mondhatom most Tevéled én is: "Istenem, micsodás világ!" — , mert bizony, nagyon is micsodás, vagy tán még annál is micsodásabb. De, hát ezen, Kedves Öcsém, aligha van mit csodálkoznunk. Legfentebb fônket csóválhatjuk, hogy még mindig ilyen micsodás, és mi itt — még mindig ITT! —, a Földgolyóbisnak ezen a mindig-huzatos, mindig-északos szegeletében gyûrjük életünk folyását; itt, hol a világ az elmúlt teméntelen századokban is jobbára mindég csak ilyen micsodásra sikeredett.

Én, ha valamin mégis örülhetek, hát, bevallom Néked, az az, hogy az én nyikorgó szekerem, szekere életemnek már erôsen kifelé halad ebbôl a földi világból — , amely, a jelenlegi állapotokból s törekvésekbôl ítélve meg a dolgokat, még számtalan esztendôkig lészen micsodás. Tán még unokáink eljövendô idejében is -, amely borús jóslásomban — adja meg a mi Urunk-Istenünk! — hogy erôsen melléfogjak, s ha lehetne, az ellenkezôjérôl még életemben örömmel meggyôzôdhetnék magam is, kire úgyszintén ráférne néhány csendes, nyugodalmas esztendô. Bizony mondom Néked, Édes Öcsém, jószívvel s boldogan megcsalatkoznék most az egyszer, habár, s jól tudod Te azt, nem szeretek csalódni, s fôleg énmagamban nem.

Vélem, s tán igazat adsz nékem Te is, a világ attól mindig olyan micsodás, amilyennek nem szeretjük, merthogy mi, emberek is micsodásak vagyunk, s javarészt olyanok enmagunk is, mint amilyennek másokat nem szeretünk.

Hallom, Kedves Öcsém, azoktól, akik szerencsésebbek nálamnál s járhatják vén Földgolyóbisunk nyugati felét is — a távoli svédeket, finneket, de a közelebbi Svájcot is -, szóval, hallom ezektôl, hogy arrafelé mostanság egészen másmilyen még az ájer is, az útnak pora, azaz jószerinti portalansága, de még a füvek zöldje is. S eme valóságos csodának okát-magyarázatát is mondják, jelesül azt, hogy arrafelé az emberek nem olyan micsodásak már, miként s amilyenek vagyunk mi itt, Európának ebben az isteniselfelejtette szegeletében, ahová az Úr kegyelmébôl és akaratából — de a mi személyes óhajunkat semmibe véve — születnünk megadatott és elrendeltetett.

Ösmersz Te engem, Édes Öcsém, s így tudod, hogy nem voltam én soha életemben türelmetlen, izgága fajta, de már-már idegesítôen is béketûrô (ami azért korántsem tévesztendô össze a mindenbe való baromi beletörôdéssel!).

S bizony, Kedves Öcsém, ennek ellenére is, s csak az elmúlt kurta idôben is hányszor fakadok ki, s kérdezem én is a mi Urunk-Istenünktôl, cseppet sem hittel élô emberhez illôn, cseppet sem istenes lelkülettel, de fogytán a türelemnek, megapadásával a reménylésnek, magamféle vénülôk lázadozásával: "Hát mit vétettem én oly megbocsájthatatlant, Édesjó Istenem, hogy éppen ide parancsoltad-akartad születnem, s nem más fertályába széles e Világnak? Mert Te mindenható és Mindenttudó is vagy, így hát azt is tudtad, nyilván, hogy itt kínoskeserves, már-már embertelen, emberhez méltatlan lesz a sorsom — és mégis ide parancsoltad születnem. Miért, Énédesuram-Istenem, miért?!..."

Bizony, sokszor szólék vala eképpen, telve egyszersmind haragvással, kétségbeeséssel — mindenért az Urat tévén felelôssé. De egy idô óta ezt már nem teszem. Amióta mondá eképpen nékem is az Úr, szólván énhozzám, válasz helyett kérdéssel: "Aztán mondd csak, Édesgyermekem, ki kényszerít, hogy ne kélj útra temagad is, de továbbra is itt maradj, ahol — mint mondod és érezed — már-már s még mindég elviselhetetlen a sorod? Mert én nem kényszerítelek, szabad akaratot is adván néked. Igaz, hogy nem fürkésztem szándékaidat, vágyaidat midôn még meg sem született poronty valál csak; igaz, hogy tudtam, milyen sorba születsz bele, akaratodon és tudtodon kívül, de az is igaz, hogy felnôtt magadnak megadtam a döntés, a választás lehetôségét, szabadságát."

Erre pedig mit mondhatnék, Édes Öcsém? Csak azt, ami való és igaz: az Úr nem kényszerített soha, s ma már földi poroszlók sem állják utamat, hogy ne menjek el — de még tán jónéven is vennék, ha útrakelnék magam is, mint sorstársaim s véreim közül annyi ezrek, akik nem visszatérô szándékú-ösztönû fecske vagy vadlúdként vágtak neki az utaknak. Akkor hát ki kényszerít a maradásra, mi nem hagyja nékem az útrakelést? Minduntalan erre szeretnék magamnak választ találni — ámbár nem tudom, elengedhetetlenül szükséges-é ez a válasz nékem is? Meglehet, még jobb is, ha az ember nem minden dolgában oly fenemód ésszel élô, ha nem tartja folyvást ügyeletben, poszton az eszét, hogy egyvégtében mérlegeljen, méricskéljen.

Alighanem, vélem, Kedves Öcsém, vannak dolgok, mikben jobb, ha az ösztön, a megérzés dönt, mégha olykor meggondolatlannak, azaz: nem eléggé hasznosnak is tetszik pillanatnyilag ez a döntés.

Téged, Kedves Öcsém, csodállak, s csodáljuk mindahányan a Szülôföldhöz, ehhez a százszor, ezerszer is meggyötört, s még, minden bizonnyal, sok gyötrelmen átmenendô mi édesegy Erdélyünkhöz való hûségedet, csüggô ragaszkodásodat, azt, hogy Rodostóban is is folyvást Zágon jár az eszedben, hogy folyvást itthon jár-kel a lelked s szüved minden szép s nemes érzése is. Példamutatóan jó és szép hûség ez a Tiéd, Kedvesjó Atyámfia, Zágoni Mikes Kelemen Öcsém —, de, harag ne essék szólván, mégis másmilyen, mint az enyém, a miénk. Szinte azt mondám: Néked könnyebb hûségesnek maradnod Szülôföldünkhöz, mint nekünk, mert Te távoli idegenségbôl, kényszerû máshol-létbôl szereted, vagyol hûséges Hozzá, vágyakozol vissza az idôk és a mérföldek távolából jócskánvalóst megszépült "elveszett Paradicsomba" — míg nekünk, akik itt vagyunk, itt maradtunk s próbálunk élni s megmaradni, bizony Édesjó Öcsém, nekünk Szülôföldünk miesnapi, "rusnyábbik" orcáját is látni naponta kényszerûség (amiért nem a Szülôföld okolható, de annak orcáját elrútító "micsodás" embertársaink). Téged az idegenségbôl a Szülôföld vonz, emléke gyámolít — míg minket a szülôföldi létünket Rodostóvá tenni akaró szándékok, törekvések; a mindennapi megpróbáltatásokban, megmérettetésekben nemegyszer az idegenség csábít, az a Rodostó, ahol legalább lelkünkben, vágyakozásunkban nyugodtan és háboríthatatlanul a mi örökjó Zágonunkban lehetünk. S lám, mégis maradunk — itt, itthon, amíg lehet...

"Egész prédikációt csinálhatnék a siralomnak völgyében levô változó életünkrôl" — írád minapi leveledben, Kedves Öcsém. Hát még én, hát még mi! Ám, nem teszem, nem tesszük. Mert, vélem én, nékünk most nem ez az elsôdleges dolgunk; nem ez kell legyék a legfôbb dolgunk; nem a csüggedô panaszlás, a folytonos kétségbeesés. Nem lehet ez a legfôbb dolgunk, hacsak nem akarunk végképpen hitünkhagyottak s reményvesztettek lenni —, ami nem jelentene mást most sem, mint itt-létünk igazságainak és jogainak teljes és önként való feladását, ami ittvaló végleges kiveszésünket hozná szép lassan, fokról fokra, észrevétlenül.

Neked kell tehát igazat adnunk mi, itt élôk is, állandó hadakozásainkban, folytatván fentebbi mondatodat a rákövetkezôvel, hogy tudniillik: "Amely változást mindaddig próbáljuk, valamég az örömnek hegyére nem megyünk."

Az örömnek hegye, miként Néked, Nektek is, olyképpen szintúgy messzire és nagyon magosan van még minékünk is. De ha meg sem próbáljuk a rája való felmenést, ha lemondunk eleve a változást mindaddig próbálni, míg az egyszer bé nem következik, bizony akkor ne vessünk másra a "lent" maradásunk mián, de csakis ennen kishitûségünkre, gyengeségünkre, gyávaságunkra, a mai napok csábos önzéseire, melyek rajtunk is eluralkodának, s na és a hitben és reménylésben való álhatatlanságunkra vessünk, amiktôl megóvjon Istenurunk minket minden eljövô idôkben, miként eleddig is megóvott!

Mondád vala: "Kérjük az üdvösséges életet, a jó halált és az üdvösséget. És azután megszûnünk mind a bûntôl, mind a bújdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól". Maradjunk hát ennyiban mindenáron, Kedves Öcsém.

Még írok, s reménylem, vidámabbakat. Addig is maradok szeretô s hû Kedves Nénéd.

Kelt Kolozsvárban, az Úr hitében