Lamartine, a francia romantikus költô keleti útirajzában különös legendát örökített meg az istenáldotta búzaszemrôl. Scheiber Sándortól tudjuk, hogy a "história" a Szentföld zsidó-keresztény hagyományvilágából sarjadt, nálunk elôször Orbán Balázsnál jelenik meg, legszebben viszont Móra Ferenc tálalja az olvasók elé Véreim címû munkájában, és egy kunágotai parasztasszony szájába adja. A lényege: az Úristen elfelejtett búzát teremteni, ezért az angyalok rázták a földre a mennyei abroszt, melynek morzsáiból vadbúza kelt. Az emberek nem figyeltek rá, csak egy testvérpár tekintette ajándéknak. "Isten nevében vessünk — mondta a fiatalabb, akinek annyi volt a fia, lánya, akár az ujja. Isten nevében arassunk — mondta az öregebb testvér, aki olyan magányosan élt a világban, mint valami öreg szilfa a pusztában." Mindössze egy-egy zsák búzájuk termett. A fiatalabb testvér megfelezte a magáét, gondolván: elviszi testvérbátyjának, hiszen nincs, aki gondoskodnék róla. Az öregebb ekként gondolkodott: megosztom a búzámat az öcsémmel, hiszen sok kell a sok szájnak. Ugyanazon éjszaka indult el mindkettô — titokban — a másik portája felé. A sövény mellett találkoztak. "Abban a percben nagyot villámlott az ég, meleg szellô kerekedett, felkapta a zsákokat, és ami búza volt bennük, azt mind szerteszét szórta a világon. Legyen megáldva, amit a szeretet megszentelt — mosolyodott el az Isten az égbôl."

Akár jelképe lehet ez a legenda a magyarság kenyér-tiszteletének, amely magának a búzának a megbecsülésével kezdôdik a nép vallásos életében is. Csodálatos metamorfózisok követik egymást a kalendáriumban, ha a kenyérrel kapcsolatos ünnepeket nézzük. Itt van mindjárt a Luca napi búza, a sarjasztott, amely antik tradíciót ôriz a mediterránumból (Adonis kertje), de keresztény tartalmában már Krisztus-jelkép. Magyarságunk úgy tekinti: minden búzaszemen Krisztus képe látható. Az áldást, életet adó kenyér vetômagját féltôn gondozták, az alföldi Mindszenten február 22-én (Üszögös Szent Péter napján) föltették a sublót tetejére, a feszület alá, hogy az örökmécs fénye rávetüljön. Így lesz majd védett az üszögtôl. S ki ne hallott volna Márk ünnepe búzaszentelô liturgiájáról? Pogány római szokás szentelôdött meg benne már Nagy Konstantin óta: a Via Flaminia archaikus-római körmenete a milviusi hídhoz, ahol kutya- meg juhbelet áldoztak Robigus istennek (robigo=rozsda), hogy gabonájukat védje meg, "búzaszentelôi menetté" vált nálunk a középkorban. A szentelt búzaszálakból aztán tettek a kenyér kovászába, amint a Szent György elôtt szedett harmatból is, amelynek bibliai forrását Izsák áldásában találjuk meg.

Kétségtelen, a kenyér éltetô valósága minden idôben az eucharisztikával függ össze. Húsvét nagy jelképei közt elsô helyen a szentelt kenyér vagy kalács áll, no meg a bárány. A kenyér, kalács szimbólumban az útramenôk eledele, a halottakról való gondoskodás transzcendens érzékenysége rejlik, Krisztus, az élô kenyér, angyalok eledele értelmezésében; az ún. elajánlás (látványos) ôsi szertartásában az útrakelônek kenyeret emeltek a levegôbe, és a Szentháromság nevét ejtették ki a szájukon imádattal. Hasonlóan a halotti liturgiában is. Szentelt kenyér (panagia), szent Kenyér, ahogyan Úrnapján is énekli a katolikus egyház, és emlékezik az Utolsó Vacsora szerzésérôl. 1264-ig nem volt külön ünnepe az Eucharisztiának, ami a nagyhét nehéz gyászával magyarázható. Egyszerû apáca: lüttichi Julianna látomásának s egy papnak köszönhetô — aki késôbb pápa lett —, hogy a legfényesebb ünneppé lépett elô a Szentháromság vasárnapját követô csütörtök.

Nemzetünk mûvelôdéstörténetében az úrnapi szokáshagyomány akár történelmi sorskérdésekkel is összekapcsolható a 16. században. Utalhatunk Farkas András krónikájára "az magyar és az zsidó néprôl", ha arra gondolunk, hogy az úrnapi látványosságok (misztérium-jelenetek) közt találni az 1593-ban, Münchenben a körmeneten megrendezett exodus Izraelt (Izrael kivonulása), amely magyar ember, Barakha Miklós nevéhez fûzôdik: a csoport élén magyar ruhába öltözött zászlós lovagolt, majd egy törpe mórt, tizennégy zsidót, muzsikusokat és száz perzsát láthatott a sokaság. Középen a fáraó ült a lován. Amint Izrael megszabadult az egyiptomi fogságból, a magyarság is ledobja a mohamedán, török igát. Jóllehet, az alkalom hozta a szimbólum nyilvános értelmezését, amint Budán 1501-ben, II. Ulászló idején az ottani úrnapi körmeneten a Mohamed koporsójának jelképes elégetésével is mintegy profetikus üzenet nyomán: akkor lesz vége a török uralomnak, ha a nevezett koporsót elpusztítják... Égett a fölépített mecset, koporsó, a szentség elé pedig hintették a virágokat.

A szent kenyér családi oltalmazása, tisztelete, a földi táplálék összefüggése az égivel, különösen az aratás idején nyilvánvaló. Ma Szent Péter és Pál napját tartják az aratás kezdetének, holott az igazán július 2-höz, Sarlós Boldogasszonyhoz fûzôdik. Az ünnep tartalma négyes, amint Hetény János néprajzkutató sorolja: anyaság, aratás, virágszentelés, szegénygondozás. Az ezekhez kapcsolódó vallásos néphagyományok magyarságunk életében csodálatos finomsággal jelentkeznek, igazolván: a kenyér transzcendens életjelképe a bensô átváltozásokban hozza meg azt a tiszteletet, amely lehajol a leejtett kenyérdarabért is s csókkal illeti.

A sarlót az asszonyok vették a kezükbe e napon, hogy megtegyék az elsô suhintásokat a gabonában. Mária "méhében Szent Fiát hordozván" Erzsébethez indul, és amerre megy, áldott lesz a vetés, a virágzás, erdô, mezô, és felhangzik a Magnificat azóta sem csituló hangja... Az ünnep a végsô dolgok távlatába kerül, ahogyan a népi versezet mondja: "Minket is vár Szûz Mária, hogy learasson,/ Szent Fiának, Úr Jézusnak hogy bemutasson. / Te is arany kalász vagy..."

Az új kenyér napját a 16. század derekáig július 15-én, Apostolok oszlása ünnepén tartották. Ökumenikus népi hagyománya példás értékû, hiszen Eucharisztia és Úrvacsora együtt hívja fel a figyelmet: a kenyér valóban találkozás lehet Krisztussal, ha a lélek elszánja magát. Gyónás —, mondják az ormánságiak az úrvacsoráról, amelynek kenyerét, a gyónókenyeret az elsô, szemenként válogatott búzából sütik egész évben. "Az új kenyérbôl az elsô falatot — olvassuk Kiss Géza írásában —, az Úr Jézus drága halálának pecsétjét az Isten házában kívánták magukhoz venni."

Augusztus 20. lett az új kenyér napja. Jó anyám említette: lány korában, Kisterenyén, a falu közepén felállított kôkeresztnél az asztalra tett kenyeret a pap áldotta meg, majd fölszentelte... Más helyen kenyeret sütöttek a szegényeknek és a Szent Király ünnepén kiosztották nekik.