Amikor eddig bármikor "új életet" kezdtem, akkor pár sorban le kellett írnom életem alakulását. Az elsô önéletrajzomat 1971-ben írtam meg. Bevallom, némi segítséggel. Mert szerbhorvátul, horvátszerbül kellett leírnom, hogy én, Dankó László, született 1951. június 25-én, Csantavéren (Bácska)... stb., stb. Akkor, annak már huszonkét éve, horvátországi tanítói, anyanyelv-ápolási munkahelyre pályáztam. A Vukovar melletti Csákovácra kerültem. Istenem, azóta Vukovar sem létezik, sok volt diákom sem él már.

Három évig voltam anyanyelvápoló Horvátország szórványvidékén. A magyar nyelv legalapvetôbb szavaira tanítottam a csákováci Hegyi, Almássy, Bugyi, Mészáros, Lajkó, Farkas, Kemény, Ivancsik gyerekeket.

Teltek, múltak az évek. Pontosan három év. Feledhetetlen, ezernyi nap. Mégis hazavágytam a Bácskába, az enyéim közé. Sikerült. Az újvidéki Magyar Szó újságírója lettem.

Feledhetetlen tizenkét év, feledhetetlen riportalanyok, riportutak. Hol kedves, hol szomorú emlékek.

Aztán a Magyar Szó után következett a szabadkai 7 Nap szerkesztôsége.

És kitört a háború. Minden kegyetlenségével, borzadályával tört ránk. Írásaim miatt a szerb szélsôségesek karagyorgyevói alosztálya (Bácstopolya község) — annak rendje és módja szerint halálra ítélt. Fôleg a Baranyában véghezvitt gaztetteik megírása miatt. Jó érzésû szerb gyerek — gyermekkorunkban együtt ôriztük a libákat — tudatta közvetve velem az ítéletet. Késôbb megtudtam, hogy az ítélet meghozatalában ô is részt vett. Ettôl függetlenül nem tudom gyûlölni, csak sajnálom. Álmatlan éjszakák, idegtépô nappalok követték egymást. És még egy önéletrajz: a Magyarországra költözködési kérelemhez mellékelendô. És családommal én is "dobbantottam". Mint oly sokan, én is elhagytam a Vajdaságot.

Mostanában, miért, miért nem, gyakran jut eszembe megboldogult apám. Vajon mit szólna, ha feltámadna? Mit szól, ha netán fentrôl, ha van, létezik fenti élet, figyel bennünket, figyeli elvándorlásunk irányát, okát? Vajon csóválja, csóválná-e fejét, hogy nyolc életben levô gyermeke közül már egy sem él a szülôfaluban, Csantavéren? Abban a bácskai faluban, melyrôl úgy szól a nóta, hogy "Csantavéren magyar a szó, magyar a szó". Ha az "Öreg" keresni próbálna bennünket, akkor sok idôre és sok pénzre lenne szüksége. Pénzre és idôre lenne szüksége, hogy felkeresse "vándorkedvû" gyermekeit és feleségét — anyánkat.

Nyolc gyermeke közül kettôt találna, pillanatnyilag, a volt Jugoszláviában. Ebbôl is csak egyet a Vajdaságban. A másik után a Szandzsákba kellene mennie. És ott, a Szandzsákban meg kellene tanulnia szerbül, hogy szót tudjon érteni magyarul nem tudó unokáival. Azaz, a három közül azzal az eggyel, aki még otthon van. Mert a másik kettô, muszlimán-magyar lévén, dobbantott a háború elôl. És sietnie kellene az "Öregnek", mert a Vajdaságban maradt fia is útra készen áll, vándorlásra kényszerül.

Apám nyolc gyermeke közül hat külföldön él. Nemkülönben anyánk is. Anyánk öt testvéremmel Amerikában van, én itt, az anyaországban.

Ha apám feltámadna, s keresésünkre indulna, bizony világjáróvá válna. Pedig földi életében alig hagyta el Csantavért. Neki mindig minden és mindenki helybe ment; vagy épp minden és mindenki otthagyta. Beleszületett a monarchiába, majd az 1918-ban otthagyta a poros Bácskában. Aztán a helyébe jött a Szerb-Horvát-Szlovén királyság. Az is otthagyta... 1941-ben a helyébe jött Magyarország, hogy 1944-ben ismét faképnél hagyja, és átadja Tito Jugoszláviájának. Országok, hatalmak váltották egymást, de Ô maradt. Maradt, és valamiben reménykedett. Hogy miben, azt csak sejteni tudom. Mert a csantavéri házunk falára 1941-ben festett szimbólumot 1944-ben nem vakarta le, mint oly sokan tették, hanem csak lefestette. A szimbólum körvonalai még ma is látszanak a falon.

Nem tudom, hogy apám most, ha feltámadna, mit szólna elvándorlásunkról, leteremtene bennünket, mert gyáva féreg módjára elhagytuk az ôsi földet, vagy megbékélve, helyeselve hagyná jóvá tettünket? Vajon Ô, aki két világháborút, rengeteg hatalomváltást megélt, most hogyan cselekedne? Összeszorított fogakkal maradna vagy reményt vesztve vándorbotot fogna; mint annak idején a zsidók, menekvésre kényszerülne?

Apám és a Vajdaság jár mostanában az eszemben. Lemorzsolódtunk, lemorzsolódunk. Szétszóródunk a szélrózsa minden irányába, mint a magasba dobott kavicsok.

Nyolcunkból hat már elment. Tizenhárom unoka közül tíz külföldön él. A "kavicsok" messzire repültek, repülnek. Hogy elítélendô az elmenetel(ünk) vagy sem, arra majd az idô és a történészek adnak választ. Hogy az elmenetel(ünk) megfutamodást jelent-e vagy épp a végsô kipusztulás elöli elkeseredett menekülést, nem tudom. Mindenesetre, még mindig többet ér egy aránylag ép ésszel és becsülettel bíró vajdasági magyar, éljen az a földkerekség bármely pontján, mint egy teljesen begolyózott vajdasági magyar az ôsi földön, amelyen — ne adj’ Isten — maholnap megtagadtatják vele eredetét, nevét, vallását, nemzetét. A szétszórt kavicsokat hosszas, kitartó munkával össze lehet szedni, de a porrá zúzott kavicsokból már nem lesz többé kavics...

Dankó László