok. Ahogy tudom, a magyar tagozatosok a kétnyelvû, de németekhez járó magyarokat németeknek nevezik. Ez a kettôsség az egységben Pesten egy kísérlet, egy "pilotmodell". Kíváncsi vagyok, mi lesz belôle. Egyelôre a szülôk se szólnak bele. Remélik, hogy az idôk folyamán a dolog valahogyan megoldódik. Bonyolódik a kérdés azért is, mert több német gyerek idôközben a játszótéren megtanult teljesen magyarul, már magyar dalokat énekelnek, és a magyar gyerekek mind jobban beszélnek németül. Ki lesz itt végül is magyar, vagy német, vagy mind a kettô, vagy egyik se? Feltehetô, hogy a kérdés mint kérdés valamikor lekerül az asztalról, mert nem lesz érdekes. Mert lényegtelenné válik az, hogy valaki magyar vagy német. Persze, valóban lényegtelen ez?

Mert a kultúra nem csupán nyelvi kérdés. Minden nép kultúrájához odatartozik a népéhez és történelméhez való kötöttség. Nem utolsósorban vonatkozik ez hagyományaira, népszokásaira, népdalaira és azokra a ritualizált magatartási formákra, amelyen keresztül a tényleges hovatartozás szimbolikusan is kifejezésre jut. Ezek a rituálék egyrészt embercsoportokat kovácsolnak egységgé, másrészt embercsoportokat különböztetnek meg és nemegyszer választanak el egymástól. Az utolsó ötven év nyugat-európai fejlôdése legnagyobb vívmányának tartom, hogy a népi-nemzeti-kulturális határok már nem szakadékot képeznek, hanem elterjedt az a meggyôzôdés, hogy a multikulturális valóság elfogadása és támogatása a saját kultúra gazdagodásához vezet. De ez persze a kompatibilitás kérdése is, nevezetesen azé, hogy mennyire idegen a más kultúra. A németek azt hitték, hogy az országukba beözönlött közel két és fél millió törökkel multikulturális társadalom alakítható ki. A két kultúra közötti különbség azonban olyan nagynak bizonyult, hogy a kísérlet, legalábbis a Spiegel szerint, csôdöt mondott. Persze elképzelhetô, hogy felnô Európában valamikor egy olyan nemzedék, amelyik a kultúra fogalmát elválasztja a népi-nemzeti-történelmi hovatartozástól, amikor ez teljesen lényegtelen lesz és minden feloldódik egy általános európaiságban. Hogy ez globálisan is így lesz, az nem valószínû. Az utóbbi évek bebizonyították, hogy a nemzeti tudat, egy néphez való tartozás, kulturális kötöttség nagy hajtóerôvel rendelkezik. Mégis számolok azzal, hogy itt-ott Európában valóban kialakulnak olyan csoportok, amelyek számára a nemzet és nép fogalma teljesen irrevelánssá válik. Talán ez lesz az új világ elitje, de talán valahol megreked ez a szellemi-lelki kultúrakísérletezés és eltûnik a történelem színpadáról. A futballpályán amúgy is megszûnik a multikulturális hovatartozás harmóniája.

A hivatalos Magyarország eltökélt szándéka az, hogy felzárkózik, csatlakozik Európához, pontosabban Nyugathoz és az Európai Közösségbe integrálódik. Az indokok elsô sorában a gazdasági motiváció áll. Mindenki a csatlakozástól várja az ország anyagi fellendülését. Ez érthetô, logikus és teljesen indokolt igény. Hogy az anyagi fellendülés valóban olyan gyors és áttörô lesz, ahogy ezt sokan remélik, az más lapra tartozik. Kérdés persze az, hogy elégséges-e a gazdasági motiváció. Szerintem nyilván nem, ha már így kérdezem. A felzárkózási és csatlakozási folyamat számtalan más tényezônek függvénye is — így többek között a politikai kultúráé. Mert azzal még messze nem valósult meg a demokratikus társadalmi rend, hogy többpártrendszer van, szólásszabadság van és mindenki szabadon választhat. A demokratikus kultúra rendkívüli igényeket támaszt a szellemi, lelki, kommunikációs, szociális, etikai és így nem utolsósorban a médiamûveltségre. Nem akarok külön kitérni rá, mindenki tudja, mire gondolok. Felkészültünk rá? Szerintem nagy út áll még elôttünk.

Az európai csatlakozással kapcsolatban két szélsôséges irányzatot vélek felfedezni Magyarországon. Az egyik kimerül egy meglehetôsen felületes nyugatmániában, sokszor kifejezetten nyugatmajmolásban, ami a saját kultúra fokozatos elvesztéséhez vezethet. Ez nemcsak abban nyilvánul meg, hogy pl. a fôváros tele van nemegyszer hibásan írt angol és német felirattal és lassan minden kis presszónak, butiknak, talponállónak mindenféle neve van, csak nem magyar, meg hogy a bárnál "baconos croissant" lehet enni, ami nem más, mint sonkás kifli, hanem egy bizonyos önlebecsülô magatartásban. Ez nyilvánvalóan súlyos identitászavarhoz vezethet, lévén, hogy ezek az emberek olyanért rajonganak, amit csak képzeletbôl ismernek és amihez semmi kulturális közük nincs. Ezek az emberek nem tudják, hogy a nyugati kultúra realitása nem más, mint a különbözô népek és országok sajátos nemzeti és népi kultúrája, amely számtalan egységes jelzése folytán európai kultúrának általánosítható. Más szóval, minden nyugati ország sajátos nemzeti-népi kultúráján keresztül kerül arra a metasíkra, amit európai kultúrának lehet nevezni.

Az európai kultúra csak a sajátos nemzeti-népi kultúra életrealitásán keresztül kap tartalmat. Aki csak európai akar lenni, az légvárakat épít magának. Olyanra vágyik, ami önmagában, azaz nemzeti-népi kultúra nélkül alaptalan vállalkozás. Tudatosítani kellene valahogy a közvéleményben, hogy számunkra az európai kultúra felé haladás csak a magyar kultúra ápolásán keresztül lehetséges. Ez a kultúra, úgy, mint a többieké is, tele van sajátosságokkal, sokféleségekkel és mássággal. A másság persze elválaszt, de nem feltétlenül elszigetelô tényezô. Csupán azt jelzi, hogy az azonosság, ebben az esetben az európai azonosság, sokféle formában jelentkezik és valósul meg. Valahogy ki kellene alakítanunk egy olyan kultúrát, amely átruházható hagyományainkat értékmegôrzôen továbbadja, de ugyanakkor sajátos módon felveszi magába a modern európai kultúra azon értékeit, amitôl 50 éve elzártak bennünket.

A másik szélsôséget a Nyugattól való fokozatos elzárkózás jellemzi leginkább. Ez a "csak magyarok vagyunk" beállítottság, a nyugatmajmolókkal kerek ellentétben, egy kifejezetten nyugatellenesség sodrásába kerül és egy magyarságtudatba beszûkült európai elszigetelôdéshez vezet. Ennek a magatartásnak, illetve tendenciának több oka van. Párat megemlítenék. Az egyik abból a meglehetôsen romantikus történelmi csalódásból fakad, hogy Európa, jóllehet annak évszázadokon át védôbástyája voltunk, ha szükségben voltunk, magunkra hagyott és nem segített bennünket. Megértem ezt a csalódást, de ebbôl nem lehet megélni. Egyszer tudomásul kell vennünk, hogy minden nemzet és nép elsôsorban magára gondol és a maga érdekeit keresi. Ne siránkozzunk tehát ezen. Vegyük kezünkbe saját létünk és boldogságunk irányítását. De mindezt annak tudatában, hogy Európához tartozunk és a sértôdékeny elhúzódás számunkra csak káros következménnyel járhat. A másik ok egy, a Nyugattól való félelemben rejlik. Az ötven év alatt sok minden történt Nyugaton, ami kizárólag a mi hozzájárulásunk vagy kooperációnk nélkül történt. Így a Nyugat sokak számára egy olyan ismeretlen tényezô, amely idegenségében már önmagában is a félelem forrása. Ezt táplálja még az a felismerés is, hogy az utóbbi fél évszázadban számtalan olyan koncepció, hozzáállási és magatartási forma alakult ki a nyugati világban, amivel a csak magyar hagyományokra támaszkodó konzervatív gondolkodás nem sokat tud kezdeni. A közigazgatás, a jogrend, az értékváltozás, illetve átértékelés az élet számtalan területén teljesen más lett, mint a tôsgyökeres magyar magatartási normák. (...)

A kettôs kulturális hovatartozásról szerettem volna szólni. Nem tudom, hogy jó utat választottam-e. Van más megközelítés is. Tudom, sok minden a levegôben maradt. Remélem, nem légüres térben, hanem csupán mint kérdés. Meg megsejtetés. Egy olyan térbe és korszakba sodort bennünket, itthoni, határon túli és Nyugaton élô magyarokat a történelem, ahol van ugyan klasszikus magyarságunkban és kereszténységünkben szilárd fogódzópontunk, de egyébként csak kísérletezünk, keresünk, kutatunk teljesen új történelmi helyzetünkben. Magyarország jelen valósága részben fájdalmas, nemegyszer bizony nagyon elkeserítô, de ugyanakkor egy hihetetlenül érdekes, izgalmas konstelláció.

Boldogok, akik még megélhették és még boldogabbak, akik még évtizedeken át gyúrhatják, alakíthatják, teremthetik ezt az új honfoglalást.