Sírkövek

Uraink hírhedett széjjeltartását perlekedéseiknél tán a temetôk mutatják beszédesebben. Ahányan voltak, szinte annyi felé hantoltatták el magukat. Rang, vallásfelekezet, pártállás, családi ellentétek dúlásai szerint. Aki valamely oknál fogva éppen keresi, e pirinyó faluban is négy helyen keresheti ôket: a református templom immár befalazott kriptájában, a köztemetôben — ahol a szegényebbje található —, két falu: Novaly és Kamarás érintkezési pontján, a hegyélen, egy kis márványerdôben, továbbá a cigánysor végén, marhalegelôn, ahol a hajdani szegényes kúria egy kertcsücskével találkozik. Éppen itt vagyok most. A figyelmet érdemlô hármas lakhely — a föld színével maholnap elkeveredve, de minden tavaszon konokul kizöldellô tövisbokraival — a tébolyba hulló magány jeleként ide van isten számába kivetve. A ház is, melynek lakói rendre bevonultak a föld alá: Kemény Sámuelné, született Csóka Rozália, valamint Zsigmond és János fia. Családi perlekedés, mostohatestvérekkel folytatott küzdelem lökte ôket ide a szemközi márványerdôbôl. Néha fölkeresem ôket; Zsiga báró ledôlt sírkövén üldögélve számba veszem magamba az utókor tartozásait. Valahányszor keresztülvágok a zsivajos ház udvarán, éktelen kutyaugatásra, pulykaberzenkedésre egy öregasszony lép ki a tornácra, s invitál befelé kedvesen. Természetesnek véli, hogy aki idáig elbarangol — a falu legvégéig —, annak csakis az ô házában lehet fôleg hivatalos intéznivalója. Most éppen négyünkre küldi a mosolyát: elsônek apámra — akit legjobban ismer —, azután a helybéli református papra meg az irodalomkedvelô szûcsmesterre s reám, akit — mint egy váratlan kezébe kerülô régi képet — tesz-vesz az emlékezetében.

— Hogy van, Florea néni? — kérdem.

— Én jól, fiam, csak azt nem tudom, honnan ismerlek.

— Onnan, ahol a legnagyobb az egyenlôség — próbálom zavarából kisegíteni. — A feresztôtekenôbôl.

— Ó, verjen meg a napsütés. Hiszen te vagy az, akinek én vágtam el a köldökét!

Akkor már tudja, merre vettük az irányt, hisz tavaly is itt voltunk. A feresztôteknô után a másik véglet felé indulunk, ahol ugyancsak teljes az egyenlôség: a sírhoz. Kerüljünk jobbra — mondja a néni —, a kutyaól mögött, s majd fel a kukoricás mentén, ott láthatók a híres hantok.

A kökénybokrok, vadrózsatövek között újra leülünk, újra leperegtetjük irodalmunk legmagányosabb szellemének sorsát. A lelkes szûcsmester — miként az ébresztô kritika s az évfordulós megemlékezés — nekiveselkedik a földön heverô súlyos kônek, és azt mondja:

— Ehhez négyen kevesen vagyunk.

A bazalt súlyában ott a sajátos helyi aggodalom is: a regényíró osztálykolonca. Megkérdem a tiszteletestôl: valamely önkéntes közügyi kegyelettel — mint általában a sírhantokat szokás — nem lehetne-é ezt az emléket a talpára állítani? A válasz aggodalmas. A kezdemény félremagyarázható. Egyszer már megkérdezte valaki: kinek szól vajon az érdeklôdés? A nagybirtokosnak? Nem. Az agybirtokosnak, mondanám Beethovennel. Lehetséges itt még a vita? Kivel? Hisz az elbonyolított kérdés régen tisztáztatott.

Általánosságban! — hallom az újabb ellenérvet.

Mert ugyan mi történnék, ha a szûcsmesterrel egyetemben, Nagyerejû Jánosokká válva, a követ felemelnôk! Ha tenyerünkre vennôk, mint Toldi a malomkövet. Általánosságaink meghirdetett keretei akkor is üresen maradnak. Beváltatlan ígéreteink — vagy szándékaink — egyike: éppen ide mutat, Kemény Zsigmond öröksége felé. Amidôn Benkô Samu — kinek hagyományaink feltárásában, közkinccsé tételében oly sokat köszönhetünk — az elveszettnek vélt naplótöredéket megtalálta és kiadatta, joggal örvendeztünk. Miközben az ürmöt is nyeltük. Hiszen az életmûve kiadatlan; immár egész nemzedékek számára közismeretlen. A szellemi öncsonkítás megannyi látványos mûveletének befejeztével, Kemény sorskapudöngetô regényeit az a hullám vetheti csak föl a népi köztudatba, amelynek evezôsei immár nem egyedül önmagukat tekintik a kezdet és a vég transzilván mércéiként; kiket hagyomány és szakítás egységének kötelezô tudomásulvétele álmukban is megóv a provinciális kísértéstôl, hogy legnagyobbjainak átmenetileg üresen maradott székét, fogason felejtett kalapját maguknak lefoglalják, vagy legjobb barátjuknak ajánlják föl. Bizonyos mai olvasói közönyre legyintve, Páskándi Géza írta volt, hogy sebaj, klasszikusaink majd eltartanak.

A szándék mindenkor meg is volt bennük. Kérdés, hogy múltbeli jégcsapos közönyök még elfekvô emlékköveit mikor fogjuk közös erôfeszítéssel a talpukra állítani. Hiszen látni való, mi hiányzik innen, a vékony csontú szûcsmester talpa alól: a közvélemény, melyben író, kiadó, lapszerkesztô a sarkát megvetheti. És hiányzik az olvasó, aki inkább sejti, mint tudja — mert honnan is tudná —, miszerint sorsának felszín alatti áramlásai — az idônek mélyén — a regényíróéval közös forrástájakat érintenek.

Sütô András