Forgácsok a földön

A hitványulás, a romlás szinte mindent megérintett, amit a természet formált és ôrzött meg. Ahogy terjeszkedik s hódít a mûvi világ, úgy silányul a természet is. Az ôsi. Az isteni. A csodák eredetiségétôl és változataitól hatalmas.

Az almáimmal együtt, szinte páthuzamos idôben, csenevészesedik a kutyánk is. Nem föltétlenül csak az izomzata, szaglása, hallása, hanem a természete.

Aki csak valamennyire is járatos a kutyafajták gazdag világában, tudja, hogy az erdélyi kopó, ez a háromszínû: bársonyfekete szôrû, csersárga jegyû és fehér foltot viselô állat a vadászkutyák nemes rendjébe tartozik. Közvetlen ôse a honfoglaló magyarság lovas civilizációjának egyik díszpéldánya. Velük együtt érkezik ide, a Kárpát-medencébe, s az itt honos kopóval keveredve "teremti" meg mai, erdélyi kopós formáját s tulajdonságait.

Megkülönböztetett szerepét jelzi, hogy a ló, a turul, a szarvas, a medve mellett már a 14. századi Képes Krónikák miniatúráin is megjelenik. Részben kortársként, részben hajdani idôk kihagyhatatlan részvevôjeként. Egyformán vadásztak vele szarvasra, ôzre és vaddisznóra.

A három színnel büszkélkedhetô kopó egyáltalán nem tarka kutya, nem foltos. Ellenkezôleg: egymást kiegészítô és ellenpontozó színei miatt inkább talányos, nyugtalanító s hétköznapiságában is mindig ünnepélyes. Szôre színében van valami a holló színébôl, egy villanásnyi fehér a mellén a hattyúéból s ugyanakkor barna a farkaséból. Ha meggondolom: illet ez a kopó a lázadó s tragikus Koppányhoz, illett István királyhoz és a hunok királyát utánzó, reneszánsz Mátyásunkhoz is. Szolgaként is nemes volt, sôt a kutyák között egyenesen arisztokrata. Nem véletlen tehát, hogy a második világháborúig ott sürgött-forgott a magyar, fôként az erdélyi magyar arisztokrácia legbensôbb világában. Az pedig még kevésbé véletlen, hogy az 1947-ben hatalmon lévô román kormány — élén a színváltó, ravasz és okos Petru Grozával — törvényrendeletet hozott az erdélyi kopók kiirtására: pusztuljanak a föld színérôl, tûnjenek el a Bánffyakkal, a Bethlenekkel, a Keményekkel, az Aporokkal, a Kornisokkal együtt. A mögöttük fölhalmozott és szakadékba sodródó századokkal.

Ki hallott már ilyet: kutyák a puskacsövek elôtt! Kutyák a vesztôhelyen! Akár az aradi tizenhárom! Mintha Haynauék után bizonyos román fôemberek is ráéreztek volna arra: nem elég gyôzni, föl is kell a gyôzelmet pántlikázni. Embervér után nemes kutyák vérével is. Ki tud errôl a különös pusztításról idehaza? S ki tud a világon? Aki tudott is, a tömérdek szörnyûség között elfelejtette. Azért mégis akadt egy-két makacs megszállott, aki nem nyugodott bele, hogy ez az önérzetes, büszke kutyafajta a Képes Krónikák után a 20. századi fotógyûjteményekben maradjon csupán fönn. Valamikor a hatvanas évek elején, legendás hosszú keresés után, találtak néhány pár fajtiszta kopót Erdélyben, és megvásárolták. Egyik hír szerint a budapesti állatkertnek, másik hír szerint maguknak, s valahol a Börzsönyben újra szaporítani kezdték az állatot.

Bátor névre hallgató kutyánk, a fülébe égetett szám tanúsága szerint, a 411. "példány" az újratámasztás isteni kísérletében.

Az erdélyi kopó tehát él. A szakértôk így írják le nagyjából tulajdonságait és jellemrajzát: "Ez az ôsi magyar fajta nagyszerû vadászkutya. Vadászat közben bátor, okos, kitartó, s önálló kezdeményezésre képes. A nagy vadakat konokan ûzi, a kisebbeket a földre nyomja. Szimata kitûnô, a szagnyomot tévedhetetlenül követi. Ezenkívül kemény, de engedelmes állat, a gazdájához az egyenrangúság természetes ösztönével ragaszkodik..." Szó szerint mindezt elmondhatnám, illetve elképzelhetném a mi erdélyi kopónkról is, ha például részt vehettem volna vele lovas falkavadászatokon, vaddisznót, szarvast vagy akár medvét hajszolva, mondjuk, azokon a mezôségi, csíki, gyergyói, fogarasi tájakon, ahol évtizedeken át a hírhedt diktátor: Nicolae Ceaušescu és válogatott fôemberei vadásztak. De Bátor és én csak egy összezsugorított vadászmezôt kaptunk a sorstól: egy elhanyagolt, göcsörtös és gazos futballpályát Pesthidegkúton, közel a város széléhez, ahol csodaszarvasok helyett legföljebb szarvasbogarak mocorásznak a fûben és röppennek föl idôrôl idôre. Agyaras vaddisznók helyett pedig csak egerek kóricálnak. Egyik délutáni cserkészgetô sétánkon földbe gyökerezett a lábam. A katángkórókat gondosan levizelô kutya egyszer csak megáll mellettem, laska fülét kissé megemeli, s visszafojtottan nyüszíteni kezd, mint aki vadat érez. Nagy vadat, veszélyeset. A következô pillanatban már ugrik is, veti bele magát a gazba, vérgôzös fejjel a bogáncsok közé. Úristen — egy egér! Nem nyúl, nem ôz, nem vadkan, hanem csak egy rohanó macskafalat. A vadûzés ôsi ösztöne mégis olyan mindent elsöprô szenvedéllyel támadt föl benne, hogy megtüskésedett hátán a szôr, izomzata belobbant, mint az iramodó rakétáké, és már kapta volna is el a csánkját, az irháját annak a négylábú micsodának, de sicc-succ, az a kis villámló, szürke piszok eltûnt elôle egy lyukban! Hát ide jutottunk! Ezer esztendôk nagy kalandjai után, ide! Az erdôk suhogó ágai és zöld birodalma helyett egy dohos egérluk szájához. A büdös fenéhez. Az ösztöneiben megszégyenült és leforrázott kutya egyszeriben tombolni kezdett. Ásni kezdett vadul, a lábaival kaparta, hányta a földet hátrafelé, sírt, nyüszített dühében, mintha Toldi Miklósnak egy bika megfékezése helyett pimasz legyekre kellene vadásznia a levegôben.